Seungmin nyűgösen csoszogott ki a szobájából, amiben már csak egyedül tartózkodott. Nem fogta fel, hogy szobatársa eltűnt, bár nem is nagyon izgatta. Unottan közelítette meg az étkezdét, szerzett magának két bögre kávét, egy szendvicset majd az asztal rengetegben megkereste az egyetlen személyt, akivel beszélgetést tudott egyelőre kezdeményezni. Az előző nap alig pár szót váltott néhány ott lévővel, egyedül Woojin volt az, akivel hosszasabban is el tudott beszélgetni.

- Minek neked két bögre? – köszöntötte az idősebb amikor leült vele szemben az asztalnál. Seungmin nem válaszolt azonnal, megfogta az egyik bögrét, kiitta a tartalmának a felét majd csak utána fogalmazta meg gondolatait.

- Egy bögre kávé édes kevés ahhoz, hogy embert varázsoljon belőlem. Az viszont meglep, hogy te kávé nélkül is ilyen jól nézel ki.

- Tudod, az alvás csodákra képes – vont vállat a fiú és tovább folytatta a maga tojásrántottájának elfogyasztását. Seungmin nem állt neki azonnal reggelijének, érdeklődve nézett körbe a hatalmas helyiségben. Több tucat tehetséges fiatalt tömörítettek be erre a kis táborhelyre, de nem úgy tűnt, hogy bárkit is zavarna ez. Volt egy alap moraj, de senkinek nem kellett túlkiabálnia a másikat, ha beszélgetni akart. A fiatal tekintete viszont megakadt valakin. Hófehér haja csak úgy kitűnt a kis társaságból, ahol ült; mégsem ez ragadta meg a tekintetét.

- Mi az? – nézett meglepetten barátjára, amikor az legyezett párat szemei előtt.

- Úgy bámulod Felixet, mintha egy istenség szállt volna le közénk – közölte Woojin szelíd mosollyal. Seungmin édesnek találta ezt a görbületet, de inkább a név fogta meg az érdeklődését.

- Felix?

- Igen. Az a fehér hajú srác, akit annyira bámulsz Lee Felix, a szobatársam.

- Honnan tudtad, hogy őt bámulom? – kérdezte meg, de csak egy vállvonást kapott válaszul – Mindegy, inkább együnk mert elkésünk.

- Én már csak rád várok – jegyezte meg Woojin, de a kisebb ezt meg sem hallva, sietve ette meg szendvicsét és itta meg kávéinak maradékát.

Az első foglalkozása rögtön a festészet volt. Seungmin úgy érezte csak ecsettel tudja kifejezni magát. Az oktató rendes volt, barátságos és hogy megismerje a kis csoportját először mindenkinek maga kellett lefestenie azt, ami a leginkább őt jellemzi. A fiú sokáig gondolkozott azon pontosan mit is kellene a vászonra vetnie, de végül megszületett a fejében a megfelelő kép. Alsóajkát rágcsálva mártotta ecsetét a festékbe, majd megfontolt mozdulatokkal vászonra vetette a lenyugvó napot, önmagát.

- Azt a, ez nagyon szép – hallott meg egy mély hangot a háta mögül Seungmin. Lassan fordult megszólítója felé, utálta, ha munka közben megzavarták, de amikor megpillantotta a fehér hajú fiút – Felixet – minden haragja elszállt.

- Kösz.

- Miért pont naplemente? – döntötte félre kissé a fejét, hogy kíváncsian tovább vizsgálhassa a képet.

- Tudsz nyugodtabb időszakot egy napban?

- Szóval nyugodt személyiség vagy? – mosolyodott el finoman ahogy élénk szemeit rá vezette. Seungmin sokáig el tudta volna nézni a világos kontaktlencséket.

- Az a helyzettől függ.

- Hát, remélem megtapasztalhatom a többi helyzetbe eső személyiségedet is – hátrált el a fiú és visszasétált a maga vásznához. Seungmin nem látta, hogy a fiú min dolgozott, de valamiféle tűz szimbolikát tudott volna a vásznára képzelni hozzá. Már azt is tudta, mit fog a szobájának nyugalmában csinálni, amint vége van az órájának.

A negyedik kérdés szabadmintanapfeny -hez szól - Elhívja

Nem hívja el

Határidő: 06. 25. csütörtök 

Azt hiszem most már szokásom lesz előbb kipakolgatni a részeket