Elizabethet elmondhatatlanul irritálta az a rengeteg tanulnivaló az ágya végébe halmozva, ezért Dorcas könyveivel megpakolva lépett be a nagyterembe.

– Úgy tűnik, végre észhez tértél – futott össze rögtön Lilyvel. – A helyedben én is tankönyvekkel járnék ebédelni.

Elizabeth köszönésképpen biccentett egyet, aztán kikerülte a lányt.

– Dorcast keresem, hogy visszaadjam neki – mondta.

Lily a másodperc tört része alatt újra előre termett, ha nem tudta volna, hogy itt nem lehet, azt hinné, hogy hopponált.

– A saját könyveid nem tudod, hol vannak, Dorcas betűről betűre tudja az összeset, semmi szüksége rájuk, neked meg gondolom már ma este is kelleni fognak, nem? – vonta fel a szemöldökét, emlékeztetve ezzel arra, hogy Lily és Remus jóvoltából minden nap más és más tanárral randevúzhat, csak a változatosság kedvéért.

Elizabeth tovább haladt a Hollóhát asztala felé, de Lily szorosan a nyomában maradt. A szemével pásztázta a diákokat, és már majdnem feladta a keresést, amikor egy különös párbeszéd ütötte meg a fülét.

– És az sem érdekel, amit nemrég olvastam az elefántok székletéről, hogy...

– Te nem hallod a füledtől, amikor azt mondom, hogy HAGYJ BÉKÉN?

– ... ha összenyomod és a szád fölé tartod, akkor értékes nedvességet tudsz belőle kisajtolni, ami jól tud jönni, amikor a szomjhalál szélén állsz a sivatag közepén.

– Adam. Meg tudnád mondani, melyik állat széklete a legmérgezőbb? Csak mert szívesen a szádba tömködném...

Elizabeth pár lépéssel a turbékoló pár között termett, és hollóhátas lány kezébe nyomta a nagy halom könyvet. Dorcas úgy nézett Elizabethre, ahogy csak egy szarról pofázó szerelmes háztárs elől megszabadított ember nézhet a megmentőjére, tekintve, hogy Adam, ahogy a lány bevágott közéjük, észrevétlenül felszívódott, hogy mást boldogítson.

– Hálám örökké üldözni fog – sóhajtotta, és nagy lendülettel lecsapta a köteteket az asztalra, aztán rájuk mutatott. – Ezeket meg minek hoztad ide?

– Gondolom meg akar bukni minden tárgyból – vont vállat Lily, kissé sértődötten. Elizabeth meglepetten pillantott rá.

– Na, azért ennyire ne nézz hülyének!

– És így miből fogsz tanulni? – kérdezte Dorcas.

Mindketten várakozóan néztek rá, ezért színpadiasan sóhajtott, és már éppen a lehető legkecsesebb mozdulatokkal előhúzta a pálcáját, pedig Elizabeth úgy általában minden volt, csak nem kecses, de Regulus megzavarta.

– Gyere már, feltűnést keltesz – mutogatott az asztaluk felé, ahol rögtön kiszúrta Narcissát és Luciust, akik tényleg elég feltűnően pusmogtak őt figyelve.

– Most elrontottad a táskám és az én drámai egymásra találásának szomorú és megható jelenetét, miután évezredeknek tűnő hosszú napokon át nélkülöznünk kellett egymást – hüppögte.

Regulus, bár általában nem viselkedett túl nyitottan nemhogy a bátyja, de még a bátyja ismerőseinek közelében sem, most mégis felvont szemöldökkel fordult Dorcasék felé, miközben Elizabethre mutatott.

– Most mi támadta meg az agyát?

– Hogy mondod, ezt jól hallottam? – kérdezett vissza Dorcas, és féktelen röhögésben tört ki.

– Tudom, hogy abszurd feltételezés, hogy van agya, de...

– Reg, Dorcas Sirius csaja – tájékoztatta a fiút, mielőtt túlságosan belemerülnének az agya létének avagy nemlétének kitárgyalásába, és a beszólása meghozta a várt hatást. Regulus azonnal a földet kezdte bámulni.

– Hé, én sosem fogok elköteleződni – jelentette ki Dorcas. – Nagyon is nyitott kapcsolatban vagyunk – kacsintott a fiúra.

