Arra gondoltam, csinálok egy szavazást. :D Hirtelen ötlet volt, miután már a JamesxElza párosítás is felmerült kommentben :'D, hogy ti melyikre szavaznátok, esetleg megindokolva, hogy miért - egyébként elég mondjuk egy pont is - de egyáltalán nem kötelező. Persze szavazni sem az.
Na, akkor ezek mellé lehet kommentelni: 

RegulusxElza

SiriusxElza

RemusxElza

JamesxElza 

Több ötletem nincs. XD Ööhm, és nem a kommentek száma számít, hanem hogy hányan, és több helyre is lehet. És az eredmény semmit sem fog befolyásolni, csak kíváncsi vagyok.  
(szerk. majdnem 6 évvel később: Épp írom a 46. fejezetet, és befolyásolt. xd)

És akkor a fejezet: 

Remus, Regulus és Elizabeth a köpeny rejtekétől felbátorodva, futólépésben haladtak a Nyugati torony, azaz a Bagolyház irányába. Hárman nehezen fértek el alatta úgy, hogy ne látszódjon ki a lábuk, és Elizabethez szinte nem is ért az anyag, mert ő volt a legalacsonyabb. Csak néha érezte a lábszárát verdeső nylonszerű köpenyt, és remélte, hogy senki nem fogja meglátni, mert az biztos, hogy érdekes látványt nyújtottak. Legalábbis a lábaik tuti. Ha az elküldött levél nem lett volna elég ok erre, már amiatt is szégyelhette magát, hogy sikerült megtámadnia Siriust és Jamest is.

A fallal való ütközésnél olyan bénán ütötte meg magát a derekán, hogy futás közben minden lépésnél tompa fájdalmat érzett. Már nem jártak messze, amikor Lumpsluck professzor szembejött velük, ami furcsa volt, mert a hetedik emelet nagyon messze volt a pincében lévő lakrészétől. Biztos ő is valami levelet adott fel – futott át Elizabeth agyán, bár ahhoz képest elég gondterhelt arca volt a professzornak.

Gyorsan a fal tövébe guggoltak, hogy biztos semmijük se látszódjon ki, Elizabeth csaknem összepréselődött a fiúk között. Mindketten nyugodtak voltak, legalábbis sokkal nyugodtabbak, mint ő, bár Remus görcsösen szorongatta a köpeny anyagát, amíg Lumpsluck elhaladt mellettük. Egészen elfehéredett a keze, és Elizabeth valahogy meg akarta nyugtatni, de inkább mozdulatlanul várt.

– Hányingert kapok a gondolataidtól – nyavalygott Regulus, már a halkan mocorgó és huhorászó baglyok körében ácsorogva, miután Remus leterítette róluk a köpenyt.

– Takarodsz! – kiáltott rá Elizabeth, és indulásuk óta ez volt az első szó, ami elhagyta a száját. Érezte, hogy elvörösödik, amint realizálta, hogy az előbb valószínűleg a Remus haján megcsillanó holdfényen járt az esze, vagy valami hasonlóan ciki dolgon. – Senkinek semmi köze a gondolataimhoz!

– Igazad van, ne aggódj, most jöttem rá, hogy ezek nem is gondolatok, hanem halványan derengő, sűrű, rózsaszín köd. – Elizabeth tarkón vágta. – Asszem, már kezd vörösödni.

– Nincs a fejemben semmilyen köd, te hülye! Még gyakorold egy kicsit azt a legilimenciát – elővette az „ezért még számolunk" tökélyre fejlesztett, fenyegető tekintetét, de Regulusnak sok éve volt arra, hogy hozzászokjon.

– Mondjuk, megértem, ma tudtad meg, hogy jegyesek vagyunk, a helyedben nekem is...

– Öld meg – fordult Remushoz Regulusra mutatva.

Remus eddig kicsit távolabbról, az ablakban állva figyelte őket, kicsit megugrott a hirtelen kéréstől.

