Tíz év. Ennyi ideje koptatom az iskolapadot, nulla, nem, inkább mínusz egy sikerrel, a közkedvelten kedvükre szekálható egyén címe alatt futva. És legszívesebben úgy elásnám magam, vagy bármi, csak, hogy ne kelljen itt lennem, az állam állítólagosan legjobb alapítványi iskolájában, a környék válogatott barmai között, mint az egyedüli "furcsa lány".

Valahogy mindig is el akartam fogadtatni magam az emberekkel. Bennem volt ez már akkor is, amikor pisiskoromban lelöktek az egyik mászókáról, miközben egy szakadt szárnyú, hófehér lepkét akartam kimenteni onnan. Vagy mikor az első igazi szerelmi csalódásom megtörtént, esetleg amikor tavaly év elején az akkori állítólagos legjobb barátnőm porig alázott az egész évfolyam előtt.

Ezután nem érdekelt semmi. A megfelelési vágyat külsőleg félretettem - azért a biztonság kedvéért egyre gyakrabban feltör bennem, mostanában szinte minden nap, nehogy elbízzam magam a csupa jelentős életemben, de sebaj -, azt pedig valahogy, valamilyen okból kifolyólag felváltotta a nemtörődömség. Bevettem a leszarom tablettát, és megtanultam beleröhögni az egész évfolyam sanyarú képébe, miután éppen egy ütős beszólást sütöttem el nekik.

Ennyit is a milliókat érő életemről.

Ami a nyár előtti utolsó héten gyökerestül megváltozott.

Hétfő volt, méghozzá a legátkozottabb fajtából. Az első óra kezdete előtt járt az idő még bőven harminc-harmincöt perccel, amikor is reggeli rutinom szerint kicsaptam a lánymosdó ajtaját magam előtt, a zombifej-ellenes, kiadós arcmosásom után a folyosóra, zsebemben a telefonommal és a szinte már alkatrészként hozzánőtt fülessel. Felvettem a szemüvegem, miközben rájöttem, hogy egy fiú álldogál az ajtóval szemben, két kávét szorongatva: Asa King, az első és egyetlen igazi haverom. Ő az, aki a ragályos emberfóbiám és minden egyéb más hülyeségem ellenére, körülbelül fél év köztes állapot után a legjobb barátomnak tudhatok, és aki közel egy év alatt nem szúrt hátba. Ez pedig nagy dolog.

- Hé, Astley! - köszönt rám, kezembe nyomva a szent kapucínert, vagyis a Szentnégyességem első tagját a vinyl lemezeken, a repülőgépeken és a barátaimon kívül - ez alatt Asát és a macskámat értem -, amiért érdemes élnem.

- Kávé! Esküszöm, ez az egyetlen érdemes ezen a napon. - Lecsavartam a kupakot, és miután koccintottunk, gyorsan beleittam.

Valószínűleg sosem fogom legyőzni a kávéfüggőségem. De nem is akarom.

- És én? Hol maradok?

- Jó, te alapjáraton beletartozol a mai nap értelmébe.

- Hallottad, hogy a héten rendezik a suli nyári fesztiválját? - váltott témát hirtelen.

- Hogyne tudnék róla - sóhajtottam. - Az egész kóceráj ezzel van elfoglalva. 

- Ja, mi is ezzel voltunk...

- Voltunk? Hadd találjam ki! - változott át a hangnemem egyik pillanatról a másikra, miközben furcsán elmosolyodtam, és ezen magam is rendesen meglepődtem. - Vinnéd Marley-t a pénteki koncertre és bálra, ugye?

Ha valaminek örülök, akkor az az, hogy Asa és Marley együtt vannak - bármilyen értelemben. Marlena Hill már az idei tanév eleje óta Asa örökös kiszemeltje. De olyan durva szinten, hogy ha Marley beleugrana egy kútba, az én legjobb barátom még oda is utána menne. És miattuk azt is feladnám, hogy Asa és én egy indie-rock bandára tomboljunk valahol a tömegben, ünnepelve a nyarat, és egy újabb, rendkívül fontos és izgalmas tanév - remélem, mindenki érti a szarkazmust - dicső és méltó végét. Jó, valamennyire tényleg elég rosszul esik, hogy rajta kívül egy haverom vagy beszélgetőtársam sincs itt, vagy bárki, aki egyáltalán normálisan szól hozzám ebben az iskolában. Tény, hogy Marley-val is csak köszönésekig és pár igen fura beszélgetésig jutottam el, amit valószínűleg csak jómagam éreztem kínosnak, de ez már másodlagos. Vagy nem tudom.

