Gyors megjegyzés: mivel AU, ezért semmilyen arcane-es ismeret nem szükséges hozzá. Csak az, hogy szeresd Silcot.

Ha van benne elírás, hiba, elnézést kérek, jelezd bátran!

Ellana nagyon szeretett a parkba járni.

Legkedvesebb elfoglaltságai közé tartozott, amikor az árnyas utakat róhatta: magányában sem volt soha egyedül, a parkban lófráló idegenek és ismerősök hol mosollyal köszöntötték, hol hidegen békét hagytak neki, és Ellana semmit sem szeretett jobban, mint órákig andalogni egy-egy derűs estén.

Általában vitt valamit magával: hol egy harapnivalóval teli kosarat, hol egy könyvet, hol egy megkezdett vázlatfüzetet. Néha csak csendesen hallgatta a park madarainak énekét, igyekezett megtalálni őket a lugasok rejtett sűrűjében. Amikor sétájával végzett, mindig ugyanazt a padot kereste fel a rózsák tövében. Az illatos virágoktól körülvéve Ellana érezte, hogy az aznap felgyülemlett bosszúság, szomorúság, harag a széllel és szirmokkal együtt távozik a testéből. Ellana most is helyet foglalt kedvenc helyén, eligazgatta hosszú szoknyáját, és a szemközti padra pillantott.

A férfi már ott ült, és szokásához híven napilapjának széles papírja mögé rejtőzött Ellana kíváncsi tekintete elől. Amióta csak ideköltözött az apjával és először felkereste a parkot, a lány minden áldott este találkozott a különös idegennel, aki újságot olvas, majd, ha végigfutotta a számára érdekes rovatokat, csendesen rágyújtott egy szivarra. Ez a furcsa rituálé minden alkalommal ugyanúgy ment végbe: a férfi láthatólag észre sem vette, és már régen ott ült, mire a lány odaért.

Volt, hogy Ellana igyekezett kilesni, az idegen mikor telepszik a padra szeretett napilapjával, de a férfi, a lány akárhányszor is próbálkozott, már a helyén ült, és nem úgy tűnt, mintha sietve foglalta volna el a helyét. Ellana egy idő után felhagyott a kutakodással.

Pedig a férfi rendkívül érdekes személyiségnek tűnt. Úgy öltözködött, mintha a királyi udvarba készült volna: vörös ingjére bordó és fekete császárkabátot húzott, amin bonyolult minták örvénylettek szemkápráztató alakzatokban. Negyveneseiben járhatott, határozott vonásait még a lenyugvó napfény sem igen tudta meglágyítani. Olyan határozott arcélekkel áldotta meg az élet, amelyeket akár tintával is rajzolhattak volna. Talán a csalóka napfény illúziója lehetett a furcsa csillanás a férfi bal szemében, de az túl világosnak tűnt ahhoz, hogy természetes legyen, és majdhogynem ijesztő kontrasztot alkotott sötét, homlokába hulló tincseivel. Már az ősz dere megérintette a haját, de az ezüst inkább kiemelte nemességét, semmint öregítette volna.

Különös, különös egy ember volt. De Ellana sosem tudta rávenni a férfit, hogy megtörje esti rutinját, és beszéljen vele.

Ellana eddig csak tekintetével szuggerálta, de ma este, a szemközti padon ücsörögve valamiért a szokásosnál bátrabbnak érezte magát. Úgyhogy magához ölelte könyvét – amit ki sem nyitott, mert annyira lefoglalta a tudat, hogy tényleg beszélgetni készül az idegennel – és vett egy mély levegőt.

– Milyen szép esténk van! – sóhajtott fel, mintha csak magának mondaná, de fél szemmel a férfi reakcióját leste.

Semmi. Az idegen még csak a szemöldökét sem vonta fel, hanem halálos nyugalommal olvasta újságjának fekete betűit.

Ellana majdnem kétrét hajolt kínjában, de eldöntötte magában, hogy még egyszer próbálkozik, mielőtt szégyenszemre hazaszalad.

– Szokatlanul – meg kellett köszörülnie a torkát, mert a zavara a hangszalagjaira telepedett. – Khm. Szokatlanul kellemes az időnk. – Ezúttal lesütötte a szemét. Mit is gondolt? – Nemde?

Ellana arca lángra gyúlt a szégyentől, és, meg sem várva az esetleges választ, felpattant a padról és majdhogynem belerohant a fák által nyújtott árnyékokba. A kavics csak úgy ropogott a cipője talpa alatt, de nem lassított, csak akkor, amikor elérte a park kapuját, és már a hazavezető úton járt.

