Utolsó előre megírt fejezet. És a következő résztől gyorsulnak a dolgok, végre eljutottam oda, amiről az írás kezdetén azt gondoltam, hogy 2-3 fejezet és rátérek... Hosszú 5 év volt az eddig eltelt 3,5 hét lol  Oh és amúgy az elmúlt másfél hétben költözködtem, olyan messze, ahol az ablakomból látszik az északi fény esténként :P 

Kellemes olvasást! 

Elizabethet nagyon meglepte a tény, hogy egy csomó lány féltékenykedik rá, amiért kényszerből össze kell majd házasodnia Regulusszal, de főleg Laura bunkózott vele viszonylag sokat az utóbbi időben. Igaz, megszólalni nem mert, de az arcáról minden leolvasható volt, ráadásul rendkívül sokszor ment neki merő véletlenségből tiszta erővel a folyosón, a szobában, a klubhelyiségben, meg úgy körülbelül mindenhol, ahol csak lehetett.

Nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget, pedig kellett volna, és erre jött rá az egyik igen emlékezetessé vált gyógynövénytan órán, tekintve, hogy emiatt egy egész láncreakció indult el.

Az egész úgy kezdődött, hogy mint az várható volt, Laurával került egy csoportba. Egyiküknek sem maradt más lehetőség, pedig jó darabig forgolódtak az üvegházban, hátha keletkezik még valaki, akihez társulhatnak. James rekordidő alatt stoppolta Remust, nem mintha Elizabeth valaha is megkockáztatná, hogy párba legyen vele egy olyan órán, ahol a többi mardekárossal vannak összevonva. Annabell az újdonsült pasijával állt össze rögtön, mielőtt még Elizabeth hozzá fordulhatott volna. Még Perselust is számításba vette, de ő valami totális véletlen folytán – ja, persze... – Lilyvel került össze.

Ha valami mérgező dolgot vesznek, annak nem lenne jó vége, mert egymás fejét tömködnék bele, az tuti. Ez már abból is kimért távolságtartásból is látszott, amiből sütött a gyűlölködés mindkét oldalról. Laura fintorogva lépett mellé, rápillantott a fedővel eltakart ronda akármire, aztán vissza Elizabethre.

– Biztos nem leszek veled – sziszegte indulatosan.

– Tudod, ha lenne választási lehetőségem, én sem tűrném, hogy mellettem ácsorogsz – tette karba a kezét, és tüntetőleg elfordította az arcát. Közben homályosan jutott el az agyáig az a sok információ, amit a fiatal Bimba professzor magyarázott a mérgező csúszós ronda növényről, amit meg kellett pucolniuk. Egy percig sem gyakorolt a fura eszközzel, amit Dorcas szerzett neki, de ez egy futó gondolat erejéig sem érdekelte.

– Ne hidd, hogy bárkit is érdekelne, ha csak úgy véletlen megcsúszna a kezem hámozás közben, és az arcodba repülne a gyümölcsöm. – Elizabeth elkerekedett szemekkel bámult Laurára, mert nem tudta elképzelni, honnan szedte ezt a rengeteg magabiztosságot, és hogy nem retteg attól, hogy cafatokra robbantja egy hirtelen agyfelforrás hatására. De ha azt hitte, hogy ez meglepő, akkor a következő mondatától egyenesen kipattantak a szemei, és egy képzeletbeli rugón kezdtek ide-oda ingázni. – Sajnálom Reget, hogy egy ilyen undorító, semmirekellő picsával kell kényszerházasságot kötnie, ahelyett, hogy velem lenne.

Néhány másodperc meredt bámulás után Elizabeth féktelen hahotázásban tört ki, amitől jó pár tekintetet magukra vonzott.

– Ez most komoly? – vinnyogta. – Bocsi, de képtelen vagyok feldolgozni, ez olyan hihetetlen. Ilyen nincs! Ez kész! – csapkodta a munkaasztalt a kezében lévő kesztyűvel. – Reget semmiben nem korlátozom, felőlem azt csinál, amit akar, önszántából kerül el messzire.

Laura a mellkasának szegezte a pálcáját, mire Elizabeth rögtön reagált. Két lépést hátralépett, és ő is előhúzta a sajátját. Ekkor döbbent rá, hogy a lány feltehetőleg azért viselkedett ilyen bátran, mert most biztos volt benne, hogy alig van ereje. Elizabeth gúnyos mosolyra húzta az ajkát, arra gondolva, mekkorát téved, és egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy éppen pucolnia kellene, és fel sem tűnt neki, hogy egyre több szem szegeződött rájuk. Ezzel Laura is így lehetett, mert csak Elizabethre koncentrált, és olyan dolgokat mondott, amiket talán nem kellett volna mindenki füle hallatára.

