Mardekáros létükre túl könnyen eltaláltak a Griffendél-toronyhoz. Ilyen későn már kijárási tilalom volt, és főleg nekik nem örülnének a folyosókon. Bele sem mertek gondolni, hol lennének most, ha a pár méterrel előttük elcsoszogó Pringle rájött volna, hogy egy falmélyedésben bujkálnak. Az az ember még tömlöcbe is vetné őket.

– Maradj itt, jövök mindjárt – kérte Regulust, és egyedül ment oda a Kövér Dámához.

A festményen szereplő dundi asszonyság bizalmatlanul méregette.

– A lelkemre lett kötve, hogy akkor se engedjek be senkit más házból, ha tudja a jelszót.

Eljátszott a gondolattal, hogy tájékoztatja, hogy egy képnek nincs is lelke, de aztán eszébe jutott a mottója. Kussban légy, tovább élsz. Vagy valami ilyesmi. Nem mintha olyan pozitív kilátásai lettek volna.

– Nem tudsz tenni ellene, hogy kinyílj, ha hallod a jelszót – forgatta a szemét. – Egyébként sem akarok bemenni. Abrakadabrababra.

Az ajtó hátracsapódott, ezzel egy időben Elizabeth gyorsan elugrott előle, fél kézzel visszaszerezte az egyensúlyát a falon, majd futni kezdett a legközelebbi bemélyedésig, amit egy lovagi páncél takart, és ahol Regulust is hagyta. Sosem értette, hogy kerülhettek ide ezek a szobrok, de már sokszor hasznukat vette. A fiú csodálkozva meredt rá.

– Azt hittem, legalább bemész.

– Hülye vagy? Ha ez nem használ, akkor majd szórok szikrákat, még biztos sokan vannak lent – válaszolt suttogva, és a szája elé tett mutatóujjával jelezte, hogy ne beszéljenek többet.

– Holdsáp, ilyen sem volt még, hogy te kezded a tilosban mászkálást – hallotta James hangját, és óvatosan kikukucskált. Remus már néhány métert megtett, amikor Potter feje megjelent a portrélyukban. Nem sokkal követte Sirius is, és Elizabeth csak azért nem ütette az öklét az előtte lévő bádoglábszárba, mert túl hangos lett volna. Ja, és Regulus is lefogta.

– Magától nyílt ki, nem láttátok? – szólalt meg az újonnan érkezett, és úgy pislogott, mint borjú az új kapura.

Remus az égnek emelte a tekintetét, Elizabeth a rejtekhelyén követte a példáját. Nem olyan jó stresszlevezetés, mintha szétverne minden szobrot a folyosón, de több mint a semmi. Itt kellett vesztegetnie az időt, miközben a halálukat jelentő papirusz vígan száll a szélben. Erre a gondolatra újra megszédült, és a falnak vetette a hátát.

– James, most ne... – kezdte Remus, de Elizabeth tudta, hogy a fiúkat lehetetlen visszatartani, ezért Regulust maga után rángatva előbújt.

James elkerekedett szemekkel bámulta, a keze ökölbe szorult, és az arckifejezése nagyon hamar gyűlölködővé alakult. Sirius a barátjához hasonló testtartással és arckifejezéssel méregette az öccsét. Remus sarkon fordult, így szembekerült a többiek utálata tárgyaival. Elizabeth mentőhálóként kapaszkodott a tekintetébe.

– Vészhelyzet van – nyögte ki, és nem akarta, de a kelleténél jobban remegett a hangja.

A fiú gyors léptekkel szelte át a köztük lévő teret, és a vállára tette a kezét. Elizabeth azonnal belekapaszkodott a karjába, és erősen szorította. Attól félt, hogy ha nem teszi, akkor ténylegesen összeesik vagy elájul, és az jelenleg nem lett volna túl kifizetődő.

– Mit csináltál? – kérdezte halkan. Túl jól ismerte már.

Elizabeth nyelt egy nagyot, és nem törődött az égő szemével. Akkor sem fog sírni, ha megnyílik alatta a föld, és előtör a pokol. Kikergette a fejéből a képeket, a lehetséges következmények végtelen áradatát, és egyik sem úgy végződött, hogy Remusnak nem lesz semmi baja. Azt vette észre, hogy sípolva kapkodja a levegőt, a mellkasát összeszorította a félelem, és egy szót sem tudott kinyögni. Jamesék időközben közelebb jöttek, de egyikük sem szólt egy szót sem.