– Elképesztő fejet vágsz – röhögött fel Elizabeth akarata ellenére.

– Elképesztő kéréseid vannak – mosolyodott el Remus.

– Ez a tehetségem a legilimenciához inkább átok, mint áldás – szólt Regulus elkínzottan, mire Elizabeth megragadta a vállát, és kipenderítette az ajtó elé, amit hangos csattanással vágott be a háta mögött. A fiú nem ellenkezett.

– Így már kussban lesz – jelentette be.

– Mármint én? – Regulus nem kiabált, ennek ellenére tisztán hallani lehetett, amit mondd. Elizabeth feladta, és inkább nem válaszolt semmit. Még az ajtóra sem csapott ököllel, ahogy eredetileg akarta, mert a folyosói jelenet újfent rávilágított az önkontrollbeli erős hiányosságaira. Ezt most gyakorlásként fogta fel.

– Tényleg ennyire megy neki? – kérdezte Remus halkan, amikor mellé ért. – Mármint a gondolatolvasás?

– Persze, különben honnan szedne ennyi sületlenséget? – ébresztgette Pihét, a baglyát. Pihe-puha tollairól kapta a nevét, és fehér, gömbölyded alakjával úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt csibe, de a kinézete ellenére rendkívül gyorsan tudott repülni. Az Abszol úton vette magának, amikor Lilyékkel ment bevásárolni, és alig talált olyan baglyot, amitől nem futkos a hideg a hátán. Ami azt illeti, ebben a madarakkal teli helyiségben is elég kényelmetlenül érezte magát. Remus még mindig csendben volt, ezért folytatta. – Egyébként még elég bénának számít, bár nemrég kezdte, Perselus tanítgatja.

Megfordult, amíg előhalászta a zsebéből a levelet. Remus oldalra döntött fejjel, félig felvont szemöldökkel, szótlanul bámulta, és Elizabethnek rossz előérzete támadt. Mindig ilyen fejet vágott, amikor valami kivételesen nagy hülyeséget csinált.

– Biztos ezt akartad mondani? – Vagy mondott.

– Várj. Mármint, mit? Ó. Nem – állt meg a kezében tartott pergamen kitekerésével. – Azt akartam mondani, hogy... ööö... Belelát a fejembe, de még nem tudja sokáig tartani a kapcsolatot, és a rengeteg baromságot maga teszi hozzá. Tessék, olvasd át – nyomta a kezébe a levelet, mielőtt válaszolhatott volna.

Egy helyben toporgott, amíg Remus átfutotta a sorokat, és felkötötte a levelet a baglya lábára, miközben a tudtára próbálta adni a feladatát. Hiába volt kifejezetten puha és a lehető legkevésbé félelmetes madár, Elizabeth nem szerette piszkálni. Csendben néztek utána, amikor kirepült az ablakon, a sötétben hamar szem elől veszítették az alakját.

– Mi lesz, ha nem sikerül? Ha nem fordul vissza? – kérdezte a kelleténél vékonyabb hangon.

– Ezen ráérünk akkor gondolkodni. Ha visszajön, dél körülre legkésőbb itt kell lennie.

Elizabeth kierőszakolt magából egy alig érthető „Aha"-t, és arra gondolt, hogy jobb lenne, ha akkor menne el így a hangja, amikor elborul az agya. Remus kicsit lejjebb hajolt, hogy teljesen egy magasságban legyenek.

– Nincs értelme már most aggódni – nézett mélyen a szemébe. – Oké?

Elizabeth lassan bólintott. Remus fakó haja a beáramló holdfénynél ezüstösen csillogott, az oldalról érkező megvilágítás miatt sokkal mélyebbnek és hangsúlyosabbnak tűntek a sebhelyei a valóságosnál, de ennek ellenére sem tudták elrontani a fiú szelíd, megnyugtató auráját. Sőt. Óvatosan végighúzta az ujjait a legújabb vágáson, mire a fiú mélyet lélegzett. Látszott, hogy csak egy nagyon halvány, vékony csík fog maradni utána. Remus bőre olyan meleg volt, mintha lázas lenne, de amióta ismerte, mindig ilyen volt, így nem látta értelmét újra ellenőrizni a pálcájával, mint ahogy Madam Pomfrey szokta.

