Az ablakomból nézve olyan elhihetetlenül aprócskának és törékenynek tűnt Pennwood Creek. Pont, mint egy ezernyolcszázas évek beli ékszerdoboz, amiből csakis egyetlenegy létezik a világon, vagy mint egy üveg hógömb, amit karácsonyra kapsz a legjobb barátodtól. Ahogy tíz házzal arrébb már a belváros terült el előttem alig láthatóan a napfényben, azon gondolkodtam, hogy én is ilyen képtelenül picinek tűnök-e, vagy még kisebbnek. Inkább a második: csak egy porszem vagyok a világban a sok többi közül, vannak nálam sokkal nagyobbak és biztosan kisebbek is, mégis irányíthatom a saját életem, ami olyannyira nehéz, hogy biztosan valami pofonegyszerű alapja lehet, amire eddig semmilyen brit agyas nem jött rá, nemhogy jómagam.

Lassacskán végig néztem magamon. 

Astley Reid Caves az ő tizenhat szerencsétlen éve alatt először randira ment, vagy valami hasonlóra. 

Még magam sem tudtam elhinni. 

A hét elején még nulla önbizalommal álldogáltam a fehér csempés, tipikusan lepukkant, sulis mosdóban, az egyetlen rendeltetésszerűen működő csap előtt, a makulátlanul csillogó tükörben bámulva éjsötét, mégis sápadt magam. Nem tudom, hogy mi lelt igazán engem abban a pillanatban. A sírás határán álltam, mindenből elegem volt. Legszívesebben puszta kézzel betörtem volna azt az átkozott tárgyat, ami minden bizonnyal más valakit mutatott, még csak nem is embert, sem az eredeti engem, aki régen tett mindenki véleményére, és olyan hülyeségeket képes volt művelni bárki szeme láttára, hogy az nem tudta, hogy megijedjen-e vagy csatlakozzon. 

Most pedig itt vagyok, a felnőttkor kapujában, nem tudva, mit kezdjek az életemmel. Mások szerint egy van belőle, és vigyáznom kellene rá. De én azt gondolom, az egész teljesen fölösleges, ha mindenki azon a véleményen van, ha mindenki azt sulykolja belém, hogy nem lesz belőlem semmi. Ijedt vagyok, félek a jövőtől, mások véleményétől. Eltévedtem a világban. Alig tudok bízni magamban, nemhogy másokban. Minden rossz szótól legszívesebben sírnék, vagy kikelve magamból megmondanám a véleményem, de egyiket sem tehetem. 

Állítólag ilyen a tinikor, aztán pár év múlva meg sem fog látszani rajtam, majd kinövöm, de akkor másokon miért nem látszik egy cseppje sem ennek? Ők miért nem omlanak össze bármikor és bárhol, mintha egy időzített bomba lenne bennük? Ők miért annyira biztosak magukban? Mégis hogyan csinálják ezt? 

És én? 

Én miért nem lehetek olyan, mint ők?

Ez nem fair.

Ideje visszahívni azt a régi Astley-t, hogy maradjon örökre, nem igaz?

- Min gondolkodsz? - kérdezte egy hang mögülem.

Asa. Észre sem vettem, hogy jött.

- Á, semmin. Túl bonyolult.

- Te és a filozófiáid, mi?

- Valami olyasmi. Honnan tudtad?

- Az mindegy. Hallottam, te is ott leszel a fesztiválon, méghozzá nem is akárkivel...

- Pontosan, Byronnal. És mibe fogadunk, hogy a te kezed is benne van ebben? Öt dollár?

- Ezt nem mondhatom el - fonta össze mellkasa előtt kezeit -, szakmai titok. 

- Szóval ez azt jelenti, hogy igen?

- Csak szóltam egy pár szót az érdekedben, kötekedtem vele, hogy ne legyen már ilyen gyáva, és ennyi.

- És éppen ezért kérem ide az öt dolláromat! - nyújtottam ki a kezem. - A te szavad is benne volt az egészben!

- Hé, nem is fogadtunk!

- Olyan vagy, mint valami rosszfajta legjobb barátnő, aki kerítőnőt játszik másodállásban. Vagy tudok jobbat: te skót!

- Ingyenélő!

- Nem vagyok ingyenélő, King, hanem csak simán rafinált. Veled ellentétben - nevettem.

- Én meg skót nem vagyok! Amerikában élek, és nem kezdődik a családnevem Mc-kel!

- Akkor kvittek vagyunk?

- Legyen - ráztunk kezet, legalább olyan komolysággal, mintha épp valami fontos szerződést írtunk volna alá, vagy valami üzleti megbeszélésünk lett volna. - És, várod a koncertet?

- Már hogyne várnám! Évek óta arra várok, hogy valamelyik kedvenc bandám errefelé jöjjön fellépni. Egyébként nem is tudtam, hogy Byron is szereti az indie-rockot.

- Látod, ez már egy közös pont köztetek.

- Végül is. Képzeld...

