Tiszta időutazás nekem ez a sztori basszus. Mikor  ezt a részt írtam, még csak gimis voltam, most meg már van két diplomám és munkanélküli vagyok lol. 

Mágiatöri. Elizabeth halála, a legborzalmasabb óra a Legendás Lények Gondozása után. Nyűgösen fetrengett a padon, mellette Lily szorgalmasan jegyzetelt, és egyszerűen fel sem tudta fogni, hogy van ennyi akaratereje a lánynak, aki annak ellenére, hogy unottan sóhajtozott, fáradhatatlanul körmölt.

– Ugye nem veszed zokon, ha megint tájékoztatlak, hogy minden benne van a könyvben? – kérdezte Elizabeth.

A vörös hajú lány szúrós tekintettel mérte végig, és Elizabeth irigyelte tőle ezt a pillantást. Ilyenkor ő is mindig olyan zöld szemeket akart, pedig tökéletesen meg volt elégedve az unalmas külsejével. Persze azt nem tudhatta, hogy Lily ezt a szúrós pillantását valójában tőle – és Siriustól – leste el.

– Nálad még táska sincs.

– Tudok róla – vonta meg a vállát, és tovább sajnáltatta magát. – Nem bírom, úgy érzem, valami szép lassan rágja az agyam – támasztotta a homlokát a padnak. – Azt hiszem, rosszul vagyok – szólalt meg jelentőségteljesen, amikor felnézett.

– Nem tettethetsz rosszullétet minden órán – feddte meg Lily, és előre tudta, mi lesz a következő mondata. – Prefektus vagy.

– Az nem azt jelenti, hogy egyben mazochista is, még ha egyesek így is állnak a dologhoz – forgatta meg a szemét. – Nem én választottam meg magam, gondolom, aki kijelölt, tudta mit csinál. Vagy pont, hogy nem. Másrészt, meg de, tettethetek – nyújtózkodott ki ültében.

– De hát melletted ülök – méltatlankodott Lily. – Azt mondtad, Annabell mellett nehezebben bírod – pillantott fel sértetten a jegyzetéből.

– Ja, ez nem a személyednek szól, ne vedd magadra – nyugtatgatta Elizabeth, és már az óra elején – tíz perce – is átkozta a szerencséjét, amiért Lily most döntött úgy, hogy mellé szándékozik ülni. Miért nem tudta a hét második óráján meghozni ezt a döntést? – Egyszerűen csak most jött el az ideje, és ne haragudj, de mennem kell – mondta őszinte sajnálattal a hangjában.

Lily az arckifejezéséből ítélve, egyre kevésbé értette a dolgokat. Nem kommentálta, rég tudta, hogy Elizabeth gyakran külön utakon járt. Aki most éppen a gyomrát markolászva feltápászkodott.

– Elnézést, hogy megzavarom az órát – szólalt meg olyan hangon, mint aki minden szó után attól retteg, hogy kidobja a taccsot. – De... – tettette, hogy épp visszanyeldesi a gyomra tartalmát.

– Öhm... Menjen gyorsan, látogassa meg a gyengélkedőt – pillantott fel a könyvből a szellemprofesszor tanácstalan arccal, és Elizabeth kis híján felkiáltott, hogy „Örömmel!". – Nem kellene valakinek elkísérnie? – nézett körbe. Lily az égnek emelte a szemét, és rosszallóan morgott valamit az orra alá.

– Nem, dehogy – mondta elhaló hangon, és mielőtt teljesen becsukta volna az ajtót, vigyorogva integetett Remusnak, aki hátrafordulva őt nézte.

Futva indult el a folyosón a titkos tanulószobája felé, és nem aggódott, hogy nemkívánatos személyekkel fut össze. A héten ez volt az az időpont, amikor mindenkinek órája volt, és nem kellett tartania az éppen lyukasórás Luciustól, Narcissától, esetleg Jamestől. De még McGalagonytól és Lumpslucktól sem, aki rendkívül kínos körülmények között, kisebb tömeg előtt közölte vele, hogy elnézi, hogy Regulusszal más dolguk akadt a bál ideje alatt, és még kacsintott is hozzá. Futótűzként terjedt az eljegyzésük híre, de Elizabethet pont annyira hagyta hidegen a dolog, mint amennyire először felzaklatta.

Az előre kikészített könyvvel a hóna alatt kopogott be a gyengélkedő ajtaján. Madam Pomfrey nyitott ajtót, és Elizabeth rögtön akcióba lépett. Megrogyva állt, fájdalmas arckifejezéssel a hasát markolászta, és elkínzott hangon megszólalt.

