Sziasztok! Visszakaptam a laptopom, hamarabb mint gondoltam :D ( Ettől függetlenül rohadt hosszú időnek tűnt XDD) Tehát, ígéretemhez híven a mai nap folyamán három fejezetet is kiteszek :D 

Ím, egy Regulus! :D Nem egyedül választottam ki, segítségemre volt a világ valószínűleg legnagyobb Regulus-szakija :'D 

Arthur fáradtan dörgölte ki a szeméből az álmot, miután Lucius hozzávágott egy érdes anyagú díszpárnát. Az álmot, amelyben már teljes értékű halálfalóként ténykedhetett egy jobb világ születéséért.

Az ilyen gyűléseken mindig komor fapofát vett fel, de az áhítatot lehetetlen volt letörölni a képéről. Megnyugtatta a tény, hogy mindenki más szemében is ugyanúgy tükröződik a hatalomvágy. Nem érzett miatta bűntudatot, bár azért az örömmámoros mosolyát mindenki elrejtette. Nem illet volna az alkalmakhoz.

Néha-néha a húgára sandított, aki komor ábrázatával vitte a prímet, az arcára vetülő sötét csukja alól tisztán kivehető volt a dühtől csillogó szeme. Arthur meg tudta érteni. Tényleg borzalom, hogy rejtőzködniük kell a muglik miatt. És tényleg aggasztóan lassan haladnak a sárvérűek irtásával, bár a legutóbbi közlemény szerint már külön árvaházakat hoztak létre a szüleiket vesztett gyerekeknek. Elizabeth mellett Regulus megszállott arccal hallgatta Lucius szövegét. Ő volt a legfiatalabb köztük, bár volt néhány ígéretes alsóbbéves, akik ilyen alkalmakkor álmodozva nézik őket a hálótermek lépcsőitől.

A gyűlés végén Elizabeth a kőfalhoz sietett, de Arthur még azelőtt elkapta a csuklójánál fogva, hogy kiléphetett volna. A lány egy pillanatra összerezzent, de keményen állta a pillantását.

– Tetszik a szüleink választása? – kérdezte. Elizabeth ábrázatán egy tizedmásodperc alatt átfutott a meglepetés, de olyan gyorsan, ahogy érkezett, szerte is foszlott. Arthur ritkán állt vele szóba, csak néha atyai kötelességből megbünteti a szülei helyett. Nehezen vallotta be magának, de már szégyellte a társaságát. Rengeteg információt köszönhettek neki az önfeláldozása miatt mind a muglik életéről, mind a többi roxfortos házról, mégsem tudott közéjük valóként tekinteni rá, és amikor erre gondolt, enyhe szorítást érzett a mellkasán. Eddig még sosem tudta beazonosítani az érzést.

– Természetesen – érkezett a kimért válasz. Arthur tudta, hogy a látszat ellenére kényelmetlenül érzi magát a csuklóját körbefogó keze miatt, ezért kicsit ráerősített.

– És mit válaszoltál? – érdeklődött.

– Még gondolkodom – vonta meg a vállát. Vállig érő, sötét haja csak még több erőt vitt a kerekteres arcába, és olyan szigorúan pillantásokat tudott lövellni, hogy Arthur kisebb korukban néha megrémült tőle. Biztos volt benne, hogy az anyjától örökölte, mint ahogy a mély tekintetét is. Ami most azt sugallta, hogy semmi közöd hozzá. Szinte tapintható volt a fal, amit kettőjük közé húzott.

– Nem írtak semmi eldöntendő kérdést – tájékoztatta. Hol van már az a lány, aki láthatóan sokkot kapott attól is, ha hozzáért? Már jó ideje nem mutatta ki a félelmét, és ettől Arthurban kezdett felmenni a pumpa.

– Igen, csak még meg kell fogalmaznom az érzéseimet – jelentette ki hideg távolságtartással, és Arthur majdnem felröhögött. Nem mintha ne tudta volna megérteni. Amikor neki jelölték ki a menyasszonyát, nem mondhatná, hogy belső ellenállás nélkül fogadta a tényt.

– Az érzéseid – ejtette ki a lehető leggunyorosabban a szót – nem hinném, hogy bárkit is érdekelnek.

– Az lehet – bizonytalanodott el a lány. – De akkor te miért kérdezted a véleményem?

– Mint bátyád, jogom van kíváncsinak lenni. Szóval?

– Igazából megkönnyebbültem. Lehetett volna rosszabb is. – Elizabeth elfordult, részéről lezártnak tekintette a beszélgetést.