Ellana komolyan elgondolkodott rajta, hogy lemond az esti sétáról, csakhogy ne kelljen visszatérnie a parkba, és újra látnia a férfit, akit ostoba csitriként próbált beszédre bírni. De aztán, amikor kinézett szobája ablakából az estébe boruló égboltra, a narancs és rózsaszín bájos felhőképeire... és amikor meghallotta apja ordítását a földszintről, úgy döntött, nincs oka otthon maradni.

– Hová, hová, kishölgy?! – rivallt rá az apja, Lord Ashfall. A férfi makulátlanul festett, mint mindig: a legelőkelőbb kelmékből szabták a ruháit, gombokkal televarrt felöltőjén megcsillant a csillárok fénye. Lord Ashfall egészen kimért és méltóságteljes látványt is képes volt nyújtani, de a lányával való veszekedései során általában mellőzte a finomkodást. – Nem hallasz, lányom?

Ellana elrohant a magas férfi mellett, és szabályosan levetette magát a csigalépcsőről.

– Hallak, de nem állok meg! – kiáltott vissza a válla fölött.

Lord Ashfall bőrcipője csak úgy csattogott a kastély márvány padlóján. – Na, ide figyelj, te haszontalan! Beszélnem kell veled!

Ellana kikerülte a döbbent új szolgálókat, és a szemüket forgató régieket. – Nemsokára hazajövök! Ígérem, papa!

Ellana mögött becsapódott a súlyos bejárati ajtó, és Lord Ashfall kimerülten, kivörösödött arccal állt meg előtte.

– Amint hazajössz, nagyon megbánod! – emelte meg az öklét az immár csukott ajtónak.

Ellana ugyan hallotta a fenyegetést, de úgy döntött, mire hazaér, talán az apja is lenyugszik. Vagy, ha nem is, de egy pofonba még sosem halt bele.

Már van tapasztalata.

Ellana úgy óvakodott oda szokásos padjához, mintha attól félne, a fából faragott támla élve felfalja őt. Sokáig gondolkodott rajta, hogy oda merjen-e ülni, de végül csak a kíváncsisága győzött.

Az idegen már ott ült. Éppen akkor lapozott egyet méretes újságjában, amikor Ellana helyet foglalt; a papír megnyugtató zizegésétől Ellana szíve egy csapásra megnyugodott. Néma csöndben ültek: a lány a vázlatfüzetébe kanyarított egy egyszerű ceruzarajzot egy méretes rókáról, míg a férfi olvasott.

A lány kezdetben nem bírta megállni, hogy ki ne lessen időről időre a komor idegenre, de miután lassacskán alábbhagyott a félelme, egyre kevésbé foglalkoztatta a másik. Ugyan, miért is kellett volna? Az emberek napjában beszélgetnek és felejtik el egymást. Ez sem volt különb.

Talán ezért nem vette észre, amikor a férfi szeme felbukkant az újságpapír felett, fürkészve nézve végig rajta.

Talán jobb is, hogy a lány nem látta azt a tekintetet; a férfi úgy találta, ez így van jól.

Mert míg az egyik szeme a tengerek hideg, kékeszöld hullámait idézték, addig a másik egy bestiáé is lehetett volna. Roncsolt bal arca, amelyet soha nem mutatott, és amikor csak tehetett, drága smink alá temetett, még jobban kiemelte bal szemének sárgáját.

A férfi csak egy pillanatig hagyta, hogy az újság lapjai fölött megláthassák. Mivel a lány fel sem pillantott – rókája éppen most kapta meg a részleteket, az orrot és szemeket –, a férfi  visszabújt olvasmánya mögé.

Ellana végzett a rajzával, és úgy találta, kínos lenne tovább ott ülni. Becsukta füzetének díszes fedelét, aztán lassan feltápászkodott. Elrendezte szoknyáját, és az ismeretlenre bámult, aki már a szivarjával bíbelődött. Ellana meglepődött – nem gondolta volna, hogy ennyire elmerült a rajzolásban, hogy ezt sem vette észre. A férfi, jobb profilját mutatva, a sötétségben csendesen pöfékelve nézett maga elé. Talán a bokrokat nézte, talán csak magába mélyedt, Ellana nem tudta eldönteni.

