Dupla fejezet a már eltünedezett olvasóimnak (amúgy van itt még valaki? :D), mert tovább mentem a jegyzetben, és rájöttem, hogy az egyik kedvencem jön :O 

Regulusnak csak sok idő elteltével tűnt fel, hogy Elizabeth felszívódott, és gyorsan kimentette magát egy időre valami béna érvvel a beszélgetésből. Bár belegondolva, egyszerűbb lett volna azt mondania, hogy megy megkeresni Elzát, mert mi van, ha leitta magát valamelyik asztal alá. A fiú biztos volt benne, hogy meglógott, és hiába várná, hogy visszajöjjön, de nála sosem lehet tudni. Lehet már megint belekeveredett valami őrültségbe...

Úgy döntött, ellenőrzi a hollétét. Csak a biztonság kedvéért. A lány WC-be nem volt hajlandó bemenni, de szép sorban végigjárta az összes helyet, ahol esélyt látott arra, hogy megtalálja a lányt. A könyvtár ilyenkor már zárva, a konyhára biztos nem ment be a manófóbiája miatt. A folyosókon csak hálókörletig meg vissza a bálba lehet mászkálni, de ez Elizabethtet biztos nem zavarná, úgyhogy Regulus sem csinált ügyet belőle.

Bekukucskált a zongorás terembe, aztán az egyik nagyobb terembe, ahol tudomása szerint varázslatokat szokott gyakorolni, ami meg is magyarázta a hely romos állapotát, a csillagvizsgáló toronyba lusta volt felmenni, de a bagolyházba azért benézett, de még a Griffendél klubhelyiségének folyosóján is járt. Madam Pomfreyhez csak azért nem ment, mert Elizabeth biztos nem olyan hülye, hogy máris lecseszesse magát a tévesen odairányított Anne miatt, így csak egy hely maradt.

Félve ment végig a folyosón, és kopogott be az utolsó ajtón, amin egy elég árulkodó, „Ne zavarjanak!" tábla lógott. A mugli közlekedési eszközök elejére erősített fém táblácskákra hajazott.

Senki nem válaszolt, és Regulus már majdnem sarkon fordult, de aztán győzött a kíváncsiság, és végig sem gondolva, mit csinál benyitott. Először rémülten megtorpant egyrészt, mert meglepte, hogy kinyílt az ajtó, másrészt várta a védőátkokat, harmadrészt pedig attól tartott, hogy Elizabeth mégis idebent van, csak okosan nem válaszolt. Viszont, ez az átgondoltság amúgy sem rá vallana.

Valamivel nyugodtabban ment beljebb, és nézett körül a teremben. Minden pad könyvekkel és fecnikkel volt borítva, a fal ragadós papírokkal volt teletűzdelve, amiket különféle, Regulus számára ismeretlen szavak szerepeltek. Pedig a fiú egész jól tudott latinul, az orvosi szakkifejezésekkel ő sem lehetett tisztában.

Megakadt a szeme egy könyvön, amit a lány a rajta lévő pergamen szerint Madam Pomfreynak szánt, és Regulus levágódott az pad előtt lévő székek egyikébe, és a huzattól, amit csapott, az ölébe esett egy papír.

Az aznapi és a pénteki dátum szerepelt rajta, mellette két hőmérséklet értékkel, az asztalon, a könyv mellett pedig egy másik cetli volt, ezzel a felirattal: „A magas testhőmérséklet lehetséges okai"

Na, jó, ez már tényleg beteges! – gondolta Regulus, de azért tovább olvasott.

„(42 fok fölött: agy, a máj, a vese és a vázizmok sejtjeinek károsodása, rendellenes vérzések.)
- végkimerülés, egy csomó könyv szerint a közeledő halál jele
- túlzott fizikai megerőltetés
- túlzott stressz vagy fáradtság
- rák egyik első jele

-..."