Elizabeth megrántotta a vállát, aztán felemelte a pálcáját, és már meg sem próbálta hatásosan csinálni, Regulus mindent elrontott.

– Invito táska! – kiáltotta, és annak ellenére, hogy szerinte elég gyér jelenet lett ez tőle, Lily, Dorcas és Regulus egyszerre kiáltottak fel.

– NEEEE!

– Miért ne? – nézett rájuk felváltva a lány, és nem értette, minek ez a nagy felhajtás. Inkább örülnének.

– Mit gondolsz, mi fog történni, ha a táskád keresztül-kasul száguld a kastélyban? – kérdezte Lily lemondó hangszínnel.

– Mondjuk... – szinte hallani lehetett, ahogy csikorognak a fogaskerekek az agyában. – Hát, semmi.

Dorcas a kezébe temette az arcát, ezzel egyidejűleg Elizabethet gyomorszájon vágta a rég nem látott válltáskája, de várnál sokkal kevesebb fájdalmat okozott.

– Jé, ez üres – nézegette meglepetten. – Még a szemét is hiányzik az aljáról – mondta meghökkenve, miközben a feje fölé tartva rázogatta.

– Gratulálok, észlény, majd, ha lesz rá elég agyi kapacitásod, gyűjtsd be egyesével a kastélyban szétszóródott tankönyveid, feltéve, hogy emlékszel a címeikre – fogta meg Regulus a karját, és az asztaluk irányába próbálta rángatni.

– Óóó... – áradt szét benne a felismerés. – Csak a táskát hívtam, a cuccaim nem.

– Elza! Elza! – Egy kislány futott felé, valamilyen könyvet szorongatva, szerencsére az általános hangzavar, és a szép sorjában ebédelni szállingózó diákok miatt nem keltett túl nagy feltűnést.

– Anne? – kérdezte, amikor a lány megállt vele szemben, Dorcasnak háttal. – Valami baj van?

– Anthony elájult, mert fejen találta az egyik könyved, ami egy repülő táskából esett ki – mondta tárgyilagos hangon. A helyzethez mérten kicsit sem tűnt idegesnek, de aggodalomra adott okot, hogy feltűnően kerülte a szemkontaktust, és egyre pirosabb lett az arca. Feltartotta a könyvet, és kinyitotta, bizonyítva a borító belső felébe írt névvel, hogy igaz, amit állít.

– Hát... köszönöm – vette el tőle a könyvet. – Hol van Anthony? – pillantott körbe, mintha valahol a közelben lehetne az ájult fiú.

Anne szó nélkül elindult visszafelé, Elizabethnek kellett pár másodperc, mire felocsúdott és utána sietett. Sirius jutott eszébe róla, bár ő legalább szólt, ha azt akarta, hogy kövessék, az más kérdés, hogy sosem ellenőrizte, tényleg mögötte vannak-e. A díszkíséret természetesen elmaradhatatlan volt, pedig nagyon nem füllött a foga a közönséghez.

Felmentek egy lépcsőn, végigmentek egy rövid folyosón, majd még egy lépcső... és az egyik lépcsőfokon ott volt a szőke kisfiú, háttal a falnak döntve. Anne leguggolt mellé, és megérintette a homlokát, közel a hajvonalához. Az ujját egy ponton tartva fordult a többiek felé.

– Itt találta el a könyv. Felkelted? – kérdezte. – Utána szerintem menekülj, mert meg akar ölni, vagy valami ilyesmi.

Dorcas, Lily és Regulus tökéletes összhangban fordultak teljes testtel Elizabeth felé, aki zavartan megvonta a vállát a vizslató tekintetek kereszttüzében.

– Most mondanám, hogy hosszú sztori, de igazából nem az – tárta szét a karját, és remélte, hogy elég egyértelmű az, hogy nem szándékozik most elregélni.

– Ja, ne aggódj, ha megmondom neki, hogy te gyógyítottad meg, akkor biztos megenyhül – nyugtatta meg Anne teljesen félreértve a reakcióját. – És nem hiszem, hogy meg tudna ölni.