– Ennyire biztos nem rossz a helyzet – próbálta nyugtatni, de csak annyit ért el vele, hogy Elizabeth elengedte a karját, és a padlót kezdte fixírozni. – Csak mondd el, és kitalálunk valamit – olyan nyugodt és bíztató volt a hangja, hogy Elizabeth végül megszólalt.

– Rossz levelet küldtem el – nézett újra a fiú arcára. Remusnak egy pillanatra mély ráncok jelentek meg a homlokán, és a szemeiben aggodalom csillogott, de hamar rendezte a vonásait. Még mielőtt Elizabeth végképp pánikba esett volna, újra felvette a nyugodt ábrázatát, és megfogta a lány kezét. Ez vészhelyzetben kicsit sem volt fura közöttük. Mindketten nyugodtabbak lettek tőle, még ha nem is eléggé.

– Oké. Nem lesz semmi baj, mindjárt kitalálok valamit.

– És nekem mikor magyarázza meg valaki, hogy mi folyik itt? – szólt közbe James, aki talán még sosem maradt csendben ilyen sokáig úgy, hogy közben igazából beszélni akart.

– Le tudnád hozni a köpenyt? – fordult felé hirtelen Remus.

Jamesben egy időre bent rekedtek a szavak, annyira megdöbbent. Sirius kisegítette:

– A köpenyt?! Hogy megtudják? Ezek itt mardekárosok, az meg ott az öcsém – bökött utálkozón és arisztokratikus felsőbbrendűséggel a fal mellett zavartan ácsorgó Regulusra. Elizabeth rájött, hogyha van olyan negatív tulajdonság, ami Siriusban megvan, de az öccsében nincs, akkor az az idegesítő kisugárzás az, amivel általában az aranyvérű családok dicső tagjai rendelkeznek.

– Sirius, fontos. Viccből írtunk egy levelet Elza szüleinek, és véletlenül azt küldte el – magyarázta, mire Sirius abbahagyta a már vállig érő haja piszkálgatását, és tátott szájjal meredt rájuk.

– Ilyen nincs. – Úgy tűnt, ő felfogta, hogy tényleg fontos, James ellenben elveszett a részletekben.

– És mikor írtatok ilyen levelet? – vonta kérdőre a barátját James, mire Sirius oldalba könyökölte. Elizabeth hitetlenkedve bámulta a jelenetet, és még azt is elfelejtette, hogy éppen le akarta ordítani az idősebbik Black fejéről azt a rockos haját, amiért ilyen stílusban utalt Regulusra a jelenlétében.

– Ma délután – válaszolt határozottan Remus. – Ha nem adjátok kölcsön a köpenyt, akkor elindulunk nélküle.

Elizabeth nem értette, hogy milyen köpenyről van szó, és hogy hová indulnak, de inkább nem fogalmazta meg a kérdéseit, mert James egy halálraítélt arckifejezésével visszaindult a klubhelyiségbe.

– Milyen bagollyal küldted? – kérdezte Remus, és Elizabeth abbahagyta a távolodó James hátának bámulását.

– A leglassabb és legöregebb iskolai kuvikkal, csak a biztonság kedvéért – válaszolt. – Igaz, a bátyám tudja, hogy késve adtam fel, de kifogás mindig kell – vonta meg a vállát, jelezve, hogy bármi megtörténhet.

– Azt fogjuk csinálni, hogy feladjuk a másik levelet Pihével, és hátha megérti, hogy fordítsa vissza a másik baglyot félúton. – Remus a tarkóját vakarta, ahogy gondolkozott. – Annyira nem értek a baglyokhoz. De az biztos, hogy hamarabb odaér a rendes levél.

Elizabeth egy fokkal pozitívabban látta a dolgokat. Remegve kifújta a levegőt, és megszorította Remus kezét, az ujjai alatt, a fiú kézfején egy sebhelyet kezdett simogatni.

