A fűzfa ágai sóhajtozva táncoltak a kellemes nyári szelő zenéjében amikor Woojin a fatörzsnek támaszkodva elmerült egy kötetében. Egyedül volt ott, a kisebb halastó illata körbe ölelte és nagyon is élvezte a nyugalmat. Nem volt erőssége a társasági lét, de volt egy olyan érzése, hogy ez már nem is fog változni. Szeretett a táborban lenni, nagyon jó barátságot kötött Seungminnal, viszont sosem élvezte sokáig a tömeget; jobban kedvelte a magányt.

Egy idő viszont gondolatai elkalandoztak a kötetétől. Lelki szemei előtt megjelent a fehér hajú szobatársa. Kedvelte a fiút, szeretett vele beszélgetni és, ha őszinte akart lenni, elvarázsolta figyelem felkeltő külleme, viszont tudta, hogy mindezek mögött egy édes jellem bújik meg. Mindig érdeklődött afelől, hogy mit olvas éppen az idősebb, mennyire tetszik neki vagy miről is szól pontosan. Magának sem akarta bevallani, de várta az estéket, hogy együtt lehessen Felixszel és hallhassa kellemes, mély orgánumú hangját, illetve melegséget hozó nevetését.

- Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek! – Woojin összerezzent amikor gondolataiban felidézett hang valóban felhangzott. Ijedten pillantott fel, pont akkor, amikor az ausztrál visszaengedte maga mögött a sűrű ág függönyt.

- Hát most megtaláltál – a kijelentés hallatán Felix ajkai mosolyra húzódtak. Tekintetében kíváncsiság ült, ahogy helyet talált magának az idősebb mellett. Finoman emelte ki a hosszú ujjak fogságából a könyvet, majd a hátlapjának olvasása közben a felkarjának dőlt.

- Ezt most kezdted el?

- Igen, honnan tudtad? – lepődött meg a barna hajú. Karja bizsergett a kisebb közelségétől, de ezt igyekezett nem adni a tudtára.

- Mert mindig emlékszem arra, hogy mit olvasol és tegnap este még nem ez a könyv volt a kezedben – válaszolt a kisebb. Woojin vérnyomása az egekbe szökött, a fiú figyelemmel kísérte, pedig nála jelentéktelenebb személy nem volt a táborban. Nem habozott, át sem gondolta mit tesz, egyszerűen Felix álla alá támasztotta mutatóujját, maga felé fordította és ráhajolt puha ajkaira.

A kisebb sem engedte meg magának a tétovázást. Combjaira ejtette a könyvet majd átölelve Woojin nyakát, húzta még közelebb magához. Felix nem engedte, hogy eltávolodjon tőle, már megmondani sem tudnák hogyan, de végül a földön terültek el. Az ausztrál hajába kisebb levelek akadtak, míg az idősebb fölötte támaszkodva veszett teljesen el. Elméje kikapcsolt és csakis arra a pillanatra volt képes fókuszálni. Napok óta játszott a gondolattal milyen is lehet megcsókolni a fiút, el sem akarta hinni, hogy tényleg megtette.

- Azt hiszem nem csak én vágytam erre – kuncogott a fiatalabb amikor hosszúra nyújtott percek után sikerült elválniuk. Woojin tekintete egy pillanatra felduzzadt ajkaira szaladt, de még mielőtt eluralkodhatott volna rajta a folytatás vágya, ismét a világos lencsék által rejtett tekintetébe kapaszkodott.

- Mire gondolsz?

- Pontosan tudod, hogy mire gondolok.

- És ha nem tudom?

- Akkor megmutatom – a kisebb nem hagyott időt átgondolni mire is gondolhatott, feljebb emelve a fejét ismét összeillesztette ajkaikat. Ez egy vadabb, szenvedélyesebb tánc volt kettejük között, mint az előző. Felix nem finomkodott, könnyedén fordított a helyzetükön és teljesen átvette az irányítást.

- Azt hiszem kezdem kapizsgálni – vigyorgott Woojin szélesen – De lehet, hogy kellene még egy kis prezentáció a teljesen tiszta képért.

- Telhetetlen vagy – nevetett a fiú ahogy tenyerét az alatta fekvő mellkasára támasztotta – Bár nem mintha bánnám. Talán még ki is használom.

- Én pedig talán hagyni is fogom.

A tizedik kérdés -whenmoonrises -hoz szól - csaltakozik

marad 

Borzasztóan sajnálom, hogy ennyire megcsúsztam ezzel a résszel, őszintén szólva nem is tudom mivel ütöttem el ennyire az időt. A következő részt igyekszem már időben hozni, csak holnap kezdem a jogsit így nem tudom mennyire fogom tudni beosztani az időmet mert természetesen miért is volna erősségem.