Meglepő módon igen, még élek, és szoktam figyelgetni a Wattpadot, érkezik-e komment valamelyik sztorimhoz meg ilyenek :D A legutolsó fejezet felrakása óta megszereztem egy diplomát, és elkezdtem egy újat, dolgozom két helyen, és olyan gyorsan eltelt három év anélkül, hogy írtam volna, hogy hihetetlen.... És egyben nagyon szomorú :( A múltban játszódó részeket nem szeretném összecsapni, az egész sztori vázlata megvan az elejétől a végéig már vagy négy éve, és ki tudja, egyszer talán pont olyan hangulatban/élethelyzetben leszek, hogy sok időm és kedvem lesz írni :D De van jópár fejezet a jelenből, amik itt porosodnak anélkül, hogy rajtam kívül bárki olvasta volna, szóval pár hónapig heti egyet feltöltögetek, és ki tudja, a végére még lehet írok is pár újat. Remélem azért maradt még valaki, akit érdekel :'( 

Jó szórakozást hozzá! :D 

Elizabeth Legendás Lények Gondozása után két hatalmas szakadással a talárján ment le a klubhelyiségbe, de mivel szinte minden pénteken ilyen megtépázott látványt nyújtott, senki sem kérdezősködött, még Regulus is egy lesajnáló pillantással rendezte a dolgot, miközben a seprűjével kifelé tartott.

– Faág van a hajadban – tájékoztatta, amikor elment mellette.

Elizabeth magasról tett rá. A szobában letelepedett az ágyára, és elhúzta maga körül a baldachint, hogy nyugalomban kibonthassa a csomagot. Olyan förtelmes ruhadarabot talált benne, hogy délután négytől este hatig sem volt képes feldolgozni a látványt.

– Még mindig faág van a hajadban – figyelmeztette újra Regulus, amikor vacsoráról bandukoltak vissza.

– A tiédben is – vont vállat, és utána elmesélte, mit kapott.

– Ú, neked is küldtek ruhát a bálra? Megmutatod? – pattogott mögötte Narcissa. Regulus gonosz mosollyal melléállt, és együtt győzködték a lányt.

– Én is felveszem az enyémet! – kiáltott fel Narcissa, és felrángatta Elizabethet a folyosóra, ahonnan a lányok hálótermei nyíltak. – Itt találkozunk.

Elizabeth rájött, hogy ezt nem fogja megúszni. Szerencsére a többiek nem voltak a szobában, nem bírta volna elviselni még az ő gúnyolódásukat is, miközben magára veszi azt a tekervényes, ruhának csúfolt, rózsaszín csipkés selyemkupacot. A hatalmas tükörrel ellátott szekrényhez sétált, és egy pálcamozdulattal kinyitotta a saját részének ajtaját.

Nem sejtette volna, hogy pont most omlik rá az egész, de mivel nem akart sietni, leült az ágya szélére a nyitott szekrénnyel szemben, és komótosan, a pálcája használatával minden szépen a helyére varázsolt, még a felső polcokon tárolt tárgyak és könyvek között is rendet rakott. Amikor végzett, büszkén szemlélte a művet. Levedlette a talárt, és a szúrós, aranyozott csíkokkal ellátott ingét, meg a majdnem teljesen egyszerű, fekete hosszúnadrágját, és a megteremtett rendre fittyet hányva, oda sem nézve behajította, és a lábával becsapta az ajtót.

Nem nézett tükörbe, miután felvette a ruhát, csak egy „essünk túl rajta" néma sóhajt eltátogva kilépett a szobából.

– Mégis hol élnek ezek, a középkorban? – sóhajtotta, amikor megállt Regulus előtt. – Meg ne próbálj kiröhögni! – kiáltott rá, mert a fiúnak egy izom kezdett rángani a szája szélén.

– Már ne is haragudj, de kicsit sem a te stílusod – nyögte ki, és a hangja olykor-olykor elcsuklott a visszafojtott röhögéstől.