– Azért az előbbiben kételkedek – motyogta, és lehajolt. Anne még mindig felé fordulva mutatta a könyvvel való ütközés pontját, ami a jelek szerint szépen be is fog zöldülni. Elizabeth óvatosan megérintette, aztán elővette a pálcáját, és elhúzta néhányszor a fiú arca előtt. Anne várakozóan nézett rá és a fiúra felváltva, amikor felegyenesedett.

– Még nincs ébren – bökte meg a vállát.

– Ez nem lesz olyan egyszerű – kezdte tétován. – El kell vinnünk Madam Pomfreyhez.

– De ő azt mondta nekem, hogy te nagyon tehetséges vagy – vágott közbe Anne, már-már felháborodva.

– Komolyan? – kérdezte, és érezte, hogy pír szökött az arcába. Anne a lépcsőn ülve bólogatott.

Elizabeth sóhajtott egy nagyot, és felkészült egy hosszú monológra, hogy most éppen miért is van szükség a javasasszony segítségére, vagy legalább a bájitalaira meg a gyengélkedő meleg, puha ágyaira, de erre nem volt lehetősége, mert Remus futva közeledett feléjük egy könyvet lengetve.

– Nézd, mit találtam – mutatta felé az SVK tankönyvét vidáman.

– Na nebazd...

– Gyerekek előtt nem káromkodunk! – kiáltott rá Lily azonnal, mire Remus meglepetten nézett körül, és próbálta felmérni a helyzetet, amibe belecsöppent.

– Tizenkettő éves vagyok – hangsúlyozta Anne. – Tizenkettő és negyed! – vágta ki magát határozottan, mire Dorcas felnevetett.

– Nem tűnsz annyinak – jelentette ki, mire Lily erőteljesen oldalba könyökölte.

– Akkor mennyinek tűnök? – tette karba a kezét. – Tudod mit, inkább nem is érdekel – legyintett.

– Szóval, Remus – fordult Elizabeth a fiú felé. – Elmondanád, pontosan milyen kontextusban futottál össze a könyvemmel?

– Ja, igen... A földön volt, alig vettem észre, de rögtön tudtam, hogy a tiéd. Nincs más ebben az iskolában, aki képes lenne így széthagyni a cuccait – nyújtotta át a könyvet.

– Széthagyni – ismételte meg Regulus.

– Széthagyni – mondta Lily is, nagy adag szemrehányással.

– Széthagyni – röhögte Dorcas.

– Kíváncsi vagyok, hány ember fekszik így a kastélyban – bökött a barátjára Anne.

Remus egyre nagyobb és nagyobb képzeletbeli kérdőjelekkel a feje körül nézett Elizabethre, aki pár másodpercig bírta csupán, utána kifakadt.

– Egyébként sem értem, hogyha a táskámat hívtam, akkor miért esett ki belőle az összes könyvem, és érkezett ide üresen ez az izé! – bökött az oldalán lifegő anyagdarabra.

Anne azonnal gyors és szakszerű magyarázattal szolgált.

– Fizika. A táska felvett egy bizonyos sebességet, de a benne lévő tárgyak a tehetetlenség miatt ide-oda csapódtak minden egyes irányváltoztatás után, mint az emberek egy tömött, rozoga, nyitott ajtajú buszon. Törvényszerű, hogy néhány dolog kipotyogjon, hiába végez egyenletes mozgást, ha az nem egyenes vonalú, akkor ez történik – fejezte be a mondandóját, és dolga végeztével újra Anthony vállát kezdte bökdösni.

Elizabeth a homlokára csapott, mintha hirtelen minden megvilágosodott volna, pedig ez nem így volt. Az eddiginél is nagyobb köd lengte be az elméjét, de jól titkolta.

– Aha, már mindent értek! – kiáltott fel, és inkább más irányba terelte a témát. – Akkor, most mindenki szépen szétszéled, én pedig elviszem a gyengélkedőre Anthonyt. Maximum Anne maradhat, a többieknek oszolj! – parancsolta, aztán hozzátette. – Meg utána gyorsan összegyűjtöm egyenként a könyveim.

– Szerintem ez nem a legjobb ötlet – szólt közbe gyorsan Remus. – A végén megint eltalálnak valakit.

– Akkor majd éjjel összegyűjtöm, Pringle-ért nem kár – vont vállat, aztán intett nekik, és sarkon fordult, hogy elkalibrálja Anthonyt Madam Pomfreyhez.