A nap sütése égető érzést hagyott maga után, amikor Minho a kétségbeesés szélén hintázva átvágott a tábor területén. Tekintete fel-alá járt, a szőke hajú fiatalnak a nyomára igyekezett bukkanni, de csak nem akart előkerülni. Megnézte a terület minden egyes pontját, a legnyilvánvalóbbtól, a legeldugottibbig, viszont sehol nem találta Jisungot. El akart búcsúzni tőle, meg akarta beszélni a történteket – nem akart úgy elválni, hogy egy hatalmas szakadék tátong közöttük.

- Nem láttad Jisungot? – tette fel a kérdést amikor párja elé keveredett. Chan tekintetében először meglepettség villant, majd ezt hamar átvette a bánat csillogása. Finoman simított a kisebb arcára és vonta ölelésbe.

- Még tegnap este, az előadásod után hazament – válaszolt az ausztrál fiú szomorúan. Minho először nem fogta fel a szavak jelentését, igyekezett megtalálni a logikai összefüggést, de már esélye sem volt rá.

- Nem, nem az nem lehet – a fiú szemeibe könnyek gyűltek, térdei remegni kezdtek és ha Chan nem tartotta volna meg, ott helyben összeesett volna. Görcsösen kapaszkodott a fiú pólójába, menedéket keresett karjai között; úgy érezte a világa darabokra omlott. Nem akarta ezt elfogadni, rendbe akarta hozni a dolgokat.

- Sajnálom, baba – simogatta vigasztalóan Minho hátát az idősebb, hiába tudta, hogy esélye sincs nyugalmat hozni neki. Ő is nagyon jól tudta miért omlott össze ennyire szerelme, ő is legalább annyira rendbe akarta hozni ezt a kapcsolatot, mint párja, de nem fűzött nagy reményeket hozzá.

Egyikőjük sem tudná megmondani pontosan, hogy meddig álltak ott így összeölelkezve. Figyelték ahogy a tábor szépen, lassan kiürül, nyomon követték ahogy Changbin Hyunjinnal és Jeonginnal az oldalán kivonul a parkoló autókhoz és búcsút int nekik. Látták Woojin és Seungmin sietős lépteit, ahogy Felix összetörve pillant utánuk, de tartja magát. Egyedül Jisung hiányzott a képből. A csoport egy része együtt maradt, új kapcsolatot szült, míg a másik fele már azelőtt szétomlott, hogy kialakulhatott volna valami.

Minhonak elég sok időbe tellett mire összeszedte magát. Rajtuk kívül alig egynéhányan lézengtek már csak ott, a tábor vezetők nagy része is már hazatért mire ők is elég erőt gyűjtöttek az induláshoz. Szótlanul pakoltak be a kocsiba, egy árva hang sem hagyta el ajkaikat még akkor sem amikor már a kocsiban ülve elindultak. Búcsút intettek az elmúlt egy hónapnak, a tábornak, a tábor lakóinak és minden jó, illetve rossz emléknek. Ismét csak ők ketten voltak egymásnak, senki más.

Hát, még mindig nem tartozik az erősségeim közé a lezárás, de sebaj. Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni, a köszönetnyilvánítás még ma kikerül. Puszilok mindenkit addig is♥