Elizabeth alapjáraton magasról tett a kinézetére, de ezt most nem tudta figyelmen kívül hagyni. Földig erő, habos-babos, babarózsaszín csipkeruha. Többnyire hozzá volt szokva a szülei förtelmes választásaihoz, de ettől konkrétan hányingere támadt. Még a ruhaujja is ráncolt volt. Egyébként is rendkívül ritkán nézett tükörbe. Nem mintha valami baja lett volna magával, csak nem látta értelmét a dolognak, de egy ilyen göncben remélte, hogy sosem fogja viszontlátni magát, elég, ha a környezetet kínozza vele.

A klubhelyiség másik végében Narcissa illegette magát, és a ruhája rendkívül hasonlított Elizabethére, aki félretette az ellenszenvét, és megsajnálta a lányt.

– Azta, összeöltöztettek minket – örömködött a lány, amikor mellé ért. – Hát – húzta el a száját. – Nekem sokkal jobban áll. Néztél már tükörbe? Van egy faág a hajadban.

Elizabeth sajnálata eddig tartott.

– Tudom – morogta, és a ruhába rejtett zsebből előrántotta a pálcáját, és csakazértis fixálta a hajába azt a botot, de a biztonság kedvéért a művelet közben a lehető legmesszebb tartotta el magától vállig érő hajtincsét.

Be kellett ismernie, hogy Narcissán tényleg mutatott is valahogy ez a förtelem. A lány szőke haja sokkal jobban illett hozzá, mint az ő sötétbarna tincsei, de mielőtt jobban elképzelte volna magát, leállította a gondolkodását.

– Ne vágj ilyen vad képet, nem megy a ruhához – szólt rá Regulus, és Elizabeth dühében az égnek emelte a tekintetét. – Mondjuk szerintem ez menthetetlenül szar – jelentette ki.

– Te fogsz velem mutatkozni, úgyhogy fogd be szépen. Remélem, van hozzá illő bugyirózsaszín dísztalárod.

Regulus már a hasát fogta a röhögéstől, még levegőt sem tudott venni. Mielőtt Elizabeth felrobbant volna, próbált mutogatni Lucius felé, de a lány nem vette a lapot, csak őt méregette szúrós tekintettel. Végül megemberelte magát, és felemelte a mögötte lévő fotelen gyűrődő ruhadarabot, és Elizabeth felé mutatta.

– Na, jó. Ilyen nincs – képedt el a lány.

– De, van. A házimanók tették az ágyam végébe.

Elizabethből kitört a röhögés.

– Ezek teljesen megőrültek – jelentette ki két roham között. – Vedd fel.

Regulus magára öltötte a talárt. Olyan szintű ellentétben állt a porcelánfehér bőre, a jégkék szeme és a hollófekete haja ezzel a színnel, hogy Elizabeth szóhoz sem jutott. Ráadásul a varrónőjük most sem bírt magával. Csillogós selyemanyagból készítette, pont olyanból, mint a lányok ruháját, és aranyozott, kacskaringós minták futottak végig a szélein.

Miközben Elizabeth a megfelelő szavakat kereste Regulus kinézetére – sikertelenül –, a háttérben Narcissa áradozott Luciusról.

– Oké, hogy a szerelem vak, de ennyire? – motyogta, miközben megfordult. Enyhe féltékenységgel állapította meg, hogy Lucius és Narcissa párosa tényleg nem néz ki olyan idiótán, mint ahogy ők. Malfoynak valahogy olyan volt a kisugárzása, hogy még egy ilyen lehetetlen ruhadarab is méltóságteljesen mutatott rajta.

Elizabeth még egy utolsó pillantást vetett Regulusra, hogy elraktározza a képet, és felment a szobájába, hogy megszabaduljon ettől az undormánytól, és kihalászott a szekrényből egy megfelelőnek tűnő, nem végigkarmolt talárt. Természetesen a legalsót kellett választania, így felborult a szépen összerendezett oszlop, de nem foglalkozott vele.

Még volt egy kis ideje, és úgy döntött, hogy a könyvtár felé veszi az irányt, tanulás címen.

