Jeongin egy rogyadozó, öreg stégen ücsörgött egyedül. Lábát a tó vízébe lógatta, figyelte a hullámokat, amiket vert és teljesen elveszett gondolataiban. Szerette volna tisztázni magában a dolgokat, de csak nem tudta átlátni a dolgokat – minél többször próbálkozott, annál zavarosabb lettek számára a dolgok. Szeretett volna beszélni Changbinnal és Hyunjinnal, de tudta, hogy nem menne neki, nagy valószínűséggel rosszabb lenne a helyzet. Szerette volna tudni, hogy a színész tud-e arról, hogy a barátja lényegét tekintve szerelmet vallott neki. Az pedig még inkább birizgálta a fantáziáját, hogy zavarta-e ez a cselekmény.

- Miért lógatod az orrod apróság? – a fiú olyannyira elmerült a szavak tengerében, hogy észre sem vette a mellé telepedő Chant. Az ausztrál barátságos mosollyal és nyílt tekintettel figyelte a kisebbet. Tipikusan olyannak tűnt, akihez bármilyen problémával lehet menekülni és ez megnyugtatta Jeongint, bár nem tervezett vallani neki.

- Nem mondhatom el – ingatta meg kissé a fejét, majd újból a vizet kezdte el figyelni. Rúgott egy finomabbat, ezzel ezer apró csepp repült szerteszét. Elvarázsolta a látvány, nagyon is tetszett neki a táncuk mielőtt ismét eggyé váltak volna a tóval.

- Changbinról van szó, igaz? – a kérdés hallatán a fiú felkapta a fejét. Az idősebb kuncogott a meglepett tekinteten, de folytatta a beszédet – Ő a legjobb barátom, nagyon jól tudom mekkora seggfej képes néha lenni, mégha nem is mindig szándékos.

- Honnan tudtad?

- Két napja teljesen magába van fordulva és mivel Hyunjinon kívül hozzád került még nagyon közel, vele pedig semmi probléma nincs, nem volt nehéz összerakni.

- Nekem nem úgy tűnt mintha bármi baja lenne – Jeongin vállai előre estek. Többször is összefutott Changbinnal az idézőjeles veszekedésük óta, de nem tudott leolvasni róla semmit; ugyanolyan volt, mint máskor is. Nem tudta volna megmondani miért, de ez fájt a kisebbnek.

- Te nem ismered olyan régóta és jól, mint én. Binnie soha nem beszél arról mit érezz, a munkának szenteli magát, goromba az emberekkel és soha, senkit nem enged közel magához, kivéve téged.

- Te is elég közel állsz hozzá – szúrta közbe Jeongin. Jól esett ezeket a szavakat hallania, bár inkább gondolta vigasztaló jellegűnek, mint az igazságnak.

- Ez igaz, de említettem már, hogy több éve ismerem és elég sok munkám van abban, hogy ne szúrjon le egy villával – Chan hangjában annyi szeretett lapult meg ahogy legjobb barátjáról beszélt, hogy a kisebben bűntudat ébredt. Valóban nem ismerte úgy az emlegetetett, de esélye sem lett volna szűk két hét alatt – Figyelj, nem tudom mit csinált, vagy mondott neked, de egy valamit meg kell jegyezned, Innie.

- És mi lenne az?

- Changbin nehéz esett, csendes és ha meg is szólal általában sértéseket vág az ember fejéhez.

- Engem soha nem sértegetett – rázta meg hevesen a fejét – Velem mindig rendes és aranyos volt.

- Pontosan – mosolygott Chan és felállt a stégről. Nem mondott többet, ott hagyta egyedül ismét a fiút.

Jeongin még sokáig maradt ott a tóparton. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, már rohanni is akart Changbinhoz, de mindig visszakozott, hisz neki már ott van Hyunjin. A nap narancssárgára festette a horizontot amikor végül elhatározásra jutott. Mélyen beszívta a lehűlt levegőt, majd sietős léptekkel ment vissza a tábor területére. Gyomra liftezett egészen addig, míg el nem érte a legszélső házat. Óvatosan kopogtatott be, félő volt, hogy a lakosa meg sem hallja. Az ajtó viszont kitárult, Changbin kócos hajjal, gyűrött ruhával állt előtte. Szemei elkerekedtek, kérdezni akart, de a fiatalabb nem hagyta. A nyakába ugrott, szorosan ölelte magához és egy aprócska puszit nyomott az arcára. Ő így fejezte ki magát, nem értett a szavakhoz úgy, mint a zenész.

Tizennegyedik kérdés mindenkihez szól - előadás

óra

Azt hiszem, hogy most nagyon soft hangulatban vagyok