Lord Ashfall nagyon is éber volt, amikor a lány beslisszant a főbejáraton. A hallban ült, a kandalló lángjai megvilágították ősz haját és rendezett körszakállát, no meg az orrán ülő szemüvegét is. Kezében egy levelet szorongatott, és az ajtó nyikordulásának hangjára felpillantott.

– No, végre, hogy itt vagy! – kiáltott fel, talán egy fokkal valóban higgadtabban, de amint megszólalt, izzadtságcseppek ütköztek ki a homlokán, elfojtott dühről árulkodva. – Nem győztem kivárni, mire hazaérsz, ostoba gyermek!

Ellana közelebb óvakodott, de nem volt biztos benne, hogy ez a helyes döntés. – Bocsáss meg, apám.

– Elegem van a bocsánatkérésekből! – kiáltott fel a férfi tompa haraggal. – Egy hónap múlva bált rendezek neked, mert a helyzeted ezt kívánja.

Ellana szeme elkerekedett. – Helyzetem...

– Lord Ashfall vagyok, a város új ura! – jelentette ki az apja zengő indulattal. – És el fogják fogadni az uralmamat. A bált a te tiszteletedre rendezem.

A férfi hangjában nyoma sem volt tiszteletnek. Ellana lehajtotta a fejét.

– Rendben.

– Kapsz egy hónapot, hogy találj magadnak egy kísérőt a bálra. – Lord Ashfall teljes életnagyságában kiegyenesedett, ahogyan felállt a székből: hálóköntöse palástként terült el a vállán, a földön. – Az nem járja, hogy magányosan csellengj egy ilyen eseményen.

Ellana képtelen volt palástolni megrökönyödött félelmét. – Kísérőt, apám? – kérdezett vissza csendesen. – Mit jelentsen ez? És honnan...?

– Azt akarom, hogy találj magadnak valakit, aki hajlandó veled táncolni a nyitótáncot – mennydörögte a férfi. – Hogy ne tűnj haszontalannak, és hogy megmutassuk szándékunkat, hogy eladó lány vagy. Itt így szokás.

Ellana reszketve ölelte magához vázlatfüzetét. – Nem értelek...

– Ez a vidék az irigység és megfélemlítés paradicsoma – magyarázta a férfi. – Ha azt látják, hogy legalább egy bolond érdeklődik irántad, mindjárt megnő irántad a kereslet. De ha egyedül maradsz, azt hiszik, valami bajod van, selejtes áru vagy, egy felesleges púp az Ashfall család vállán! – A férfi hirtelen közelebb lépett a lányhoz, erőszakkal megragadta a vállát. Ellana arca grimaszba rándult. – Ugye te sem akarod, hogy selejtnek lássanak?

– N... Nem, apám...

– Épp elég ideje hagyom rád a hóbortjaidat – vicsorogta Lord Ashfall. – Most már itt az ideje, hogy bizonyítsd, méltó lánya vagy az anyádnak.

Ellana könnybe lábadt tekintete a kandalló felett függő portréra siklott. A nyugodt, porcelánfehér bőrű asszony csendesen nézett vele farkasszemet: egyedül a vászon őrizte meg arcának vonásait, és a lány szomorú emlékei.

– Úgy lesz – suttogta Ellana megtörten. – Keresek magamnak kísérőt a bálodra.

Lord Ashfall arcáról lekúszott a szörnyű vörösség. – A te bálod is – közölte megvetően, mielőtt visszarogyott volna a székébe. – A mi bálunk. Az Ashfall-dinasztia első bálja. Megmutatjuk nekik, hogy mi bárhová is költözzünk, mindig királyokként távozunk.

Ellanában nem maradt erő, sem lélek, hogy vitába szálljon a nagyratörő tervekkel. Így hát némán bólintott, kitörölte a szeméből a könnyeket, és felszaladt az emeleti hálójába.

Ellana úgy érezte, nem bírja tovább.

Nap mint nap kijárt a városba: hol a könyvtárban, hol a szabónőnél, hol a városka neves éttermében fordult meg, hogy szimpatikus arcok után kutasson, de a lány próbálkozásai keserű kudarcba fulladtak.

Pedig ezúttal Ellana valóban próbálkozott. Korábban nem kereste a férfiak társaságát, egyrészt, mert a folyamatos költözések és apai tervek között neki nem volt ideje ilyesmihez, illetve azért sem, mert tudta, mire számíthatna. Arra, hogy ő zavarba jön, és a férfi majd úgyis kineveti. Szobájának kényelmében mindig el tudta felejteni, hogy mennyire magányos, és ha néha-néha fel is ötlött benne a félelem, hogy ugyan meddig marad ez így, hamar lerázta magáról.