– Miért öltöztél át? – vigyorgott Regulus, de azért már ő is ledobta magáról a lányos dísztalárt. Elizabeth inkább nem válaszolt, előreszegezett fejjel ellépett mellette. – Pedig szerintem abban kellene járőrözni menned – kiabált utána.

~~~

– Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor itt vagy – vágódott le Remusszal szemben. A fiú valami ultrahosszú tekercsbe körmölt. – Ki kért két méteres dolgozatot? – képedt el.

– Három. Számmisztika bizonyítások, az év végi vizsgához kell – magyarázta. – Te miért jöttél?

– Hát tanulni – jelentette ki, és nem értette, mégis mi ez a hülye kérdés. Remus végignézett rajta, viszont Elizabeth az asztal alatt, az ölében szorongatta az egyetlen könyvet, amit megtalált.

– De nincs nálad táska – szemrevételezte összehúzott szemöldökkel.

Elizabeth zavarában vigyorogva megrántotta a vállát.

– Rendet tettem – magyarázta, és részéről ennyivel el is lett volna intézve, de Remus még mindig kérdő tekintettel nézett rá, ezért sóhajtott egy mélyet, és jobban kifejtette a dolgot. – Nem tudom, hová keveredett a táskám, de nem merem az invitot használni, mert amilyen szerencsém van, a szekrény legmélyén van, és magával ránt mindent.

Remus nem tudta elrejteni az arcáról a megrökönyödést, és Elizabeth ezt a pillanatot választotta arra, hogy felcsapja az asztal lapjára a koszos és gyűrött bűbájtan könyvet, és a fiú rosszalló tekintetének kereszttüzében közölje:

– Legalább ebből zseni leszek. Amúgy is szarul megy, pont, mint az Átváltoztatástan.

Felvonta a szemöldökét, és magára öltötte az „Esetleg problémád van valamivel?" arckifejezését, mire Remus elnevette magát.

– Hát, legalább megtaláltad. Nem gondolod, hogy azért megy rosszul, mert idén elő sem vetted a könyvet? – Elza figyelmét nem kerülte el, hogy Remus beszéd közben valamit bámult rajta, és azon kezdett gondolkodni, vajon milyen természetellenes dolog lehet a fején.

– Az ilyesmit nem könyvekből kell megtanulni – legyintett könnyelműen. – Tudod, csak érzéssel.

– Úgy beszélsz, mint Sirius, annyi különbséggel, hogy ő nem robbantotta be a termet, amikor Átváltoztatástanon egy gyufából tűt kellett csinálni – közölte tájékoztató jelleggel, de a szája sarkában egy mosoly bujkált.

– Mindketten a végletek emberei vagyunk, bár nem szívesen vallom be ezt a hasonlóságot kettőnk között. Vagy elmegy ez különbségnek is? Na, mindegy – csapta fel a könyvét, ami a sok tisztító varázslat ellenére is porzott. Alig merte behozni a talárja rejtekében, úgy gondolta, Madam Cvikker szívszélhűdést kapna, ha meglátná a megtépázott kötetet. Hirtelen felpillantott, és észrevette, hogy Remus még mindig bámul rajta valamit. – Egyébként ez nagyon gonosz volt.

– Ne haragudj, nem úgy gondoltam – szabadkozott azonnal, miközben egy pacát ejtett a dolgozatán. – Csak vicceltem.

– Tudom – nevette el magát Elizabeth.

– Van egy bot a hajadban – bökte ki végre Remus, amit már egy ideje akart.

– Ezt is tudom – felelte. – Kísérletezek, és megszámolom, hányan mondják. Szerintem Lumpsluck partijára is ezzel megyek, biztos megy a ruhámhoz – kuncogott. – Képzeld, mindkettőnk babarózsaszín cuccot kapott.

Remus erőlködött, hogy eleget tegyen a kérésnek, és elképzelje, de nem járhatott túl nagy sikerrel.

– Biztos viccelsz – jelentette ki.

– Nem. – A lány már a térdét csapkodta. – De igazából ezt látnod kellene. Holnap takarodó előtt gyere a tehenes kép mögötti folyosóra, és megmutatjuk.

– Hááát – bizonytalanodott el.

– Látni akarod, hidd el!