– Ha Reg velem lehetne, végre bekerülhetnék a belső körbe – köpte indulatosan. Hát persze, hiszen a két bátyja zsebpiszok közben nyitott kellemetlen aurájú üzlete ellenére a családja még nem érdemelte ki a Sötét Nagyúr bizalmát. – Utállak! – sziszegte.

– Jajj, ki gondolta volna, mégis mennyire kell szánalmasnak lenni, hogy valaki még a szombati szeánszra sem elég jó – vihogott, és ismert átkok pálcamozdulatait írta le a levegőben, mintha azon gondolkodna, melyiket használja először. A főbenjáró átkokat sem hagyta ki, a teljesség érdekében.

– Stupor! – előzte be a lány.

Elizabeth egyszerűen elhajolt előle, így a piros villanás egy üveglapot talált el, ami darabokra robbant. Döbbent csend telepedett a többiekre, de Elizabeth csak fülében zúgó vért hallotta, ami arra késztette, hogy támadjon vissza.

– Ezt így kell csinálni – mondta kioktatóan, és közben több piros fénycsóva is elhagyta a pálcáját, szép ívben berobbantva az ablakokat, hogy aztán a földön fekvő Laurára érjen a pálcája hegye.

– Mutass még ilyen jól sikerült varázslatokat, kérlek, te időzített, labilis bomba! – kiabálta, miközben feltápászkodott. Olyan volt, mint egy eszelős, a haja előre hullott az előbbi vetülése következtében, de nem törődött azzal, hogy egy fejrántással újra emberi külsőt varázsoljon magának. Belegondolva, Elizabeth sem nézhetett ki sokkal jobban. Amikor igazán elege volt valakiből és elvesztette a türelmét, gyakran hasonlították Bellatrixhoz. Talán ez is egy ilyen pillanat volt.

– Ahogy kívánod – mondta idegesítően kedvesen, és eldöntötte, hogy abbahagyja a szórakozást. Ezt Laura is leszűrhette, mert rögtön védekezően maga elé emelte a pálcáját, és az arckifejezéséből annyi látszott, hogy a legerősebb pajzsbűbáj nevén gondolkodik, amit csak ismerhet.

– Ebből most lett elegem! – állt elé Remus, és szokatlanul dühösnek tűnt. A mindig békés Bimba professzor sápítozva sietett feléjük az üvegház végéből. Pályakezdő tanárként gyakran meggyűlt a baja a párbajozókkal, és Elizabeth biztos volt benne, hogy a tanárok között kampányol azért, hogy ne legyenek összevonva a Mardekárosok és a Griffendélesek közös órákra, mert minden évfolyamon problémák vannak.

– Remus, útban vagy – intett neki, hogy menjen odébb, de nem mozdult, ezért oldalra lépett. Laura a szemközti, darabokra repedt üvegfal mellett állva szegezte a pálcáját Remus hátának, és Elizabethnek ki sem kellett mondani a varázsigét.

Meglepetésére a sajátja mellett egy másik átok is röppent a lány felé, aki még fel sem fogta, mi történik, már keresztülrepült az egyik törött ablakon, és valahol messzebb felszántotta a földet. Rögtön kirohant egy csapat mardekáros, és Elizabeth felkészült arra, hogy megrohamozzák a tettéért, de helyette Sirius és James irányába indultak meg többen is.

– BÜNTETŐMUNKA! BÜNTETŐMUNKA! – kiabálta Bimba professzor, és Elizabethnek rögtön elnyúlt a képe. – Büntetőmunka mindannyiuknak! – mutogatott felváltva rá, Remusra, Siriusra, Jamesre, Peterre – aki ekkor gyorsan James háta mögé ugrott – és kifelé az üvegházból Laurára célozva.

Laura a díszkíséretével tetőtől talpig sárosan, fájdalmas fintorba rándult arccal tért vissza, bevetve a jól ismert műkönnyeket, amik csíkokban folytak végig az arcán.

– Majdnem megölt! – bőgte Siriusra mutogatva remegő ujjakkal.

– Azta, hagy gratuláljak! – lépett oda Elizabeth, és mit sem törődve a többiek és legfőképp James arckifejezésével, kezet rázott vele.

– Legközelebb jobb munkát végzünk – kacsintott rá a fiú. Csak ők voltak tisztában vele, hogy közös munka eredménye volt a Laurával felszántott föld.

Bimba professzor eközben Laura állapotát mérte fel, aki nagyon el akarta hitetni, hogy a halálán van, ezért a lány gyorsan kikerülte Remust, aki határozottan az útjába állt. Menet közben előhúzta a pálcáját, és szépen leszippantotta Lauráról a koszt, a port, és a műkönnyeket, és máris nem tűnt olyan vészesnek az állapota.

– Köszönd meg, vagy valami – mondta, és a tanárnőhöz fordult. – Nyugodtan folytathatja az órát, semmi szükség, hogy ez a liba a gyengélkedőre menjen.