James komótosan visszasétált, és megköszörülte a torkát. Elizabeth körülnézve észrevette, hogy Sirius és Regulus két ellentétes oldalon a fal mellől méregetik egymást, pontosabban inkább Sirius méregette az öccsét, aki a kastély kövezetét bámulta a lába előtt. Őket látszólag hidegen hagyták Elizabethék, nem úgy, mint Jamest, aki maga mellé rántotta a lányt, és ráterített valami koszos, szürkés és áttetsző, leginkább nylonnak látszó, ócska köpenyt, és kelletlenül bebújt mellé. Elizabeth kényelmetlenül érezte magát, és csodálkozva bámulta Remust, aki úgy tűnt, mintha keresztülnézne rajtuk, hiába küldött felé „James-hülyébb-lett-mint-volt-vagy-mi-a-fene-van?" típusú pillantásokat.

– Nem lát – segítette ki, és Remus a hangra enyhén ráncolta a homlokát.

– De ez a szar teljesen átlátszik! – értetlenkedett, és megpróbált kibújni alóla, mert kifejezetten kezdte frusztrálni, hogy James nylonba csomagolta magukat, de a fiú lefogva az anyagot megakadályozta, hogy elszabaduljon.

– Most akkor ideadod, vagy sem? – kérdezte Remus, és Elizabeth rájött, hogy Jamesnek igaza van. Ha tényleg láthatatlanok, akkor most leplezetlenül megbámulhatta Remust, és hülye lett volna nem élni az alkalommal.

– Csak a lényeg megy – válaszolt James, és Elizabethez fordult. – Ne bámuld ilyen fejjel a barátom – szűrte a fogai között a szavakat.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Remus, és látszott, hogy nem tudja, hová nézzen. Mindenki figyelmen kívül hagyta, de Sirius megunhatta az öccse bámulását, és mellé lépett. Látszott, hogy ő sem érti jobban a helyzetet.

– Csak nem meleg valaki? Tájékoztatlak, hogy Lily lány – vigyorgott Elizabeth gúnyosan a fekete hajú fiúra, aki még a köpeny rejtekében is a haja felborzolásával volt elfoglalva. Nem tudta eldönteni, hogy ez a frizuraigazgatás neki szól-e, mert azt hiszi, hogy őt érdekli, mi van a fején, vagy annyira megszokta, hogy mindenki figyelmének a középpontjába kerül valamiért, hogy láthatatlanul is igazgatja magát. Elizabeth utóbbira tippelt.

– Oké, induljunk, ha lehet, gyorsan – tette túl magát a sértésen meglepően könnyen, de mivel a lány egy tapodtat sem mozdult előre, megfogta a karját, és maga után húzta.

– Engedj el – kiáltott rá, de James, ha meg is hallotta, csak még erősebben szorította. – Megsüketültél? – kérdezte hisztérikusan, és lehet, hogy hülyeséget csinált, tekintve, hogy James a maga módján segíteni próbált. Ráadásul az időt is húzta ezzel, de muszáj volt tökön térdelnie a fiút. Ha nem rettegett volna a helyzettől, amikor sarokba van szorítva, és korlátozzák a mozgását, akkor nem tette volna meg, de így kénytelen volt. Gyengének érezte magát, amiért ennyivel sikerült valakinek kiváltania belőle, hogy zakatoló szívvel, rémülten kapkodjon levegő után. Még látta a fiú eltorzult arcát, mielőtt kihasználva az alkalmat lehajolt, és gurulva kifordult a köpeny pereme alól. A meglepetéstől, hogy a folyosó kövét látta ott, ahol az előbb még James soha meg nem született gyerekeit gyilkolta meg, még egyet pördült, és csak utána tápászkodott fel.

Sirius, Regulus és Remus egy emberként fordultak felé. Leplezve lelkiállapotát inkább azonnal támadólag reagált.

– Bazd meg magad, Potter, ha még tudod!

– Hogy beszél az öcsém menyasszonya? Igen, terjednek a hírek – vigyorgott öntelten Sirius, és Elizabethnek kedve támadt őt is szaporodásképtelenné tenni.

– Nem én voltam – szólt közbe gyorsan Remus Elizabeth háta mögül.

– Tudom – intette le.

– Anyám azt írta, ha nem lennék olyan, amilyen vagyok, hanem nyalnám a seggét, mint egyesek, akkor én kaptalak volna téged. Szerintem azt várja, hogy sajnáljam.

