– Te mit tennél a helyemben? – kérdezte Elizabeth pár nappal később Regulust, miután hosszas gyötrődés után felvázolta neki a helyzetet.

Késő éjszaka volt, de egyikük sem tudott aludni. A klubhelyiségben ücsörögtek a szőnyegen, szemben a kandallóval, amiben zöld lángok táncoltak.

– Valószínűleg már rég feladtam volna.

– Fel is adtad, rögtön az első hónapban – pirított rá Elizabeth, és leplezetlenül bámulta Regulust. A fiú zsigereit szinte mindig görcsös feszültség járta át, amit Elizabeth a beteges megfelelési kényszerének, és a családjától való félelmének tudott be. Tökéletesen meg tudta érteni, és igazán szerette ezeket a pillanatokat, mint amilyen a mostani. Reg a karjára támaszkodva, laza terpeszben ült, jégkék szeme a zöld lángok tükröződése ellenére is vidáman csillogott, és az ábrázatában nyoma sem volt szorongásnak.

– Fel. Sirius hamar rájött, azóta nem bízik bennem, hát emlékszel – próbált könnyelműnek hatni, de Elizabeth átlátott rajta. Megbánta, hogy felmerült a téma. Majd kiötöl valamit egyedül. – Aztán meg, nem én vagyok az, akire rátalált a szerelem, már az első héten – bökte meg a lányt. Elizabeth most bánta meg igazán.

– Regulus! – botránkozott meg, és remélte, hogy a feje csak a hidegnek tűnő lángok melegétől ég. De még jobban remélte, hogy Regulus is ugyanerre a következtetésre jutott.

– Szerintem a többiek már rég elfelejtették volna, hogy feladatod van, ha nem emlékeztetsz minket néha. Szegény Cissy – tette hozzá szemtelenül.

– REG! – Az említett kapott egy enyhe fejbekólintást, és Elizabeth a hálóterem irányába indult.

– Jó, bocsi, segítek – húzta vissza a szőnyegre Regulus, fekete haja a homlokába hullott, a szája sarkát bűnbánóan lebiggyesztette, de a szemében csillogott a szemtelenség. – Azért megnéztem volna, ahogy bujkálsz Lupin ágya mellett. És még ki is magyaráztad, hisz ez a világ legtermészetesebb dolga – Regulus a hasát fogva nevetett az elképzeléstől, és ha nem éppen rajta röhögött volna ilyen jóízűen, Elizabethnek is mosolyt csalt volna a szájára a látvány, de így csak egy kifejezetten szúrós pillantásra méltatta.

– De most komolyan. Ne legyél ilyen borzasztóan gyerekes. Most mit tegyek?

– Először is vegyél egy mély levegőt, és vidd vissza azt a múlt heti beadandóhoz kivett könyvet a könyvtárba.

– A könyvtárba?! – szívta be a levegőt, ettől úgy tűnt, mintha belefulladna a szóba.

– Miért, mit gondoltál, Hisztis Mirtill mosdójában fogják visszavenni? – nézett rá lekezelően Regulus.

– De ott bármikor összefuthatok Remussal.

– Na, ki a gyerekes? – nézett fel a plafonra, majd vissza. – Igen, szerinted miért ezt javaslom? Értek ám a szerelemhez. Még az információszerzésnek álcázott szerelemhez is – Elizabeth már nem fárasztotta magát azzal, hogy szúrósan nézzen a fiúra, inkább megfogalmazta az ötletével kapcsolatos kételyeit.

– És ha véletlenül összefutok vele, akkor mit mondjak?

– Nem is tudom. Mondjuk, hogy borzasztóan beléd estem, Remus! – idegesítően elnyújtott hangon ejtette ki a fiú nevét, mintha csak ő lenne a szerelmes tinilány, nem pedig Elizabeth. Aki egyébként egy kicsit sem volt szerelmes.

– Reg, kezdesz baromira untatni – reagált Elizabeth, miközben a szőnyeg szélén lévő bojtokat tépkedte kitartóan.

– Már rengeteget gondolkodtam azon, mit mondanék életem fiújának, ha összefutnék vele a könyvtárban – folytatta idegesítően álmodozó hangon, és Elza azon kezdett agyalni, hogy ki és miért átkozhatta meg szerencsétlent. – Ha ez a csodálatos esemény bekövetkezne, szerintem mindössze annyit mondanék neki, hogy...

Már nem derült ki, mit, mert egy halk nesz törte meg a körülöttük uralkodó csendet. Narcissa állt a legalsó lépcsőfokon, és Elizabeth remélte, hogy nem hallott túl sokat a beszélgetésből. Azaz remélhetőleg semmit, mert annak ellenére, hogy a Roxforton belül lehetetlen hopponálni, Narcissának mégis sikerült. A remény hal meg utoljára.

– Mit kerestek itt ilyenkor? – kérdezte a lány összehúzott szemöldökkel, mint akinek jelenése van, és próbál a valóságra figyelni. Erre megvolt az esély, mert úgy nézett ki, mint egy három napos vizihulla, és félő volt, hogy elalszik, és előrebukik a lépcsőn.

– Beszélgetünk, és te? – felelte Elizabeth félvállról.

– Arról van szó, amire...

– Igen, ha jól figyeltél, hallhattad, hogy az unokaöcséd végre bevallotta, hogy meleg – hadarta el egy szuszra Elizabeth, mire Reg félrenyelte a levegőt, és fuldokolni kezdett.

Narcissa arcán látszott, hogy újrapörgeti magában a hallott mondatokat, és elkerekedtek a szemei.

– Egy ősi varázslócsalád tagja vagy, Regulus, ha ez tényleg igaz, akkor kitagadással jár, te idióta!

– Ne lovald bele magad, vicc volt, Cissy – mentette a helyzetet Elizabeth, mert nem akarta, hogy Regulus elájuljon a félelemtől.

– És milyen Remus? Remélem a kis elsőévesbe szerettél bele, nem abba az idióta Griffendélesbe, mert akkor-

– MONDOM VICC VOLT – ordította Narcissa képébe Elizabeth ingerülten.

– Igazából nem akkora gond, úgyis azzal kell összeházasodnod, akit a anyádék kijelölnek, csak ne híre- 

– Narcissa. Vicc. Volt. – Végre valahára Regulusnak is visszajött a hangja.

Narcissa szemei visszapattantak a helyére, és sóhajtott egy hatalmasat.

– Pedig már a család haragjától kezdtem tartani. Megszokhattam volna, hogy mindig is borzalmas volt a humorotok. És most takarodjatok aludni – kiáltott rájuk, miközben leült a kandalló elé.

Regulus és Elizabeth a döbbenettől és a hirtelen rájuk szálló megnyugvástól még azt is elfelejtették megkérdezni, hogy Narcissa mit tervez a kandallóval. Mindketten elindultak a saját hálótermük irányába vezető lépcsőn.

– Bazdmeg, te idióta – suttogta Elizabeth.

– Én inkább csak annyit mondanék, hogy szia! – kacsintott Elizabethre, aki a hálóterembe érve hatalmas lendülettel vágódott bele az ágyába, miután becsapta maga mögött az ajtót.

– Bazdmeg, Re-

– Elza, kuss már, éjszaka van – hallotta az egyik felébresztett szobatársa álmos hangját, de valahogy nem hatotta meg a dolog.

– -gulus – fejezte be, amit elkezdett.