- Állj! - szakított félbe. - Színesben, vagy fekete-fehérben?

- Ez fájt, King! Szóval, délután az asszonyod és Francesca divathaditeret csinált a szobámból, úgy, hogy ott, az egész ágy - mutogattam - közepén pár hatalmas kupac ruha állt.

- Anyám, ilyenkor mennyire örülök, hogy nem vagyok lány! - Asa furcsa hangon felnevetett, majd tekintetét az órára vezette. - Asszem mennünk kellene, nem?

- Ja, igazad van. Menned kell Marley-ért, nekem meg kábé húsz perc, mire gyalog odaérek.

Felkaptam az ágyról a táskám, és Asa nyomában elindultam lefelé. Az előtérben még gyorsan felhúztam a kedvenc Converse-emet, és elköszöntem a nappaliban tévéző anyukámtól. Apa már biztos kidőlt, mert előző nap egész éjjel ügyeletes volt.

- Sok szerencsét, Astley - köszönt el tőlem a ház előtt.

- Kösz, hasznosítani fogom. Én meg meghívót kérek az esküvőtökre! Ugye tudod, hogy én leszek a koszorúslány?

- Persze, te már így eldöntötted! - A fiú bepattant a kocsiba, és elindította a motort. - De én tényleg jobb, ha elindulok. Nem akarok késni.

- Én sem - léptem rá a járdára. - Na, csőváz!

Egy öreg virágzó fa tövében álltam - éljen soká a szénanáthám -, valamivel a bejárat előtt. Tökéletesen ráláttam az iskolai rendezvényhez képest egész nagy színpadra, a sok-sok színes standra és a gyülekező tömegre. A hangszórókból még csak enyhe zene szólt, senki nem állt a színpadon. Még nem voltak bent olyan sokan. Már láttam bent Franie-t és a Greene tesókat, és valahol elöl kiszúrtam az Aslena párost is, viszont a Bitch Gangnek nyoma sem volt.

Háromnegyed öt után Byron még sehol nem volt. Kezdtem félni, hogy átejtett, vagy még rosszabb: valami történt vele.

Pedig megbeszéltük, hogy a kordonnál találkozunk.

Inkább nyugtattam magam, hogy késik, vagy nem szúrt ki a fa miatt, és most épp engem keres. A Chlorine Daydream koncertje bő tíz perc múlva kezdődött. Elővettem a telefonom, hogy tárcsázzam a fiút, de mire hívtam volna, egy árnyék jelent meg mellettem.

Itt van. Nyugi, Astley, csak add magad! Ahogy Reid mondta.

- Jézusom, Astley, ne haragudj, hogy késtem! - nézett rám borostyánszín szemeivel, miközben szaporán vette a levegőt. Biztosan futott. - Összejött fölöttem minden, és...

- Semmi baj, Byron. Nem akarsz leülni? Futottál.

- Nem, majdcsak összeszedem magam. Menjünk be, mert nem lesz helyünk, a Chlorine Daydream pedig nemsoká kezd, és ezt legalább nem szeretnénk lekésni, ugye?

A fiú átkarolt, ahogy a jegyárus standhoz lépkedtünk, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

A Chlorine már kezdett, mire beértünk. Átverekedtük magunkat a tömegen, egyenesen előre tartva, a barátainkhoz. Byron kezet rázott Asával és Craiggel, az idősebbik Greene-nel, miközben megöleltem Marley-t, Franie-t és Niát, Craig húgát.

Életemben először elmondhattam, hogy igazán boldognak éreztem magam, az igazi barátaim és a kiszemeltem mellett, hátrahagyva minden gondot, a piszkálóim nélkül, a kedvenc bandámra táncolva.

Végre valóra vált az álmom: nem váltam köddé a világ előtt, Reidnek - és végül is magamnak is - hála, aki elmondhatatlanul hiányzott, mégis tudom, hogy ő a saját világában is valószínűleg ugyanolyan jól érzi magát, mint én itt. És szerencsére a kapcsolatunkat is tudjuk tartani.

A koncertes brigádunkból egy nagy társaság formálódott ki a nyár elejére: Craig, akinél nagyobb figurával életemben nem találkoztam, Nia, a vérre menő feminista egy teljesen aranyos oldallal, Franie, a naiv paparazzi, Aslena, a körünk új gerlepárja, Byron, akivel alakulgat a kapcsolatunk...

És én? Végre-valahára, nagyon sok idő óta önmagam tudok lenni, mások véleménye és szavai ellenére.

Vége.

Hűha, alig hiszem el, hogy még egy könyvet befejeztem. Tényleg, hihetetlen érzés. Remélem, Ti is úgy élveztétek a történetet, mint én a megírását.

A közeljövőben jelentkezek egy írói utószóval is, amihez csatolom az Astley & Astley Spotify lejátszási listáját, aztán terveim szerint még a héten hozom az új könyvem, a Side Effects - Mellékhatások lejátszási listáját, amin a cselekmény alapul, majd az első részt is.