Nem voltak barátai. Nemcsak azért, mert az apja minden embert megválogatott körülötte, hanem azért is, mert ő maga is ugyanilyen kényes volt. Igen, be kellett vallania, immár a parkban csellengve, hogy a kudarc az ő hibája is.

Nehezen talált olyat, akiben szívesen megbízna, és megnyílnia még inkább a nehezére esett. És az az egy hónap, amit a bál előtt kapott, nem igazán volt segítségére.

Szorította az idő. Eltelt három hét, és most kivételesen hiába is kapott szabad kezet az ismerkedésben, egyszerűen nem ment neki.

Egyvalakit talált szimpatikusnak egész hadjárata során: az illetőt Viktornak hívták, és nála lenyűgözőbb csodabogarat még az életben nem látott.

Vékony, beteges fiú volt, olyan intelligenciával, amilyen valószínűleg csak egy-két embernek adatik meg egyazon évszázadban. Mindig botra támaszkodott, úgy rogyott rá, mintha az élet nagy titkainak kérdőjele volna. Hibátlanul szabott kabátjai sem rejtették a tényt, hogy sánta volt, és valószínűleg valami súlyos, emésztő kórságban szenvedett.

Viktor kedves is tudott lenni. Ellana kezdeti próbálkozásait figyelmen kívül hagyta, de amikor a lány csaknem elsírta magát, felpillantott asztalától.

– Jól vagy? – kérdezte, és mandulavágású barna szemében kíváncsi érdeklődés csillogott.

Ellana visszanyelte a zavarát, és csak bólintani tudott. – Hallottam a ma esti beszédedet, a könyvtárban – mondta. – Lenyűgöző dolgokról meséltél. A találmányaid... biztosan nagy sikerre viszed őket.

A fiú felvillantotta furcsa, féloldalas mosolyát, ami inkább illett be fájdalmas grimasznak, mint barátságos gesztusnak.

– Köszönöm. – Ezzel Viktor visszatemetkezett a papírjaiba, miután úgy ítélte, a lánynak nincs más mondandója.

Ellana hasonló elutasításra talált másoknál is – legalábbis azoknál, akiknél valóban számított volna egy elrebegett kedvesség. De azok, akik hallottak a bálról, és érdekeik úgy kívánták, igenis beszéltek a lánnyal, ha az felbukkant; és a lány minden egyes ilyen hozományvadász bájgúnárt levakart magáról.

Semmi őszinte kedvesség, csak a számító csillogás és az ámítás szövevénye. Az igazán nagyszerű lelkek csendben elhúzódtak Ashfall Lordjának lányától.

Ellana sóhajtva telepedett le padjára a parkban, elmélázva azon, hogy mi lesz, ha ez az egy hét sem menti meg. Mi lesz, ha senkit sem fog találni, akit ő is megfelelőnek ítél, és aki hajlandó bevállalni a Lord lányának kíséretével járó, ijesztő akadályokat.

Az apja rettenetesen mérges lesz, ha Ellana egyedül marad. Talán gyűlölni is fogja. Kevesebbért is megkapta már a magáért, és nem úgy tűnt, hogy ez a bál ne lenne benne legnagyobb terveiben.

Ashfall úr akart lenni a város fölött. Efölött is. Sosem volt neki semmi sem elég. Nem is lesz. És a hatalomhoz vezető út során nem az erőszakot, hanem a ragyogó gazdagságot és ismeretségeket kívánta felhasználni.

Ellana a vele szemben ülő, újságot olvasó férfire bámult. Az ezúttal sem figyelt rá, olyan mélyen elmerült a papír nyújtotta nyugalomban, hogy Ellana abban sem volt biztos, hogy egyáltalán észreveszi-e ilyenkor.

Meg akarta kérdezni, lenne-e a kísérője. A gondolat elnyomhatatlanul ült a szívében, de bátorsága sosem volt hozzá, hogy... De annyi mindent veszthet, és annyi mindent próbált már, kivéve...

– Uram! – kiáltott fel Ellana türelmetlen félelemmel. A lány azonnal belesápadt a merészségébe, és a szájára szorította a kezét. De a férfi nem mozdult, csak komótosan lapozott egyet. Ellana a zizegő lapokra és a fekete-fehér képekre irányította tekintetét. – Uram, kérlek. Nagyon kétségbe vagyok esve.

