Seungmin először nem fogta fel, hogy pontosan hol van. Emlékezett arra, hogy előző este megint tartottak egy kis iszogatós estét páran és bár ő egy kortyot sem ivott, mégis jelen volt. Éjfél körül aztán visszakísérte Felixéket a szobájukba. Lassan kezdett tisztulni ébredés utáni ködös elméjében, hogy mik is történtek utána. Hunyorogva emelte meg kissé a fejét, körül akart nézni pontosan hol is van inkább csak bizonyosságot akart szerezni feltételezéséről. Woojin mezítelen mellkasán pihent míg hátulról az ausztrál fiú ölelte át. Nem tudta mit is gondoljon pontosan erről a helyzetről.

Óvatosan kimászott a két fiú közül, magára vette előző napi ruháját és kiosont a szobából. Nem ment vissza a sajátjába, nem akarta itt hagyni őket, csak nem akarta őket is felverni. Leült az egyetlen lépcsőfokra, ami a kis házba vezetett és onnan figyelte az ébredező hajnalt. Látta, hogy néhány táborlakó már ébren van, figyelemmel követte, amint Chan a reggeli első cigijével kiül olvasni, ahogy párja kitelepszik mellé és az idősebb vállára fekve ő is követni kezdi a könyv sorait, majd együtt visszamentek saját lakrészükbe, hogy aztán felöltözve ismét megjelenjenek és elmehessenek a tükörterembe. Annyira belemerült a tanulmányozásba, hogy észre sem vette a mögötte kilépő időst.

- Soha többet nem iszom, rohadt másnapos vagyok – jelentette ki Woojin ahogy ő is helyet foglalt a lépcsőn. Halántékát masszírozta, szemeit összeszorította, de nem úgy tűnt mintha bármit is segítene rajta.

- Akkor nem is emlékszel az előző estére? – kérdezte meg bátortalanul a kisebb. Nem tudta volna megmondani miért is zavarta ennyire az a gondolat, hogy esetleg a másik emlékezetéből kihulltak a közös órák, de nagyon is bosszantotta.

- Ó, de nagyon is emlékszem. Minden egyes perce tisztán él bennem, valószínűleg soha nem is fogom elfelejteni – a fiú ajkain mosoly jelent meg. Gyengéden simított Seungmin térdére ahogy kissé oldalra dőlve fürkészte arcát – Miért? Szeretnéd, ha elfelejteném?

- Nem, akkor le kellene mondanom a csókodról és ahhoz az túl édes – vigyorodott el. Ő ilyen volt, folyamatos flörtök és bókok övezték, gyakran ki is használta, hogy meg tudja remegtetni mások térdét, de akkor komolyan is gondolta kimondott szavait.

- Szóval, ha most megcsókolnálak, nem löknél el?

- Tegyél próbára és majd meglátjuk – Woojin nem habozott. A kisebb tarkójára simított és magához húzva bukott rózsaszín ajkakra. Seungmin nem habozott a viszonzással, megkapaszkodott az izmos karokban, így esélyt sem adva neki a menekülésre.

- Hogy engem mindig kihagynak a jóból – Felix mély, érdes hangja rángatta ki őket a pillanatból. Lebigyesztett ajakkal figyelte a két fiút, de amikor elváltak leguggolt melléjük és mindkettejüket megajándékozta egy-egy jóreggelt puszival – Akkor azt hiszem ezt megbeszéltük. Megyek lezuhanyzom, csatlakoztok?

- Nem, fél óra múlva jelenésem egy csodálatos festészet történelmen és mellettetek nem valószínű, hogy időben elkészülök – tápászkodott fel a legfiatalabb eddigi helyéről. Láthatatlanul végig mérte a két fiút, hagyta, hogy gondolatai elrepítsék egy távoli helyre. Valóban két fiúval kavar egyszere, akik ráadásul teljesen tisztában is vannak ezzel? Nagyon úgy tűnt, de egyáltalán, még egy kicsit sem zavarta ez a gondolat.

- Én viszont igen. Aztán meg szükségem lesz minimum három aspirinre – nyögött fel Woojin és eltűnt az ajtó mögött. Felix még egy utolsó cinkos mosolyt villantott a távozóra, majd bezárta maga mögött a falapot. Seungmin vigyorogva ment saját lakrészére. Igen, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy előző este mibe egyezett bele és másnapra sem bánta meg a szavakat. Nem foghatta az alkoholra, teljesen tudatában volt annak, hogy egy lehetetlen kapcsolatba ment bele. Mégsem érzett egy cseppnyi megbánást sem.

Tizenharmadik kérdés RoseBlue00 -hoz szól - beszél

hallgat

És csak befejeztem kresz óra előtt, háh! Csak nem vagyok reménytelen