– Szóval, akkor válasszunk valamit? – kérdezte Elizabeth, miután már vagy száz verset végigolvastak, és rengeteget röhögtek rajtuk, és a leglehetetlenebb módokon elemezték ki őket. Ennyi hülyeség után el sem tudták képzelni, hogy valami értelmes, publikus, beadható elemzést össze tudnak majd hozni, de erősen próbálkoztak, hogy találjanak valamit.

Először Apollinaire fura galambos versét* választották, de a szokatlan alakú költeményt nem tudták eldönteni, hogyan kell olvasni, mert mindenhogy ugyan annyi értelmet láttak benne. Azaz semmit. De azt nagyon részletesen. Aztán áttértek Szapphora, akiről, mint kiderült, nő volt, és leszbikus. Leszbosz városában élt, és ettől kezdve minden egyes versbe beleláttak valamit, ami kicsit sem illett egy házi dolgozat sorai közé...

– Oké. Akkor, most kinyitom valahol, és azt kell elemezni, mindegy, mi lesz – jelentette be Elizabeth drámai hangon. A professzor szerint csapatmunkában sokkal nehezebb egy ilyesmit megírni, mert általában ütköznek a vélemények, de nekik ezzel más problémájuk volt. Hülyeséget hülyeségre halmoztak, és szinte mindig Elizabethé volt a kezdő beszólás. – Megfelel?

– Persze – bólintott Remus, ahogy rendezte az arcvonásait. Elizabeth elengedte maga előtt a könyvet, ami kinyílva az asztalra csapódott. Azonnal fölé hajoltak.

– József Attila: Holt vidék. Hát, még életembe nem hallottam erről az emberről – dőlt hátra.

– Mert a többiről igen?

– Öhm. Nem. De akkor most nagyon komolyan álljunk hozzá, mert mindjárt zár a könyvtár, és kizavarnak. Felolvasom – mondta, és hátradőlt Remus mellett, könyvvel a kezében. A fiúnak lehetősége sem volt kifejezni az ötlettel kapcsolatos aggályait, Elizabeth máris belekezdett, és arra koncentrált, hogy minél komolyabb és átszellemültebb hangot üssön meg. – „Füstöl a víz, lóg a kaka
Kókaddón a pusztaságba..." – eltartotta magától a könyvet. – Várj, mi a szar?

– Az káka – temette kezébe az arcát Remus. – Egy növény.

Elizabeth próbált nem nevetni, de megnehezítette a dolgát, hogy Remus mellette meggörnyedve rázkódik, miközben az arcát még mindig a kezével takarja. Visszatette a könyvet az asztalra.

– Jó, akkor olvassuk el magunkban – mondta beletörődve. – Remus – bökte meg a fiú oldalát.

– Oké – mondta, és összeszedte magát, már amennyire az lehetséges volt, és az asztal fölé hajolva végigolvasták a verset. – Ebben nincs semmi vicces – szólt megnyugodva, miután végeztek.

– Szerintem sem – jelentette ki nagy komolyan Elizabeth. – Kezd te, mi az első benyomásod?

– Hát... – fordult felé eltűnődve. – Az első dolog, ami eszembe jutott, az az volt, hogy bár nincs tapasztalatom, de szerintem zörgő időt szülni viszonylag nehéz.

Elizabeth néhány másodpercig tartotta magát, aztán a komoly képpel rá meredő Remusszal szemben prüszkölve elröhögte magát.

– Biztos vagyok benne, hogy ez az egész nem miattam torkollt tragédiába – jelentette ki, miután meg tudott szólalni, és felpillantott Remusra, aki a könnyeit törölgette.

– De ha egyszer tényleg ez jutott eszembe először – nyögte ki nagy nehezen, a hasát fogva a röhögéstől. – És ebben nincs semmi vicces.

A lány megfogta Remus vállát, és mélyen a szemébe nézett.

– Fél nyolc van – jelentette ki tárgyilagosan, amikor a fiú már kezdett elég megilletődött arckifejezést vágni az átható bámulása hatására. – Egyet lapozok, és mindegy mi lesz ott, de az biztos, hogy gyászos hangulatban fogjuk kielemezni.

Remus a tőle telhető legkomolyabb arccal bólintott, Elizabeth a következő oldalra lapozott, és újra – immár magukban – nekiláttak az olvasásnak, de nem jutottak sokáig. Legalábbis Elizabeth nem, mert már az első soron magakadt a tekintete, pedig ha tudta volna, mi lesz még ott... Megállt, Remus egy darabig továbbhaladt, aztán megrökönyödve pillantott fel a már karba tett kézzel, egy sértődött Perselust megszégyenítően merev arckifejezéssel ücsörgő Elizabethre.

– Te is arra gondolsz, amire én? – tapogatózott óvatosan, hogy nehogy véletlenül miatta fusson zátonyra az „elemezzünk komolyan verset gyászos hangulatban" című terv.

– Akarod mondani, én is eljutottam-e az első mondatig?

– Én a negyedik részre gondoltam – vonta össze a szemöldökét Remus.