Regulus eltolta maga elől a papírt, nem volt kedve folytatni az olvasást, inkább áttért a könyvre. Már a címe is érthetetlen volt számára. Mégis mik azok az autoimmun betegségek? Egyáltalán mit jelent maga a szó? Meg miért érdeklik őt Elza hülyeségei? Biztos bele akar ebbe olvasni?

Egyértelmű nemmel válaszolta meg a kérdését, mégis kinyitotta a könyvet az egyik piros cetlinél, és nekilátott az olvasásnak.

„Lupus erythematosus. Legjellemzőbb tünetek a bőr felszínén található heges elváltozások, nagyfokú fényérzékenység, esetleg hajhullás. A szervek gyulladásos állapotban vannak, az immunrendszer megtámadja a test szöveteit, így azok különböző mértékben károsodnak. Gyakori a hashártya és a mellhártya gyulladása, a betegek fele vesegyulladással, és ennek következtében magas vérnyomással küzd. A fertőzésekre fogékonyak. Rendkívül nehéz diagnosztizálni, de gyakoribb, mint a leukémia. Gyógyíthatatlan, agresszív és kiszámíthatatlan betegség, csupán fájdalomcsillapítókkal és gyulladáscsökkentőkkel..."

Regulus becsapta a könyvet, és felpattant a helyéről. Elizabeth szabadidejében ilyeneket olvas? Komolyan ezt élvezi?

Már amióta belépett, hiányolt valamit a teremből, tekintve, hogy Elizabeth szokta használni, de most végignézve a rendszerezett könyveken és jegyzeteken, rájött, hogy mit. A káoszt. Elza, aki azt sem tudja, hol vannak a tankönyvei, mert „rendet rakott" a szekrényében, egy egész nagy tanteremnyi helyen témánként csoportosítva tárol egy nagy halom jegyzetet és lexikont.

Nem akart már semmibe belenézni, elég volt neki ennyi, de kifelé menet az egyik padon megakadt a szeme egy címen. „Sebészi beavatkozások képekben". Nem tudta, mi az a sebészet, de mindig jókat nevetett, amikor Elizabeth a mugli képekről beszélt, amik nem mozognak. Milyen vicces lehet egy lapba fagyott ember feje? Ami lélegzetvétel nélkül csak bambán bámul maga elé...

Kinyitotta a könyvet, aztán lányosan sikkantva ugrott hátra. Valami véres csomót látott, egy zöld leplen vágott lyukon keresztül. Óvatosan közelebb merészkedett, és rájött, hogy jobb is, ha ezek a képek nem mozognak. „Vakbélműtét", olvasta a címet. Volt egy rövid leírás a tünetekről és a műtét menetéről – mert ezt a borzalmat, amikor a muglik felvágják egymás hasát, és kivágnak egy béldarabot, műtétnek nevezik – és rögtön úgy érezte, hogy tompa fájdalmat érez a belei környékén. Még gyorsan becsapta a könyvet, mielőtt kimenekült volna a helyről, hogy aztán az ajtónak támaszkodva mélyeket lélegezzen, főleg, hogy még néhány rákos kisgyerekről is látott képet akarata ellenére.

Ez nagyon para – gondolta, és elindult a Mardekár klubhelyiségének irányába. Nem volt más ötlete, hol máshol lehet a lány, de semmi kedve nem volt visszamenni a partira.

Amikor megérkezett, csak néhányan lézengtek odalent, igaz, elég későre járt. Azért fohászkodott, hogy a tünetei ellenére ne legyen vakbélgyulladása, és hogy Elizabeth ne a sebészi pályát fontolgassa, de nem hagyta nyugodni a gondolat.

– Szeretnék kérdezni valamit – ült le mellé a kanapéra, és Elizabeth rögtön meglepetten pillantott fel. Talán túl tétovára sikerült a kérdése, és most azt hiszi, hogy valami komoly dologról szeretne beszélni. – Pontosan melyik részével szeretnél foglalkozni az orvostudománynak?