~~~

A mai járőrözésen csupán két említésre méltó dolog történt.

Az első az, hogy Lily apukája megint küldött Elizabethnek valamit, amit a vörös hajú lány McGalagony professzor orra előtt nyújtott át neki, közben suttogva figyelmeztette a hajában ragadt gallyra. Négy – számolta magában Elizabeth, és miután lepillantott a kezébe nyomott hosszúkás tárgyra, ugrándozni kezdett.

– Aztaaaa! Ez nagyon király! Hű! Ilyet még sosem használtam! Tényleg úgy működik, hogy megy fel benne a csík, és akkor...

– Ha nem zavar, eddig én beszéltem – vágott közbe a professzor, és Elizabeth abbahagyta az ugrándozást. – Mi az ott a kezében?

Elizabeth az orra elé tartotta a skálázással ellátott üvegrudat.

– Mugli lázmérő – közölte izgatottan suttogva. – Tudja, tanárnő, pálcával csak azt lehet megnézni, milyen szinten rendellenes a testhőmérséklet, de ez mutatja a pontos fokot is, és, hű! – kiáltott fel. – Nézzétek, megy fel benne a csík, mert melegíti a kezem!

Perselus megvetően mordult egyet, Lily a markába nevetett, Remus viszont kíváncsian közelebb ment, annak ellenére, hogy valószínűleg látott már ilyet.

– Mióta foglalkoztatják a mugli eszközök? – nézett rá kétkedve a professzor.

– Ööö – vágta zsebre a legújabb szerzeményét. – Nem fontos.

Most jött rá, hogy Perselus is tanúja volt az örömködésének, és nagyon remélte, hogy nem fogja továbbadni senkinek a titkos szenvedélyét. Már, ha értett egyáltalán bármit is abból, amit mondott.

McGalagony az útjukra bocsátotta őket, de a kelleténél tovább nézett Elizabethre.

– Egy faág van a hajában, Miss Avery.

Öt, gondolta diadalittasan.

– Köszönöm, hogy szól, tudok róla – válaszolta.

Lily suttogva figyelmeztette a lányt, hogy vigyázzon, mert mérgező folyadék van töltve a lázmérőbe, és egyébként is, törékeny. Elizabeth szemforgatva nézett rá, mire Lily csaknem szabadkozni kezdett, amiért azt feltételezte, hogy nincs tisztában ilyen egyértelmű alapinformációkkal, mint például a higany élettani hatásai.

– Mondd meg apukádnak, hogy jobb cuccot nem is tudott volna küldeni – vigyorgott, Lily pedig biztosította róla, hogy a következő levélben megírja.

Elizabeth Remus felé fordult.

– Oké, te lehetsz az első, akin kipróbálom – mondta izgatottan, és a lépcső felé kezdte rángatni.

Lily felnevetett Remus rémült fejét látva, és vidáman intett nekik.

Már fél órája keringtek az ötödik emeleten, amikor úgy döntöttek, hogy feljebb mennek egyet, de tudták, hogy még mindig nem jártak végig minden folyosót.

– Kérleeek, miért nem engeded? Csak pár perc az egész – győzködte még mindig.

– Miért olyan fontos ez? – kérdezte halkan Remus, és elfordította a fejét, de Elizabeth hajthatatlan volt.

– Na, szerinted nem szuper, hogy te vagy az első, akinek megmérem a lázát? – Már kezdte feladni, és ez hallható volt a hangján is.

– Oké, legyen – adta be a derekát egy lépcsőfordulóban, és a falnak dőlt.

Elizabeth lépett volna a következő fokra, és gondolkodott az újabb mondatán, amikor felfogta, mit mondott a fiú.

– Komolyan? – kérdezett vissza meglepetten, de közben sugárzott a boldogságtól.

– Komolyan – mosolyodott el.