- Tessék, a jegyem - mondtam, kihalászva a zsebemből az ott két hete tartogatott cetlit. - Én úgysem veszem hasznát. Add oda neki.

- De...

- Vedd már el! Keresd meg Marley-t, és hívd el! Ne kelljen helyetted megcsinálnom!

- Isten, őrizz!

- Akkor? Szerencsét, Rómeó!

- Hidd el, majd bepótoljuk! - lépdelt el a már egyre jobban tömöttebb folyosón, elégedett mosollyal arcán.

- Ja, majd - suttogtam magam elé a kávémat nézve.

Megint egyedül maradtam.

- Rapunzel! - szólalt meg feltehetőleg a világ egyik legeslegidegesítőbb hangja mögöttem. - Azt hittem, sosem találunk meg! Hogy az milyen kár lett volna!

És valóban, az iskola válogatott barmai között is vannak a legnagyobb szemetek, akik még az átlagnál is bunkóbbak: Reyna Donalds, Felicia Stepford és Sara Way. Ők együttesen a Bitch Gang név alatt keserítik az évfolyam és lassan már a szerencsétlen tanárok életét. A kredit a névhez pedig Asának és nekem jár.

Köztudottan náluk is vannak híresebb tagok és csajok a suliban, mégis a Bitch Gang mérhetetlen bunkóságát semmi és senki nem übereli. De tényleg.

- Tudjátok, az értelmes óvodások már rég leszoktak egymás szekálásáról. Szóval menjetek át a szomszédba játszani, picikéim.

Pofátlanok.

A lehető legsemlegesebb arccal hagytam faképnél őket, ki tudja, mennyi időre. Egyes egyedül baktattam végig a szekrények mellett, a tömeg közepén. Az összes tekintet rám tévedt. Mind utálatot, megvetést, vagy csak simán röhejt sugárzott. Néhányan összesúgtak a hátam mögött, vagy utánam kiáltották valamelyik csúfnevem egyikét.

Rapunzel.

Pápaszem.

Anticiklon.

Karácsonyi manó.

Kerti törpe.

Furácska.

Ezeket hallva kirázott a hideg, és gyorsabbra vettem a tempót.

Bezzeg akkor jó vagyok mindenkinek, ha segíteni kell. Amikor meg csak simán élnék, akkor persze, hogy a sarkamban vannak, és halálra cikiznek. Pedig nem is zavarok annyi vizet tudtommal.

Vagy mégis?

Sosem utáltam jobban valamit, mint magamat, az átok hosszú hajammal, a vastag keretes szemüvegemmel, a termetemmel és az egész természetemmel együtt.

És én nem akarok ilyen lenni.

Ezzel a tudattal lépkedtem hazafelé Asával - aki nem mellesleg pénteken négyre megy a Hill rezidenciára Marley-ért -, olyan este nyolc körül, szürkületben. Már hálát adtam az égnek, hogy végre vége mára az iskolának, sőt, egy hét van belőle, és nem őrülök meg még jobban a társaim miatt. Már ha megérdemlik ezt a jelzőt.

- Büszke vagyok rád, haver - jelentettem ki, előkotorva a kulcsot a táskámból, miközben az utcánkba értünk.

- Á, kösz! És veled mi van?

- Na ne röhögtess! A szerelmi életem konkrétan egyenlő a nullával. Byront is neked hála ismertem meg. Legalább nem voltam ugyanolyan sík ideg a közelében, mint másoknál, viszont nálam már ez is haladás. Mégsem hinném, hogy úgy gondolna rám, mint én rá.

Bármennyire is tagadom, van egy párjelöltem nekem is. Mégpedig Asa egyik haverja, Byron, akivel a helyzetünk egyszerűen kétséges.