– Mi? – hökkent meg. – Mióta értesz te a mugli orvostudomány részeihez?!

Hoppá.

– Csak válaszolj!

Elizabeth maga mellé ejtette a kezében tartott könyvet, és egész testével felé fordult.

– Fogalmam sincs, még nem döntöttem el. De az tuti, hogy nem olyan részt választok, ahol túl nagy koncentráció kell. Meg ahol nem szabad remegnie a kezemnek.

– Huhh. Ez esetben nem fogsz pszichopata módon vigyorogva felkéselni, ha vakbélgyulladásom van? – hadarta el a kérdést.

– Ezt már tényleg nem értem – röhögött. – Most azt gondolod, hogy vakbélgyulladásod van? – nézett rá vigyorogva, kicsit sem átérezve a helyzet komolyságát.

– Hát... Most hogy mondod, már annyira nincs, de... – megtapogatta a haját. – Oké, még megvan, azt hiszem, rákos sem vagyok. Bár, lehet, hogy már egy kicsit kevesebb – fogott marokra néhány tincset.

– A rákos embereknek nem a betegségtől hull ki a hajuk, hanem a kemoterápiától – forgatta meg a szemét, aztán átfutott az arcán a felismerés, Regulus pedig a rémülettől belefagyott a mozdulatba, egy tincs hajat szorongatva. – Hol voltál? – markolta meg a lány a vállát, és a keze nyomán mintha a villám csapott volna belé. – Bementél a titkos helyemre ahová direkt a magadfajta idióták miatt van kiírva, hogy tilos a belépés? – Visszafojtott hangon beszélt, de a fiú tudta, hogy csak azért, mert mások is vannak körülöttük, de legszívesebben ordítozna. Talán az jobb is lenne, mert akkor nem fenyegetné a vállait a leégés, mert leadná máshogy a feszültséget...

– Elza, nyugi – kezdte, de a lány arckifejezését egy rendkívül dühös fintor torzította el egy pillanatra. Még a sötét haja is vészjóslóan hullott az arca elé, és Regulust a hideg is kirázta. Hidegrázás. Betegség. – Azt hiszem, beteg vagyok – szólalt meg őszinte félelemmel a hangjában.

Meglepetésére Elizabeth mindennemű hegyibeszéd nélkül elengedte, és főlényes félmosollyal az ajkán megszólalt.

– Mindegy, úgy látom, elég büntetés neked az, amit ott olvastál.

– Miért van az, hogy te nem rettegsz folyamatosan, hogy valami komoly bajod van, amikor ennyi ilyet olvasol?

– Van más, amitől féljek – vont vállat.

– Jesszusom – motyogta. – Azok a képek beleégtek a retinámba. Az automuris betegségektől is frászt kaptam.

– Úgy kell neked – vigyorgott Elizabeth, és egy nagyon, de nagyon koszos könyvvel a kezében feltápászkodott.

– De ugye tényleg semmi bajom? – ijedezett Regulus enyhe fáziskéséssel, és a lányok lépcsője felé futott, mert Elizabeth már félúton volt felfelé. A lány hátrafordult, és az égnek emelte a tekintetét. Regulus tudta, hogy válasz nélkül készül tovább menni, de ezt nem hagyhatta. – Szólnál, ha van, igaz?

– Ne aggódj. A hipochonderségen kívül semmi – mosolygott rá nyájasan, és feltrappolt a lépcsőn.

– Jajj, az halálos? – Regulus most tényleg nagyon megrémült.

Elizabeth jól hallhatóan, hosszasan fújta ki a levegőt, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

Regulus ezzel egy életre megtanulta, hogy ne kutakodjon Elizabeth cuccai között, főleg akkor ne, ha az valami orvosos dolog. Biztos volt benne, hogy ma éjjel azok a rémképek fognak keringeni a fejében, aztán eszébe jutott, hogy akkor vajon Elizabethnek mik keringhetnek, amikor ezt a sok borzalmat részben Remus miatt is olvassa.