– Miss Avery, elvárom, hogy legalább a nevén szólítsa a diáktársait, de biztos vagyok benne, hogy az egy hónapos büntetőmunka éppen eléggé össze fogja magukat kovácsolni – mondta dühösen, kipirult arccal, és megvárta, amíg mindenki újra párokba rendeződik, aztán néhány elegáns pálcamozdulattal rendbe tette a lerombolt helyiséget.

Elizabeth és Laura egy szót sem szóltak a másikhoz, mindketten vérig sértődve és dühösen méregették egymást. Alig egy perc telhetett el így, amikor teljes harmóniában nyúltak a pálcájuk után, de ezt mindkettőjük hatalmas meglepetésére Perselus akadályozta meg. Eltolta Laurát, aki kénytelen volt Lilyhez társulni.

– Hálás lehetsz nekem – mondta a szokásos stílusában, idegesítően mereven hangsúlyozva, miközben a hámozóért nyúlt, ami Elizabeth kezéből folyton ki akart csúszni, de Perselus erősen szorította.

– Egyedül is meg tudom oldani a problémáim! – dühöngött, és meg sem próbált segíteni a fiúnak, pedig a csúszós hámozót és a csúszós mérgező nedvű növényt fél-fél kézzel tartva kudarcra volt ítélve a kísérlete.

– Tényleg, Avery, minden jel erre utalt.

– Aki képes volt Laurával hagyni Lilyt, az ne nekem magyarázzon.

Perselus a tálba ejtette a kezében lévő cuccokat, és felé fordult. Elizabeth majdnem elhátrált, olyan eszelős volt a tekintete.

– Evans tud normálisan kommunikálni az embertársaival, és nem ő az, aki körül valahogy minden elcsesződik.

– Oké-oké – emelte maga elé a karját védekezésképp.

– Okklumenciát kell tanulnod, különben előbb-utóbb megöleted magad.

– Nem tudtam, hogy ennyire érdekel téged a testi épségem, de tényleg meg tudom védeni magam – jelentette ki, és a fejével a félbehagyott munka felé intett. Perselus ennek ellenére továbbra is hullamerev arccal nézett rá.

– Túl kettős kép él rólam a fejedben.

– Hehh, miért is hittem, hogy nem csak magadra gondolsz? – vihogott, bár egy kicsit megijedt, hogy Perselus szinte bármikor be tud kukucskálni a gondolatai közé. Megnyugtatta a tudat, hogy annak ellenére, ahogy gyakran viselkedik, ő nem ellenség.

– Mondja ezt egy olyan valaki, aki annyival próbálja leplezni az érzelmeit egy griffendéles iránt, hogy olykor rosszakat mond róla, anélkül, hogy megtanulná elrejteni a gondolatait. Ha azt hiszed, hogy a képességed megvéd, nagyot tévedsz. Amikor nyugodt vagy, bárki kutakodhat a fejedben, és semmi sem fog feltűnni belőle.

Vagy talán mégis ellenség. Egy ijesztő és mégis igaz dolgokkal rémítgető ellenség. Ám szerencséjére meglehetősen ritkán volt nyugodt.

– Ha te annyira tehetséges vagy, és annyira titkosak a gondolataid, amik egyébként feltehetőleg senkit sem érdekelnek, akkor miért nevezed Lilyt fennhangon sárvérűnek a többiek előtt, amikor a klubhelyiségben pöffeszkedsz? – kérdezte bájosan mosolyogva. – Tekintve, hogy zsenialitásod fényében valójában semmi szükség rá – folytatta gúnyosan, miután nem érkezett válasz. – Amúgy meg nincsenek semmiféle érzel...

Nem tudta befejezni.

Perselus idegőrlő lassúsággal húzta elő a pálcáját, és enyhén remegő kézzel a mellkasának szegezte. Elizabeth hátralépett, és némán próbált egy erős pajzsot maga elé húzni, de érezte, hogy egész pocsékra sikerült, főleg, hogy a következő pillanatban ellepték az elméjét mindenféle rémképek. Amikor a bátyja nyikorogva nyitott ki egy ketrecet a sötétben, amikor Siriust a cruciatusszal kínozta az apja tavaly nyáron, és ő úgy nézte, mintha sóbálványátok lett volna szórva rá, amikor...

– Kezd nagyon elegem lenni MINDEN EGYES mardekárosból – hallotta Lily hangját, és hirtelen minden félbeszakadt.

Elizabeth a földön ülve találta magát, és a torokfájása arra engedett következtetni, hogy az előbb mindenki előtt sikítozott. Lassan felemelte a fejét, és látta, hogy James mögött Sirius erővel tartja vissza Remust, nehogy odamenjen. Elizabeth mélyen Sirius szemébe nézve lassan bólintott, Sirius viszonozta. Úgy érezte, hogy ma valami hosszú idő után végre visszaállt a rendes kerékvágásba.