Igen csodálatra méltó teljesítmény, Astley Reid Caves.

- Ast, csigatempóban lépkedsz a cél felé, ami nincs is olyan messze, de neked több mérföldnyire van. Tudod, hova akarok kilyukadni ezzel?

- Ő... Neméppen?

- Szedned kéne valahonnan egy kis bátorságot.

- Bátorságot tudtommal nem lehet kilóra venni a húspultban.

- Pont ez az.

- Akkor mégis honnét szedjek?

- Szocializálódnod kéne, Astley.

- Ezt ugyan hogy gondolod? Menjek oda a Bitch Ganghez, öleljem körbe őket, és csókoljam végig a makulátlanul fehér cipőjük nyomát, amiért ki nem állhatnak? Köszi szépen, Asa!

- Nem érted. Figyelj, én ezt nem sértésből mondtam.

- De azt sugalltad, hogy kezdjek el úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, mintha a volt barátaim nem egytől egyig utáltak volna ki, mintha nem egy kibaszott illúzióban éltem volna évekig, érted? Évekig. Te is tudod, mennyire nem akarok ilyen lenni, mégsem tudom sutba dobni ezt az egészet egyedül. Nem tartozik erősségeim közé az élet. Ez nem megy, ember! Piszkosul félek, hogy minden megismétlődik, érted? Kibaszottul! Az egész világ utál.

- Ne légy ilyen pesszimista, és fogadd meg a tanácsom, most az egyszer! Légy szíves!

Feszülten levegőt vettem.

Nem ma lesz az a nap, amikor összeveszek Asával.

- Jó. Igyekszem - léptem fel a tornácra. - De tökmindegy. Köszi, hogy elkísértél.

- Nincs mit. Én léptem, apám szét fog szedni, ha megint később jövök haza.

- Akarod, hogy mondjak beszédet a temetéseden?

- Örök hálám érte. - Asa kilépett az útra, és még egy utolsót intett, velem együtt.

Idegesen kinyitottam magam előtt az üres ház bejárati ajtaját. A függönyökkel teljesen besötétített szobámba felérve letéptem egy kisebb darabot valami papírból, tollat ragadtam, és a macskámmal, Vladimirrel az ölemben írni kezdtem:

Csigatempóban lépkedek a cél felé. A merszem egyenlő a nullával, az agyam kapacitása pedig olyan, mint egy aranyhalé. A csúfneveim többsége egy mesekarakter neve. A legnagyobb félelmeim az emberek. 

Nem akarok ilyen lenni.

Elengedni: a múltat.

Eltűntetni: a mérhetetlen rondaságom. A vastag keretes szemüvegem. Az emberfóbiámat. A pesszimizmusomat magammal szemben. A Bitch Ganget.

Megtartani: a Szentnégyességet.

Megszerezni: valami bátorságfélét. Byront. Olyan sminket, ami elrejti a pattanásaim.

Utóirat: meg fogom nézni az Aranyhajat sírás nélkül!

Utó-utóirat: valaki tegye rendbe az életem, mert nekem ez már túl sok!

Nagy nehezen lehámoztam magamról Vladit, egy pillanatra kiraktam őt a szobából, majd megragadtam az íróasztalomon heverő, már poros, fekete öngyújtót, elkezdve a furcsa rituálémat.

- Eltűntetni, elengedni, megtartani és megszerezni. De legelőször elégetni.

Fogtam a papírlapot, és meggyújtottam. A betűk, a múltam, és minden, amit megfogalmaztam, hamuvá lett, mégis kívánságként valakihez biztosan eljutott.

Viszlát, rég, helló, teljes káosz!

Sziasztok!

Remélem, elnyerte tetszéseteket az új könyvem első része. Valószínűleg sok mindenki együtt érez Astley-vel, ezért szerettem volna mihamarabb publikálni a történetét, amit körülbelül tizenöt fejezetből állóra tervezek, és idén nyáron igyekszem befejezni. A többi könyvemet a Kirakóson kívül szeretném egy kicsit szüneteltetni - a Végtelen Teóriát inkább személyes okokból.

Köszönöm a megértéseteket!