Arthur úgy döntött, hagyja menni. Most nem volt kedve vele szórakozni. Nem kellett senki, akin kitöltse a dühét, mert nem volt dühös. Talán egy kicsit féltékeny, amiért Elizabeth Regulusszal házasodhat, és nem valami idegen pacákot kell elvennie a Roxfort végeztével. Nem tette szóvá. Napi jócselekedet. Majd, ha nagyon kínozza az irigység, levezeti a feszültségét. És a féltékenység. Előbb utóbb biztos féltékeny lesz, amiért már nem ő, hanem Regulus...

– Most, hogy ezt megtárgyaltuk, mehetsz is megírni a választ – szólt a húgára, aki előtt már odébb csúszott a sima kőfal.

– Azon vagyok – szólt hátra, és kis matatás után előhúzta a zsebéből a borítékot, és felé mutatta a feltört pecsétet.

~~~

– Nem olvastad el, igaz? – szegődött mellé Regulus.

– Még szép – vigyorgott rá Elizabeth, miközben azon gondolkodott, hogy rázza le a fiút úton a titkos termébe, ami egy csomó új olvasmánnyal várja.

– Gondoltam, mert egyébként biztos nem cseverésznél ilyen nyugodtan velem.

Elizabeth jelenleg a háta közepére sem kívánta őt, de nem akarta megsérteni, ezért csak egy vállrándítással felelt. A fiúnak nem tűnt fel az egyértelmű érdektelensége, csak az, hogy Elizabeth sietős léptekkel igyekezett valahová, ezért követte.

– Reg, szakadj már le rólam – fordult meg hirtelen a lány, mire Regulus majdnem nekiment. Regulus nem lepődött meg a lobbanékonyságán, már reggel sem a világ legnyugodtabb hangnemében felelgetett a kérdéseire, amiket hajnalban már nem tudott feltenni. Elizabeth még mindig nem tette túl magát Anthony anyjának a halálán, akit az ő szülei öltek meg. Sokkal valóságosabb látni a hozzátartozók reakcióját, mint egy listáról felolvasni az áldozatok nevét. De erről a világért sem számolt volna be Regulusnak.

– Hová mész? – kérdezte.

– Dolgom van – jelentette ki olyan hangon, hogy az épeszű ember mentegetőzve elmenekült volna a közeléből. Regulus cseppet sem volt épeszű, ezt támasztotta alá a következő megszólalása is.

– Biztos megint a titkos helyedre, kutatni Lupin betegsége után.

Elizabeth érezte, hogy enyhe pír lepi el az arcát, ezért gyorsan menetirányba fordult.

– Nem csak azt, tanulnom is kell – jelentette ki, és újra útnak indult. Sajnos néhány másodperc múlva Regulus megint mellette rótta a folyosót.

– És válaszolnod a levélre.

– Ajj, tudod mit, menjünk vissza, aztán majd délután válaszolok – mondta, mert rájött, hogy humánus módszerekkel nem fogja tudni lekoptatni.

– Miért nem most? – akadékoskodott a fiú, ahelyett, hogy bölcsen hallgatott volna.

– Nincs értelme a könyvtárhoz mennem, biztos nincs ott.

– Várj, te meg akarod mutatni neki? – hökkent meg, és Elizabethnek most tűnt fel, hogy időközben a nagyterem irányába vezette őt a klubhelyiség helyett. El is felejtkezett az ebédről, pedig már majd' kilyukadt a gyomra.

– Persze, mindig segít válaszolni.

– Tudom, de... – Regulus elhallgatott. Úgy tűnt, mondani akar valamit, mégis visszanyelte. Talán nem ő akart lenni az első, aki szembesül Elizabeth haragjával. – Mindegy, azért kíváncsi lennék, milyen képet vág majd – alig tudta visszafojtani a röhögését, és ez a lánynak is feltűnt.

– Összefoglalhatnád dióhéjban, mi áll benne. Azt mondtad, anyáddal is erről dumáltatok – nézett a fiúra, aki erre rögtön elvörösödött, és Elizabeth meghökkenve állt a reakció előtt. Regulus és az elvörösödés. Ilyen nincs. Ráadásul elég szarul is állt neki, teljesen elütött a fehér bőrétől és éjfekete hajától ez a szín, és baromi feltűnő volt.

– Á-á, azt nem vállalom – kapta maga elé a karját. – Majd megtudod, ha Remuska felolvassa.

Elizabeth inkább nem kommentálva a megszólalást, szó nélkül az asztalukhoz masírozott.