– Oké – válaszolt újra, maga mellé ejtve a kezét.

– Várj, tudom, mi kell – kezdett Remus zavartan keresgélni, de minden zsebe üresnek bizonyult.

– Ilyenre gondoltál? – Vigyorogva húzott elő a talárja zsebéből egy tábla csokit, és a fiú felé nyújtotta.

– Most neked van rá szükséged – ellenkezett, de Elizabeth makacskodott, és Remus talárja zsebébe csúsztatta.

– Egyszer olvastam egy könyvet, ami a csokievés káros hatásairól szólt – szólalt meg hirtelen, miközben az ablak felé fordult, miközben a kifli alakú holdat kezdte fixírozni.

– Szóval mindig is meg akartál mérgezni, és ezért tettél függővé? – lépett mögé Remus.

– Az a könyv egy hulladék. Nem tudom, hogy lehet ilyen baromságokat leírni.

Regulus dörömbölni kezdett az ajtón.

– Nem merek bemenni, de már unom az ácsorgást, kész vagytok már?!

Elizabeth továbbra is a tájat kémlelve úgy válaszolt, mint ha a fiú vele szemben állna.

– És miért nem mersz bejönni?

– Kicsi vagyok és felvilágosulatlan – adta meg a mindent megmagyarázó választ.

– Akkor még egy darabig ottmaradsz – forgatta a szemét Elizabeth, és csak azért pillantott hátra, hogy lássa Remus reakcióját. A fiú épp egy csík csokit tömött a szájába.

– Nyugtató hatású és megakadályozza, hogy felröhögjek – magyarázta, amikor már úgy, ahogy leküzdötte a torkán.

– Ezek szerint tényleg vannak káros hatásai.

– Az is elég káros, ha beledöglök az unalomba – dőlt az ajtónak Regulus, miközben nyavalygott.

– Ez van – kiáltott vissza Elizabeth.

Remus feszengve az ajtó felé nézelődött, Elizabethnek pedig támadt egy nagyon jó ötlete. Odamentek az ajtóhoz, és intett Remusnak, hogy menjen arrébb, aki, amikor megértette, hogy mit szeretne, a szája elé kapta a kezét, hogy ne nevessen fel.

Vártak.

– Hogy vájnák ki a szemeitek a baglyo...

Elizabeth kivágta az ajtót, és Regulus elterült előttük az ürülékkel borított padlón.

– Ó, hogy baszna szét benneteket egy thesztrál – ült fel, és undorodva nézte a fekete talárja ujjára ragadt, szalmával keveredett fekáliát.

– A hajad is olyan lett – vigyorgott Elizabeth kárörvendően, és Remusnak magára kellett teríteni a láthatatlanná tévő köpenyt, hogy ne látszódjon, ahogy rázkódik a röhögéstől. Elizabeth most miatta emelte égnek a tekintetét. Oké, hogy Remus nem nagyon szokott senkit nyíltan kiröhögni, de ez itt Regulus bagolyszaros hajjal, ki bírná ki? Ráadásul a szokásos előkelő gönceiben fetreng előttük a földön. – Ne haragudj, Reg, de nem segítelek fel, éppen az ürülékben tapicskolsz – kuncogta, és próbálta megtalálni, hol lehet most Remus, amikor a köpeny leple ráborult, és a fiú hirtelen mellette állt.

Elizabeth a fejével Regulus felé intett, aki az aranyozott szálas nadrágjáról porolta a fehér ingje ujjával a padlóról rákerült különféle dolgokat, és mindketten visszafojthatatlan röhögésben törtek ki.