Elizabeth a bagolyházból visszafelé tartva még mindig a Remus által írt levélen kuncogott, amiben részletezésre került Elizabeth meddőségétől a durrfarkú szurcsókokon keresztül a szülei agyrágó aranyvérkór aggasztó tüneteit mutató viselkedéséig minden. Már teljesen besötétedett, amikor visszaért a klubhelyiségbe, de hétvége lévén még sokan lézengtek ott.

– Válaszoltam a szüleimnek, és képzeld – kezdett bele a mondandójába, miután megállt Regulus asztalánál, de a fiú olyan képpel meredt rá, hogy belefojtotta a szót. – Miért nézel így? – kérdezte, mert Regulus tipikusan azzal a pillantásával illette, amikor csak arra vár, hogy valami miatt dührohama legyen, és idegbajt kapjon, miközben fejbe csapja egy különösen súlyos kötetet. Nem mintha valaha csinált volna ilyet, de mindent el kell kezdeni valahol.

– Hát, azt hittem, jobban meg fog rázni – felelt a fiú vállvonogatva.

– Mármint mi? – Elizabeth érezte, hogy a felismerés hatására lemerevedik az egész teste, és az arcára fagy az előbbi mosolya, miközben a jókedve messze száll. – Ó.

Gyorsan kitapogatta a széktámlát, és még mindig a semmibe meredve leült. Nem tudta, hogy mehetett ki a fejéből a lényeg, az, hogy a vele szemben ülő fiú konkrétan a jegyese.

– Azért ennyire ne örülj – bökte meg Regulus.

– Mivan?! Te örülsz? – fordult felé, kiszakítva magát a zsibbasztó mozdulatlanságból.

– Gondolkodtam, és lehetett volna rosszabb is. Mondjuk, ha valami hárpiához adnak – oké, nem mintha te nem lennél az, de érted mire gondolok. Téged meg adhattak volna egy bántalmazó faszhoz, aki mindenképp dugni akar napi háromszor.

Elizabeth csendben végiggondolta, és miután ma már többedjére is felszállt a vörös köd az agyáról, igazat kellett neki adnia. Remus is valami ilyesmit fogalmazott az elküldött levélbe. A hagyományok szerint ígyis-úgyis meglett volna az eljegyzése ötödév végén, és még Regulus a legjobb eset, aki szóba jöhet, és hirtelen megkönnyebbült, amiért semmit nem változtatott Remus megfogalmazásán.

– Én csak kétszer akarok – jelentette ki nagy kegyesen Regulus, és Elizabethnek eltartott néhány másodpercig, mire felfogta, mire céloz. Hirtelen viszketni kezdett a tenyere, a szeme pedig égő vággyal kutatott a már említett különösen vastag könyv után. – Csak vicceltem – tette hozzá a fiú, miután Elizabeth jobb híján a maga mellé ledobott, szinte teljesen üres táskáját emelte ütésre. De már nem volt menekvés. – Aucs. Ezt most miért kellett?

– Már egy ideje ért.

– Úgy tűnik, nem te kapsz bántalmazó férjet, hanem engem fog agyonverni a feleségem. Milyen ciki – dörzsölgette a fejét, és próbálta lesimítani a haját. Ami egyébként is olyan fekete és egyenes és csillogó volt, hogy akár Perseluséhoz is lehetett volna hasonlítani, de Elizabeth nem akart korán meghalni. Hamar megtanulta, hogy a hosszú élet titka az, ha befogja a száját.

– Kérlek, legalább magunk között ejtsük ezt a témát – emelte égnek a tekintetét, közben éhségét jelezve fájdalmasan megkordult a gyomra. – Azt hiszem, lekéstem a vacsorát – jelentette ki a nyilvánvalót.

– Gondoltam, és jó vőlegényhez méltón tettem félre neked kaját – bökött a kandalló tetején árválkodó tálcára, és Elizabeth megkönnyebbülten ment érte.

– Most mondanám, hogy igazán kedves tőled, vagy valami, de még egy utalás a közelgő esküvőnkre, és a pofádba csapom – fenyegetőzött már a töklével és különféle szendvicsekkel megpakolt tálcával maga előtt.

– Komolyan gondoltam, hogy segítek – bökte meg Narcissa a vállát. – Mármint beleszeretni Regulusba.

Az említett majdnem hanyatt vágódott a röhögéstől, míg Elizabeth a megrökönyödéstől még a rágást is abbahagyta. Túl korán kezdett neki az evésnek.

– Köszönöm, de ezen nem lehet segíteni – válaszolt a lehető legtermészetesebb hangnemben, miután nyelt egy hatalmasat.

– Én is azt hittem az elején, hogy sosem fogok Luciusba szeretni, mostanában meg nézz csak ránk – tárta szét a karját, miután halkan megosztotta ezt a bizalmas információt.

