Felix mélyen elmerült a gondolataiban – bát mindig ez történt, amikor vászon elé állt, ez mégis más volt. Nem hallotta tanárának a hangját, nem akart az ő utasításainak megfelelni, hagyni akarta, hogy elméje azt vesse a fehér felületre, ami a legjobban nyomasztja. Szavak ezrei kavarogtak benne, sosem volt erőssége kifejezni magát – legalábbis nem így – ezért kezdett el festeni. A színekkel már képes volt átadni szíve minden mozzanatát, még, ha sokan ezt nem is látták át.

Tekintete néha elkalandozott, de vakon is már megtudta húzni a megfelelő vonalakat. Nem érzékelte mit is csinál. Amikor Woojin akasztotta meg a figyelmét, ecsetje a narancssárga festékben mártózott meg, hogy azzal díszíthesse az örvény egyes részeit. Majd, amikor Seungminra kalandozott át, szürke színtelenség került a vászonra. A fiú nem tudta mit is csinál, ezért észre sem vette mekkora kavalkád keletkezett előtte egészen addig, míg tanárának hangja ki nem szakította a transzból. Felix egyet hátralépett, végig mérte a munkáját, de mintha hatalmas pofon csapás érte volna. Szorító érzés telepedett a szívére és egyszerűen képtelen volt szabadulni tőle.

- Minden rendben, baba? – Woojin dallamos hangja; pontosan erre volt szüksége. Csillogó szemekkel nézett fel párjára, majd újra a festményre végül mégis inkább a fiún állapodott meg. Átkarolta a mellkasánál, hozzábújt és teljesen beletemetkezett az ölelésébe. Szüksége volt a közelségére ahhoz, hogy összeszedhesse magát.

- Persze, minden a legnagyobb rendben – válaszolt bár nem hitte, hogy sokat fog belőle hallani a másik. Mélyen magába szívta az idősebb festék illatával keveredett parfümjét és ez csillapította benne a vihart. Nem akart többet a festményére pillantani, ha tűzbe hajíthatta volna, megtenné.

- Ismét gyönyörűt alkottál – a kisebből kuncogás szakadt fel. Párja finoman túrt fehér tincsei közé és ez elég volt az utolsó lökethez. Felix megnyugodott. Nem nyomasztották a gondolatai, nem kapargálta a felszínt munkája – csak ő volt és a személy, akit mindenkinél jobban szeretett.

- Te aztán tökéletesen tudod hogyan hízelegj az embernek.

- Valahogy el kell érnem, hogy szeressenek – nevetett fel Woojin is. Eltolta magától a fiatalabbat, csillogó szemekkel nézett le rá, szerelmesen és hosszas percekig nem is engedte ki a fogságból.

- Szóval csak manipulálsz, értem én – széles vigyor jelent meg az ausztrál fiú ajkain. Szerette, hogy párja ennyire játékos, könnyed volt, egy hullámhosszon voltak, pedig ennél jobban már nem is különbözhettek volna.

- Ugyan, te hagynád bárkinek is, hogy manipuláljon téged?

- Neked talán igen – döntötte félre a fejét elgondolkozást színlelve. Woojin ajkai közül újabb finom kuncogás szaladt ki, ami megmelengette a kisebb szívét.

- És még engem tart hízelgősnek – az idősebb finom csókot lehelt a kisebb ajkaira, de neki ez nem volt elég. Visszarántotta magához és egy mélyebb, érzelmesebb táncba invitálta és egészen addig el sem engedte, míg azt nem érezte, hogy az ingerek miatt térdei az összecsuklás mellett döntenek. Szerette őt, nem akarta elveszíteni, így a titka csakis az övé maradt. Tudta, ha a másik tudomást szerezne róla, nagyot zuhanna a szemében.

Tizennyolcadik kérdés -whenmoonrises -hoz szól - bevall

nem mondja el

Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy már nem sok hiányzik a végéhez