– Azt hiszem, most tényleg nagyon beteg vagyok. – A javasasszony kétkedő pillantását látva elröhögte magát, és legyintett. – Mindegy, minek a műsor, úgyis tudja, hogy nem.

– Jöjjön be – intett neki, aztán becsukta mögöttük az ajtót. – Nem tudna olyan időpontban jönni, amikor nem kell óráról lógnia?

– Nem-nem, még mindig ez a tökéletes – rázta a fejét. – Persze szívesen jövök máskor is, ha kell – tartotta a gyógyító felé a vaskos kötetet.

– Autoimmun betegségek lexikona? Mit talált már megint? – kérdezte, de ezért elvette. Elizabethtől nem lehet könnyen szabadulni.

– Ez már tényleg hasznos lesz, esküszöm! – tette a szívére a kezét. – Csak olvassa majd át a bejelölt részeket.

Az asszony egy pillanatra eltűnt a lakrészének ajtaja mögött, aztán már üres kézzel lépett vissza.

– Egyébként Anne-nak semmi baja nem volt, de gondolom, tudja – sóhajtott. – Örülnék, ha nem küldene ide feleslegesen embereket.

– Az nem volt felesleges! – háborodott fel Elizabeth. – Lumpsluck meghívta a partijára, de láthatóan rosszul érezte magát a hangos zenétől és a tömegtől. Biztos vagyok benne, hogy ez is létező betegség! Van néhány mugli pszichológiás könyvem...

– A varázslók nem úgy állnak az ilyenekhez, mint a muglik – szólt közbe a Madam Pomfrey. – Sok esetben különbözünk, még mindig azt mondom, hogy nem tanácsos vegyíteni.

– A muglik sok mindent tudnak, amit a varázslók nem – kezdte, de aztán inkább feladta. – Mindegy.