– Inkább nem – fintorodott el. Eleget kerülnek merő véletlenségből a látóterébe.

– Azért egy próbát megér – értette félre Elizabeth válaszát, és egy „holnap délelőtt" sejtelmes megszólalás után magukra hagyta őket.

Elizabeth és Regulus majdnem felnevettek, amikor összenéztek. De csak majdnem. Még kissé rontotta közöttük a hangulatot az új kapcsolati állapotuk tudata. Elizabeth inkább nagyot kortyolt a töklevéből, de kis híján belefulladt.

– Na, mesélj, mit szól a szeretőd a közelgő frigyhez?

– Azt akarod, hogy leköpjelek?! – kérdezte, miután nagy nehezen leküzdötte az italt.

– Nem kellene ilyen esetekre bevezetni valami etikettet? Például mostantól nem szabad mással flörtölnünk, csak egymással? – folytatta zavartalanul, és Elizabeth újra a táskájáért nyúlt. – Oké, visszaszívom! – emelte fel a kezét, miután rájött, hogy a lány szándékai komolyak.

– Én nem szoktam flörtölni – ütötte meg minden szó után, de direkt úgy, hogy főleg a haja szálai görbüljenek.

– Jó, de mondd már, komolyan érdekel, mit szólt.

– Semmi különöset. Az én reakcióm mellett labdába sem rúghatott – vigyorgott.

– Miért akart labdába rúgni? – vonta fel a szemöldökét Regulus.

– Mugli szólás – legyintett Elizabeth. – Az a lényeg, hogy mindent vittem. Remus megírta a válaszlevelet, meg egy másikat is, amibe a tényleges véleményem került bele.

– Na, attól óvjon engem Merlin – visszakozott Regulus, de Elizabeth már könyékig benne volt a válltáskájában, és kutatott az alját belepő szemétben – volt ott minden; használhatatlan pennák, dühösen összegyűrt pergamenek, de még dinoszaurusz-kori mindenízű drazsé szemek is gurulgattak a mélyén. Aztán végre megtalálta.

– Reg – szólalt meg halkan és rettentő komolyan, miután kitekerte. – Meg fogok halni. A tiszteletemre mugli-mód ásd majd a sírom, oké? – nyújtotta át a lapot a hirtelen hangnemváltástól megrémült fiúnak.

Regulusnak elég volt egy pillantást vetnie rá – Elizabeth ronda, szinte már olvashatatlan írása, összevissza, kicsit sem vízszintes sorokkal, és túlontúl nyálas és etikettbe illő kifejezésekkel, amiket sosem használna –, és máris leesett neki, mi történt.

– Rossz levelet küldtél el – suttogta, mintha máris lecsaphatna rájuk a kaszás.

Elizabeth komoran bólintott, és fekete pontok kezdtek táncolni a látóterében, magukban hordozva az ájulás lehetőségét. Képes volt elküldeni a szüleinek azt az idióta levelet, amiben külön bekezdés tárgyalja többek között a meddőségét, és az Avery házaspár épelméjűségét, és kicsit sem normálisan működő kapcsolatát. És ez volt a kisebb baj, tekintve, hogy a levelet nem ő írta, hanem Remus. Az írás simán elvezeti majd őket hozzá, ha mégsem, akkor Elizabethet fogják addig kínozni a Cruciatusszal, amíg el nem mondja.

– Te hülyébb vagy, mint ahogy azt valaha is gondolni mertem – jelentette ki még mindig elkerekedett szemekkel, miközben felrántotta a kómás Elizabethet az asztaltól, és a klubhelyiség kijáratát jelentő sima kőfal irányába rángatta. 

Ez volna ma az utolsó fejezet. Mostanában egyre kevesebb időm lesz írni, mert neki kell állnom tanulni... Vagy valami olyasmi. De kb. a harmincadik fejezetig meg van írva előre, úgyhogy lesz mit feltöltenem, legalábbis ha a laptopom is úgy akarja. XD 

(Most kellet jelentkezni egyetemekre, és ez a történet akkora hatással volt rám, hogy az ELTE kémia és fizika szak mellett megjelöltem harmadiknak a SOTE orvosi diagnosztikai analitikát, félig poénból, félig pedig, mert rájöttem, hogy lehet érdekel. :D Ennek ellenére nem hinném, hogy oda fogok továbbmenni, mert a Semmelweisen sokat feküdtem, mint beteg, és kicsit morbidnak tartanám. Négy év félrekezelés után különböző szakkönyvek alapján diagnosztizáltam a betegségem saját magam, és eskü, élveztem is, és a szakleírás alapján is nagyon izgi meló lehet. Érdektelen pofázás beszüntetve. XD)

Egyébként továbbra is érdekel mindennemű vélemény/kritika, meg hasonlók :D