– Ó, akkor te nem lepődtél meg azon a soron, hogy „Itt ülök csillámló sziklafaszon"? Pedig nekem elég erőteljesen, figyelemfelkeltő indításnak tűnik – mondta elmélázva. – Vagy szerinted ez tök megszokott? Nem tudom, milyen szokások vannak a fiúk között – vakarta meg az állát.

Remus fejét a lány vállába temette, aki először rögtön mozdulatlanná merevedett, aztán újra röhögni kezdett, miközben félig öntudatlanul simogatta a fiú hátát. Örült, hogy a kényelmetlen székek helyett inkább ilyen puha kanapét varázsoltak maguknak, jó szokásukhoz híven.

– Mostanában egész jól vagy, ugye? – nézett rá a fiúra, miután mindketten abbahagyták a röhögést. Remus felkapta a fejét, és azonnal elvörösödött, és kissé hátrébb húzódott, úgy bólintott. – Okés – nyugtázta Elizabeth, és ügyet sem vetve a fiú egyértelmű zavarára, összekócolta a haját, és visszafordult az elemezendő vers felé.

– Szerintem válasszunk egy másikat – szólalt meg Remus, amikor Elizabeth már egy ideje olvasott, talán azt akarta, hogy ne jusson el a még többértelműbb részekhez, de ez esetben elkésett.

– Arra már nincs idő – válaszolt Elizabeth csak félig odafigyelve. – Ez a negyedik rész tényleg borzalmas – pillantott fel az olvasásból. – A görögök sokkal jobbak voltak, a mitológiájuk tiszta jó, és mindig kimondták a dolgokat, nem ilyen hosszasan körülírták. Nem lehet annyit mondani, hogy dugtak és kész?

– És még te panaszkodsz Dorcasra – ingatta a fejét Remus.

– Te nem ismered őt, sokkal rosszabb, még én is kiakadok tőle – védte meg magát gyorsan.

– Pont erre gondoltam, hogy ha még neked is sok, akkor ő milyen lehet...

– Hát nemrég, vehetjük úgy, hogy megkérdezte, lefeküdtem-e Reggel – forgatta a szemét.

– És mit válaszoltál?

– Vajon mit? Hát az igazat! A fene fog hazudni Dorcasnak – morogta. Nem mintha még sosem fordult volna meg a fejében, hogy inkább hazudik, minthogy a lány ilyen lenézően méregesse, amiért még a jegyesével sem volt képes... Fúj. – Na, de akkor tovább – hajolt vissza a könyv fölé.

– Öhm, én komolyan azt javaslom, hogy inkább hagyjuk – akadékoskodott Remus, és ezzel egy időben a könyvespolcok között megjelent Madam Cvikker, és figyelmeztette őket, hogy tíz percük van. Elizabeth ügyet sem vetett rá, volt nagyobb baja is.

– „Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!" – olvasta hangosan. – Ezek a muglik normálisak?! Körülbelül mintha Adam írta volna...

– Én mondtam, hogy inkább ne... – sóhajtott Remus, elvette Elizabethtől a könyvet, és becsukta. – Mi lenne, ha én holnap egyedül írnék valami elemzést, utána pedig visszaadnám a könyvet, hogy olvasgasd a következő óráig? – ajánlotta.

– Hát nem szívesen, de kénytelen vagyok belemenni... – egyezett bele végül, és szedelődzködni kezdtek, mielőtt még Madam Cvikker újra megjelent volna, csak immár a porolóval.

Elizabeth a gondolataiba mélyedve lépkedett Remus mellett, és a holnap pályaválasztási tanácsadáson járt a feje. Nem tudta, mit mondjon Lumpslucknak, hogy mennyire tanácsos megmutatni magát, és igazat mondani. Nem volt képe neki is bejelentenie, hogy halálfaló lesz, annak ellenére sem, hogy elég erős csábítás volt, hogy akkor többé nem hívnák meg a partira. Ekkor jutott eszébe, hogy Remustól még sosem kapott egyértelmű választ arról, hogy ő mit akar kezdeni magával a jövőben, ezért ez megfelelő alkalomnak tűnt arra, hogy újra nekiálljon faggatni a fiút.

– Te mit fogsz mondani a tanácsadáson? - kérdezte, miközben már lefelé igyekeztek a Mardekár klubhelyiségének irányába. Sokszor inkább egy hatodik emeleti eldugott folyosóra mennek a könyvtár zárása után, hogy folytathassák a 'tanulást', de Elizabeth le akart szökni a gyengélkedőre, hogy megnézzze Regulust, akit a javasasszony a biztonság kedvéért még bent tartott megfigyelésen. Aminek a lány semmi értelmét nem látta.

- Semmit.

- Semmit?! - pillantott rá meglepetten, de Remus kifejezéstelen, szinte merev arccal bámult maga elé, és ettől Elizabeth majdnem Perselushoz hasonlította gondolatban, de inkább meggondolta magát.

- Ez arra van, hogy kiválasszuk, miből akarunk RAVASZ szintű képzést. Én például mindenből, amit eddig tanultam - vonta meg a vállát, de továbbra sem pillantott a lányra.