– Ha már úgyis itt van, jöjjön, és segítsen – nyitotta ki a bejárattal szembeni, kórterembe vezető ajtót, Elizabeth pedig jobb dolga nem lévén, boldogan követte.

~~~

Csodával határos módon ebédidőre kutya baja sem volt, és önmagát megszégyenítve zabált a nagyteremben, hogy aztán vidáman induljon el Mugliismeretre. Ez volt a kedvenc órája az összes közül, és a teremben levetette magát Remus mellé. Valahogy mindig sikerült hamarabb érkeznie, de az is hozzátartozott az igazsághoz, hogy Elizabeth most is épp, hogy csak beesett.

Szeretett itt lenni. A falon különféle, egyszerű mugli képek voltak, amik többnyire olyan dolgokat ábrázoltak, amiket a muglik szoktak csinálni. Tűzoltóval oltják a tüzet, és egy vastag csőből tör fel a víz, mosóporral és mosógéppel – amit árammal működtetnek – mossák a ruhát, televíziót néznek vagy billentyűket nyomkodnak.

– Nem hoztad el a beadandód – mondta Remus köszönésképp.

– Mondjuk, mert nem akarom elrontani a rendet, amit csináltam – forgatta meg a szemét Elizabeth, aztán úgy döntött, ha van valami, amit Remus, aki mindig vigyáz a cuccaira és mindent rendben tart maga körül, nem érthet, akkor ez az. – A beadandóm a táskámban van.

– De így biztos, hogy még egyet kell írnod – aggodalmaskodott, de Elizabeth csak legyintett.

– Tudom, talán végre kölcsönadja azt a könyvet is. Olyan kíváncsi vagyok!

A professzoruk varázsló volt ugyan, de régebben egy mugli gimnáziumban tanított irodalmat, és ők is gyakran elemeztek órán mugli verseket, volt egy verseskötete, amiből gyakran olvasott fel. A világ minden tájáról szerepeltek benne egybegyűjtött művek, és Elizabeth nagyon el akarta őket olvasni.

– Szóval majd megkéred, hogy hagy elemezz egy verset?

– Igen, ezt még nem próbáltam – szólt eltűnődve.

– Még semmit sem próbáltál – emelte égnek a tekintetét a fiú. Elizabeth sosem mert odamenni, pedig... – Pedig, ha egyszerűen elkérnéd, biztos odaadná.

– Az lehet, de abból kiderülne, hogy nem csak muszájból poshadok itt – suttogta, és a padra könyökölt, tekintve, hogy Roberts professzor belépett a terembe. Be fogja vezetni, hogy nem hord magával táskát, sokkal egyszerűbb. Nem húzza egész nap a vállát, nem kell kipakolni a cuccait a padra...

– Ma a mugli telefonok használatáról fogunk részletesebben tanulni. Először átbeszéljük az elméletet, a helyzettől függő köszönési formákat, a telefonáláshoz kapcsolódó kifejezéseket, és hogy mikor illik telefonálni. Meg természetesen az erre alkalmas eszközök használatát.

Előre tudta, mi következik ilyenkor. A professzor felolvas egy verset a telefonálásról, aztán diktálni kezdi a jegyzetelendő és megtanulandó információkat.

– Basszus, elmélet – nyúlt el a padon, a karját a feje alá tette, és Remus felé fordult, aki kitekert egy pergament, és jegyzetelni kezdett. Közben néha rápillantott, olyankor mindig igyekezett a lehető legszenvedőbb képet vágni, nem pedig bárgyún vigyorogni, és a fiú halványan mosolyogva ingatta a fejét.

– Így nem fogod tudni a gyakorlatnál, hogy mit kell csinálni.

– Dehogynem, figyelek én – morogta. – Amúgy is, sokkal érdekesebb csinálni a dolgokat, mint hallgatni. Te például minek jegyzetelsz?

– Neked – hangzott az egyszerű felelet, és Elizabeth rögtön felkapta a fejét.

– Na, azt már nem, most hagyd abba – húzta el előle a pergament. – Akkor inkább add ide azt az izét, majd írok én.

– De én szeretek jegyzetelni.

– Én meg utálok – vágta rá Elizabeth, de most elhatározta, hogy szépen, és egyenes sorokban fog írni, mint ahogy eddig Remus tette. Persze már az első fél sor is hullámos és ronda lett.

– Komolyan szívesen írok én – győzködte tovább.

– Miért a kék tinta a gyakori? Miért nem mondjuk a zöld? Láttál már zöld tintát? Én egyszer majdnem vettem egy színváltósat, csak Arthur kirángatott a boltból. Szerinted létezik pergamenszínű tinta, és ha igen, minek? – tette fel válasz helyett inkább a körmölés közben felvetődött kérdéseit.

– Hasonlóan lehetetlen kérdéseket tudsz feltenni, mint...

– Mint Sirius, tudom – bólogatott. – Szerinted kitől tanultam ezt a technikát? – kacsintott, és Remus elképedve meredt rá.

Elizabeth nem akart többé zavarba jönni Siriustól, és nem is akarta tagadni a hasonlóságaikat, azon kívül, hogy neki márpedig akkor sincs arisztokrata kisugárzása. Határozott meggyőződése ellenére sem merte erről megkérdezni Remust, és ez csak azt jelentette számára, hogy mégsem bízik annyira magában. Mert miért mondana Regulus ilyeneket, ha nem igaz? Ő inkább a szemtelenül őszinte kijelentéseivel szokta őrületbe kergetni.

– Jó lenne, ha újra jól kijönnétek – sóhajtott Remus, és látszott, hogy mondana még valamit. Elizabeth biztos volt benne, hogy azért nem feszegeti tovább a témát, mert már így is túl sokat pofáznak órán, és már csak az kéne, hogy forró szikrákat lődözve szidja Siriust.

– Reg a gyengélkedőn van, mert felrobbantott egy üstöt – váltott témát. – Megégett a karja.

– Ezért mentél ki óráról?

– Dehogy, azt csak azért, mert szokásom.

– És nem aggódsz? – kérdezte Remus, miközben vizslató pillantásokkal bombázta. Elizabeth utálta az ilyet, mert mindig úgy érezte, hogy átlátnak rajta, amikor így nézik.

– Heh, úgy nézek én ki? – vigyorgott. – Legalább azt hittem, tudok égési sérüléseket kezelni mugli módszerrel, bár Madam Pomfrey rögtön leállított – bosszankodott. – Pedig úgy pár hét, és kutya baja, de persze én meg a jó szívem, és inkább meggyógyítottam ott helyben, hogy ne nyavalyogjon.

– Ez igazán kedves tőled – mondta Remus enyhe szarkazmussal a hangjában.

– Tudom – vigyorgott rá Elizabeth.

Természetesen semmiféle használható jegyzet nem született az óra anyagáról. De a könyvet Remus megszerezte, mert azt hazudta, hogy neki sincs kész a beadandó, és megkérte, hogy elemezzenek helyette verset. Elizabeth elhűlve bámulta a jelenetet, de akkor lepődött meg leginkább, amikor a professzor elhitte, hogy igaz.

Remus nem csinál leckét. Ilyen nincs.