Changbin nem tudta megmagyarázni hogyan is jutott el oda, ahol volt. Igaz, az első naptól kezdve vonzónak találta Hyunjint, tetszett neki magabiztos felállása és erős személyisége, de abban nem bízott, hogy a táborban eltöltött tizenkettedik napon már a karjai között tartva fog szöveget írni. Nem panaszkodott érte, hálát adott azért a hülye játékért, viszont elméjének legmélyén még mindig ott motoszkált az álom gondolata. A fiú parfümje teljesen körül ölelte őt, teljesen elzárta a külvilágtól és emiatt még inkább képes volt az írásra fókuszálni, azóta csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Hyunjin megunhatta a rajzolást mert hátra fordulva az idősebb ajkaira hajolt. Lassan csókolta, ráérősen, bár ez rájuk nem igazán volt jellemző, hisz heves temperamentumuk miatt kapcsolatukat is egészen tüzesre lehetett titulálni.

- Ezt mivel érdemeltem ki? – Chanbin vigyorgott. Félre tette a füzetét, amiben addig dolgozott így már két karjával ölelhette át a kisebbet. Ő is hasonlóan cselekedett, rajzfüzetét a padlóra dobta és teljesen a kimondatlan barátjának ölébe mászott. Elgondolkozó arcot vágott, fejét enyhén oldalra billentette, de végül csak széles ajakgörbülettel vállat vont.

- Csak úgy. Kezdem elfáradni, nehezem önarcképen rajzolni, mint én azt hittem.

- Hát igen, azért egy ilyen gyönyörűséget elég nehéz megörökíteni az utókornak.

- Hízelgős – nevetett Hyunjin, de azért egy újabb csókot hagyott a dús ajkakon. Nyugodtság lengte be a szobát, gyengéden bántak a másikkal és teljesen elvesztek a maguk kis világában, egészen addig míg az ajtó nagy hévvel ki nem vágódott mögöttük.

- Binnie, nincs kedved... - Jeongin megtorpant a küszöbön. Elkerekedett szemekkel figyelte az ölelkezőket. Percekbe tellett mire sikerült összeszednie magát és bocsánatot rebegve kiforduljon a kis helyiségből. Changbin káromkodva bújt ki a kisebb öleléséből, hogy utána tudjon sietni. Nem húzott cipőt, mezítelen talpát szúrták az apró kavicsok, de szinte meg sem érezte őket, csak a törékeny testet látta maga előtt.

- Jeongin, Innie kérlek várj meg! – könyörgött. Soha nem könyörgött senkinek, viszont érte félre tette ezt az elvét. A fiatalabb habozott, végül mégis engedett és megfordulva megmutatta könnyáztatta arcát. Changbin szíve összeszorult, szörnyen fájt neki ilyennek látni a folyton mosolygos, visszafogott fiút.

- Sajnálom, hogy úgy rátok törtem, nem lett volna szabad.

- Nincs miért bocsánatot kérned, rendben van – hangja lágysága még őt magát is meglepte, senki nem váltott ki még belőle hasonlót sem. Oda akart lépni hozzá, át akarta ölelni, megvigasztalni, megvédeni a világtól is, de nem volt bátorsága hozzá. Már nem.

- Tudod... Én azt hittem, hogy kedvelsz, de úgy tűnik megint tévedtem. Sajnálom – Jeongin megtört volt. Nem volt szokása megosztani, azt, ami benne zajlik, viszont ez túlságosan fájt neki ahhoz, hogy eltemesse. Belefáradt.

- Kedvelek is, Innie. Elmondani nem tudom mennyire...

- De nem úgy, mint én. Te csak egy barátot látsz bennem, talán még annyit sem.

- Nem, dehogy! Még többet is látok benned, mint egy egyszerű barátot, ezt el kell hinned nekem!

- Nem megy, úgy nem, hogy két perccel Hyunjinnal láttalak csókolózni. Azt hittem gyűlölitek egymást – tárta szét tanácstalanul karjait a kisebb. Changbin kétségbeesett volt, tenni akart valamit, hisz tényleg nagyon kedvelte a fiút. Először ő maga sem akarta elhinni, de ideje volt belátnia, hogy szíve márpedig két irányba húz el.

- Igen, kedvelem Hyunjint, ahogy téged is kedvellek. Tudom, hogy ezt nehéz elhinned, nekem sem annyira egyszerű, de muszáj hinned nekem.

- Binnie...

- Kérlek! Bármit megteszek!

- Akkor hagyj most egy kicsit békén – Jeongin nem várta meg mit reagál a fiú, könnyeit felitatta pulóverének ujjával majd hátat fordítva elsietett. Changbinban csak akkor tudatosult, hogy a kisebben az ő ruhadarabja volt, amikor távolodó alakját figyelte. Ez csak még jobban összetörte. Remegő térdekkel ment vissza szállására, aminek az ajtajában ott Hyunjin. Valószínűleg mindent hallott, de nem mondott semmit. Lelépett az egyetlen lépcsőfokról, amin addig állt és szoros ölelésbe vonta az alacsonyabbat. Nem sírt, Changbin soha nem sírt – viszont görcsösen kapaszkodott egyetlen vígaszába mintha csak egy világ omlott volna össze benne. Talán így is volt, talán így kellett történie. Túl nagy önzőség lett volna részéről, ha mindkét fiút maga mellett akarja.

A tizenkettedik kérdés halvajaro -hoz szól - részeg beleegyezés

józan beleegyezés

Egy kresz óra eltelt a rész két fele között, ha valami nem stimmel sikítsatok!