Elizabethnek volt egy olyan érzése, hogy elsősorban nem őt akarja sértegetni, hanem az öccsét, és hogy ezt direkt rajta keresztül tette. Egyfajta bosszúként értelmezte Jamesért cserébe, aki eddig a tökeit szorongatva fetrengett a földön, és most kezdett magához térni, lehámozva magáról az összegyűrt köpenyt.

– Hát, tudod mit, inkább Reg, mint te – köpte oda, és maga sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja, vagy sem, de azt igen, hogy ez kicsit sem a legalkalmasabb időpont a veszekedésre, tekintve, hogy már negyed órája itt késlekednek. Ennek ellenére már csak az tűnt fel neki, hogy előreszegezett pálcákkal állnak, James és Sirius vele szemben, Regulus és Remus csak kapkodták a fejüket közöttük.

– Most nem fogod egy bugyuta kis átokkal megúszni – vicsorgott James. – Már csak azért sem, mert a képed rettentően emlékeztet Pipogyuszéra.

Elizabethben már tényleg nagyon felment a pumpa. A lobbanékonyságát féken tartó, maradék logikája és hidegvére betört üvegként robbant szét.

– Kicsit sem hasonlítok rá! – küldött egy átkot James felé, de a fiú könnyűszerrel kitért előle.

– Dehogynem, pontosan olyan sötét a tekinted – vágott vissza, és az Elizabeth mögött lévő szoborról pattant le az átka, és kiszakított egy kisebb darabot a falból. Sirius James elé lépett, és valamit hátrasúgott, mire a másik visszahúzódott.

– Szóval azt mondod, te büszke vagy arra, hogy Regulusszal kell összeállnod? – ütött meg Sirius idegesítően nyugodt, csevegő hangot. – Milyen szép kis halálfaló pár lesztek, bár már tényleg kezdtem azt gondolni, hogy a kétszínű dolgaid ellenére nem vagy olyan, mint ők – bökött az öccsére, izzó gyűlölettel a szemében.

– Hagyjátok abba! – kiáltott rájuk Remus.

– Te ne szólj bele – fordultak felé egy emberként.

Elizabeth leeresztette a pálcáját lassan közelebb ment Siriushoz, aki nem mutatott ellenállást, és felkészületlenül érte, hogy Elizabeth a falhoz csapta. A fiú még így is a letörölhetetlen gőggel az arcán állt talpra.

– Te nem ismered Reget – sziszegte. – Semmit sem tudsz róla.

– Neked kellene látnod, hogyan gurul le a lejtőn. – Már az arca is eltorzult a dühtől, és ezt a lány egy apró sikerként könyvelte el.

– És ez mind a te hibád – már ordított. – Ha megbíztál volna benne, és nem a saját elképzelésed kergetted volna, amiben Reg anyuci kedvence, és hogy ő ténylegesen ezt akar...

Most Elizabeth csapódott a falnak.

– Olyanok vagytok, mint az ötévesek! – kiabált Remus, és mindenki megszeppenve nézett rá. – Capitulatus! – fegyverezte le Siriust és Jamest. Ez volt az első varázsige, ami kimondásra is került, bár Elizabeth alaphelyzetben nem tudott annyira koncentrálni, hogy nonverbálisan varázsoljon, ilyenkor zsigerből jött. – Nem hiszem el, hogy ennyire nem tudtok megmaradni egymás közelében, és itt kell vesztegetnünk az időnket – nyújtotta a kezét Elizabethnek, de a lány megrázta a fejét, és egyedül állt talpra.

– Menj vissza, de nehogy elkapjanak – súgta oda Regulusnak, miközben Remust követve elindult a folyosón.

Már elkanyarodtak, amikor James utánuk futott, tátogott valamit, és odadobta a köpenyt Remusnak. Elizabeth nem értette, miért nem beszél hangosan, megkérdezni meg úgy amúgy megszólalni sem volt kedve, de Remus így is megmagyarázta.

– Diasudiót szórtam a folyosóra – magukra borította a köpenyt, Regulus pedig indult volna az ellenkező irányba.

– Gyere velünk – fogta meg a talárját, és behúzta maguk mellé. Regulus zavartan pislogott a lányra. – Pringle elkap, és két hétig lóghatsz a csuklódnál fogva a szobájában.