Elizabeth kivette a zsebéből Lily ajándékát, és elmélkedő fejet vágva forgatta az ujjai között.

– Azt olvastam, hogy elvileg a végbélben a legjobb megmérni, a gyerekeknek is úgy szokták – szólalt meg olyan hangon, mint aki jó ötletnek tartja, hogy feldugja Remus seggébe a lázmérőt.

– Hát, ez szerintem nem túl hiteles információ, tudod, nem szabad mindent elhinni – hátrált a karját maga elé tartva.

– Dugd a hónod alá – nyújtotta felé a lány vigyorogva, és Remus ábrázatán szétterült a megkönnyebbülés. Olyan megilletődötten pislogva vette át a felé nyújtott eszközt, hogy Elizabeth könnyezni kezdett a visszafojtott röhögéstől, és az erőlködéstől, hogy a helyén tartsa az arcvonásait. – Te komolyan azt hitted, hogy...?

– Sosem tudhatom. – Elizabeth kicsit örült neki, hogy nem hozott egy példát sem az eddigi, tényleg komolyan gondolt hülye ötleteire, pedig sok lett volna. Izgatottan bámulta Remust, mintha attól hamarabb megtudhatná az eredményt, de a fiú elvörösödött a mustrálásától, és attól kezdett tartani, hogy ez befolyásolhatja az eredményt. – Szerintem kész – nyújtotta át vonakodva a hőmérőt úgy, hogy véletlenül sem pillantott rá.

Elizabeth maga elé tartotta, leolvasta a fokot, aztán... sokkot kapott. Majdnem kipattantak a szemei, úgy meredt előre, de attól még nem mutatott mást, mint amit első pillantásra. Felváltva bámulta Remust és a hőmérőt, aztán kijelentette a leglogikusabb következtetést, ami leendő orvosként levonhatott.

– Te halott vagy.

Látszott, hogy a fiú kényelmetlenül érzi magát, de korántsem lepte meg annyira a saját halálhíre, mint ahogy azt Elizabeth várta.

– Nézd meg pálcával – javasolta, és a lány eleget tett neki.

– Így már nem vagy halott – fújta ki a levegőt, miután valamennyire megnyugodott. – Szerinted jó ez az izé? – vizsgálgatta a higanycsíkot, ami az ő kezében szép lassan kezdett visszacsúszni a normál tartományhoz. – De nekem jó – lepődött meg, és egy pillanatra Remus homlokához támasztotta a tenyerét. – Tényleg elég meleg vagy, de negyvenkét fok kicsit túlzás.

– Pedig az annyi – biztosította a tényről Remus, és elindultak felfelé a lépcsőn.

– De a pálcám azt mutatja, hogy semmi bajod, én ezt nem értem – tárta szét a karját indulatosan.

– Mert semmi bajom – magyarázta. – A hőmérő azt mutatja, hogy fizikailag hány fokos a testhőmérsékletem, a pálcád pedig azt, hogy ez számomra megfelelő-e, vagy sem. Valószínűleg, ha a hőmérőn az elvileg normális tartományba esnék, akkor a pálcád szerint kihűltem volna.

Elizabeth elég hülyének érezte magát, amiért ő készül orvosnak, mégis Remus magyaráz el neki ilyen egyértelmű dolgokat.

– Erre nem is gondoltam – rázta a fejét.

– Mert mugli könyvek ilyenekről nem írnak, gondolom.

– Akkor talán a muglik között nincs is olyan, hogy valakinek ilyen magas? Ez furcsa, de támadt egy ötletem – torpant meg, pedig már majdnem felértek. Remus hátrafordult. – Mostantól minden nap megmérem a lázad, és felírom – jelentette ki.

– És minek? – kérdezte Remus kicsit félve.

– Nyugi, nem fáj, nem? Csak úgy – tette hozzá. – Na, de most menjünk – indult meg, miközben a tökéletes tervét forgatta a fejében, és úgy érezte, újabb nyomra bukkant. Csak tudnak valamit a muglik, amit a varázslók és boszorkányok nem. – BASSZAMEGAKURVAÉLET – szaladt ki a száján a hangos káromkodás, és olyan volt, mintha az egész kastélyban visszhangzott volna. Majdnem nekitántorodott Remusnak, de időben visszaszerezte az egyensúlyát.