- Akkor egy perc szabadidőd sem lesz. Ráadásul annyi bele sem fér az órarendbe, az tuti - döbbent le, és eddig is tudta, hogy Remusnak mániája a tanulást, és már-már ténylegesen mazochista módon figyel minden órán, mint ahogy arra Lilynek is célzott, de ez már túlzás volt. - És ez arra van, hogy segítsenek a képességeinknek megfelelő szakmát választani, és hogy megmondják, ahhoz milyen tárgyak kellenek RAVASZ szinten - oktatta ki Elizabeth, bár elég morbidnak tartotta, hogy most éppen ő magyaráz el valami, szerinte egyértelmű dolgot Remusnak, és nem fordítva. Büszke volt magára.

Ritka pillanatok egyike, amikor okosnak hihette magát Remus mellett.

Nem tartott sokáig.

- Nekem nincs értelme jövőt tervezni - szólalt meg halkan a fiú, mire Elizabeth azonnal megtorpant. Hülye szokás, de ahelyett, hogy továbbindult volna, most helytében maradt, ezzel kényszerítve Remust, hogy forduljon vissza, és nézzen végre rá.

- Ez baromság - jelentette ki, amikor egy rövid időre találkozott a tekintetük.

- Egyszerűen csak nem akarok arra az időszakra gondolni, amikor már nem leszünk Roxfortos diákok - nyomta meg az utolsó szót. - El sem tudom képzelni, milyen lesz. - Elizabeth bólogatott, mert teljesen át tudta érezni a dolgot, de Remus már a kastély falát tanulmányozta behatóan, így nem láthatta a reakcióját. Kis idő elteltével kibökte a lényeget. - Sehol sem fogadnák el, hogy folyamatosan betegszabadságot veszek ki.

- Ez is baromság - vágta rá a lány magabiztosan. - Amúgy is, most egész jól nézel ki - tette hozzá, bár a valóság az, hogy ő akármikor ódákat tudott volna zengeni a fiúról, és abban nem szerepelne az "egész jól" kifejezés.

- Ez mindig csak ideiglenes - rázta a fejét, aztán végre-valahára Elizabethre nézett. - Menjünk - kérte, mire mindketten újra útnak indultak.

- Akkor is hülyeség - tartotta magát a lány az előbbi álláspontjához. - És nem mindegy. Még én is gondolkodok azon, hogy mit fogok csinálni a jövőben, amikor szinte biztos, hogy semmi sem úgy lesz, ahogy akarom. Felvenni az összes tárgyat meg egyenesen öngyilkosság.

- Csak ki akarom használni a lehetőséget, hogy tanulhatok.

Elizabeth megforgatta a szemét, és inkább nem feszegette tovább a témát.

- Egészségedre.

~~~

Amikor a helyére csúszott mögötte a kőfal, és hozzászokott a szeme a félhomályhoz, egy csapat hang nélkül diskuráló hetedéves mellett Regulust is észrevette a klubhelyiségben, ahogy szokásához híven a szőnyegen ülve olvasott egy könyvet, hátát az egyik fotelnek döntve.

- De jó, köszi, hogy megkíméltél egy gyengélkedőre szökdösős úttól - vigyorgott rá Elizabeth, miután a háttámlán keresztülmászva belepottyant az ülésbe.

Regulus meglepetten pillantott fel.

- Jé, miattam is jártál volna tilosban?

- Á, csak a lelkiismeretem miatt. Bár... Nem értem, miért nem hagytad, hogy mugli módszerekkel gyógyítsalak meg.

A fiú rémülten húzódott hátrébb, mintha Elizabeth kartávolságában bármikor belevájhatna a bőrébe egy műtőkés.

- Az kéne még! Kötözgetni meg kenegetni csípős kencékkel hetekig, meg ki tudja, miket találnál még ki... Mondjuk, már eleve az, hogy te akartad elkészíteni a kenőcsöt, örüljek, hogy még élek - sóhajtott, és Elizabeth személyes sértésnek vette a megszólalását, ezért csendben, karba tett kézzel bámult szúrós tekintettel a fiúra, aki pár percig farkasszemet nézett vele, majd lemásolta a testhelyzetét. - A végén még belevarrnád a bőrömbe a szőnyeg rojtjait - intett a fejével a mellette lévő megtépázott fonalszálak felé. - Remus sebeit miért nem tűvel szoktad összeforrasztani?

- Idióta - emelte égnek a tekintetét. - Azért, mert az ilyenek nem hiszem, hogy mennének. Meg tovább is tartana így.

- Hát a hetekig kenegetés nem tartana sokáig? Mindjárt itt a Hugrabug elleni meccs.

- Pff. Oké, igazad van, bocsánat, hogy fejleszteni akartam a tudásom - mondta maró gúnnyal a hangjában, de tudta, hogy Regulus túl sokszor hallotta már így beszélni ahhoz, hogy ténylegesen komolyan vegye. - Egyébként tényleg igazad van - fújta ki a levegőt egy fokkal nyugodtabban.