– Mi az? – kérdezte a fiú, és mellé lépett, körülnézett a folyosón, de nem látott semmit.

– OTT EGY KICSESZETT SZARVAS! – ordította, és Remus megtette az utolsó fokot is, és elindult az Elizabeth által mutatott irányba, miközben valami olyasmit motyogott maga elé, hogy „Ilyen nincs, hogy tényleg ennyire idióta!"

– Nem is vagyok idióta – méltatlankodott Elizabeth. – Tényleg láttam. Nem vicc. Bár remélem csak káprázott a szemem – indult el Remus után.

– Nem rád mondtam – nyugtatta meg a fiú, és befordultak a folyosóra, ami látszólag egy zsákutcába vezetett, és tényleg ott terpesztett egy kifejlett, megtermett, hatalmas, veszélyes szarvas. Oké, ez lehet túlzás. Ezennel el is érkeztünk a második említésre méltó eseményhez.

Remus előrébb ment, de Elizabeth gyorsan megállította.

– Ne menj oda, mi lesz, ha felfal?

– A szarvasok nem esznek embert – nevetett, az állat pedig közelebb jött, és méltatlankodva fújtatott. Elizabeth esküdni mert volna rá, hogy méltatlankodik, de arra is, hogy...

– Még ez a szaros szarvas is gyűlölködve bámul! – mutatott dühösen előre, egyenesen az állat szemei közé, természetesen csak több méter távolságból, és Remus mögött maradva.

– Nem túl normális dolog egy szarvas a folyosón, jelentsük McGalagonynak? – pillantott hátra Remus.

– Még szép! – vágta rá reflexből Elizabeth, mire a szarvas a patáit kezdte dobogtatni a kastély padlózatán. Elizabeth egy ugrással három métert hátrált, és még hanyatt is esett. Esés közben a szeme sarkából látta, hogy Remus valamit mutogat a szarvasnak, aztán a fiú felé fordult.

– Oké, jelentsük gyorsan, mielőtt elmászkál – segítette fel Elizabethet, és a lány futva indult meg a lépcső irányába, maga után rángatva őt is.

– McGalagony professzor! – rohant felé Elizabeth, maga elé tartva a pálcáját, és maga mögött rángatva Remust. – Egy szarvas mászkál az iskola folyosóin! – jelentette be drámai hangon.

– Igaz ez? – nézett kérdőn Remusra.

– PERSZE, HOGY IGAZ! – kiabálta, miközben Remus bólintott. – Csak felismerek egy szarvast! Nem disznó volt, az tuti.

Miután McGalagony leteremtette az ordibálás végett, sietve felvezették az ominózus folyosóra, de ott egy darab emlősállat sem tette tiszteletét.

– Esküszöm, itt volt – motyogta a lány.

– Ez esetben biztos eltrappolt – közölte szarkasztikusan a professzorasszony, és Elizabethnek elnyúlt a képe. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha maguk most elmennek lefeküdni. – Érezhető volt, hogy ez parancs.

~~~

Elizabeth letaglózva lépett be a klubhelyiségbe.

– Máris itt? – pillantott fel Regulus a könyvéből. – Nem éjfélig tart? Perselus még sehol.

– McGalagony elzavart aludni, mert azt hiszi, vízióink vannak – közölte. – Egy kicseszett szarvas, komolyan, egy szarvas – motyogta maga elé.

Regulus felvonta az egyik szemöldökét.

– A folyosókon – tette hozzá.

Regulus felvonta a másik szemöldökét is.

– MÁSZKÁL – kiabálta hisztérikusan.

– Már megbocsáss, de milyen hallucinogén bűbájt alkalmaztatok magatokon?

– Mégis mi olyan hihetetlen ebben? – méltatlankodott, és úgy döntött, besokallt a mai naptól, és feltrappolt a hálókörletébe.