Semmi. Az újságot szorító ujjak sem rebbentek meg, az elő-előbukkanó, feketén ívelő szemöldök sem ráncolódott a homlokáig.

– Uram, én nagyon érdekesnek talállak – folytatta Ellana azoknak a beletörődésével, akik nem várnak győzelmet, és már nem félnek a bukás jelentette kockázattal. – Mikor azt a feladatot kaptam, hogy találjak magamnak kísérőt a bálra, azonnal rád gondoltam.

Az újság unott kimértséggel emelkedett még magasabbra. Ellana csak abban reménykedett, hogy ez annak a jele, hogy a férfi a lap aljára ért, és nem annak, hogy el akar bújni.

– Kifutottam az időből és a lehetőségekből. Már csak te maradtál nekem. Az elutasított mentsvára vagy.

Hihetetlen dolog történt. Az idegen kezében megremegett az újság. És egy pillanattal később a férfi felnézett, egyenesen a lány szemébe. Az újság szép lassan a padra simult, míg a kéz, amely fogta, laza mozdulattal nyúlt a mellényének zsebébe. Előkerült egy szivar, de a szemkontaktus végig megmaradt. És a férfi lassan felé fordította a fejét.

Ellana nem kapott levegőt. Az idegen kék szeme mellett felbukkant a másik, a bal szem, amely sárga és vörös, beteg volt. A lemenő nap utolsó sugara felrajzolta a bőrére a smink rétegei alatti sebeit, és Ellana nem hitt a szemének, hogy valami hogy lehet ennyire csodálatos és förtelmes egyazon pillanatban.

A markáns, csupa vonal és ív arc teljes pompájában megmutatkozott előtte, és Ellana úgy kapkodott levegő után, mint a fuldoklók.

A férfi felvonta a szemöldökét, de csak az egyiket, az ép szeme fölött. A gunyoros, arrogáns pillantás megreszkette Ellana szívét.

– Még mindig áll az ajánlatod, Ellana Ashfall? – kérdezte. Ellana nehezen tudta körülírni a férfi hangját: selymes volt és lágy, de hideg, mint maga az éjszaka. Megérintette a lelket és tiszteletet parancsolt. – Még mindig áll, látva a horror maszkját a koponyámra ragasztva?

Ellana rémülten keresgélt szavak után, de a szája kiszáradt. – Én...

Az idegen kihúzta magát, lesimította mellényén a gyűrődéseket. Szivarjának vége sem világíthatott vadabbul szeménél. – Riadt vagy, akár egy kis őz a vadászok puskája előtt. Aprócska vagy és törékeny. Túlontúl törékeny. És ahogy az igazság és erőszak arcába nézel, elfordulsz, kicsi lány. Pedig az apád is ezt a maszkot viseli, nemde? – A férfi közelebb hajolt, és Ellana túl sok részletet látott. A csillogó mandzsettagombokkal díszített ingujjat, amely egy vékony csuklót ölelt körbe. Az ujjakat, amelyek még mindig a szivart tartották, hanyag eleganciával. A cipőjének arany betétjét, a füle melletti ősz szálakat.

És a szemet, amely mindent látott, ami sohasem csukódott le, amelyet nem takart szemhéj. A smink hibáit, az alóla előbukkanó, rothadó bőrt. A hosszanti, vörös sebet, amely vékony ajkáig húzódott, a vágást, amelyet több másik is kísért.

– Az apád maszkja, nem tagadom, szebb az enyémnél – tette hozzá a férfi. – Mert ő a kényelem szobájában még nem érezte meg az árulás csúfságát, ugye?

Ellana képtelen volt elfordulni, vagy kizárni a fejéből a megrészegítő hangot.

– Uram, nem akartalak megsérteni – motyogta a lány. – Nem akartalak.

Az őszinte, csendes vallomás meglepte a férfit. Nem erre számított, és úgy tűnt, szavak után keresgél.

– Milyen... érdekes válasz – mondta megfontolt lassúsággal. Kifújta a füstöt a száján, és Ellana megigézetten figyelte a karika útját az égig.

– Uram, kétségbeesett vagyok – ismételte meg a lány. – De nem a kétségbeesés vezetett hozzád. Hanem az őszinte érdeklődés.

– Az elutasított mentsvára lennék? – kérdezett vissza halkan. Felnevetett, de a nevetés egészen keserűen hangzott. – Nos, ez a szerep új nekem.

– Tudom, a kérés ostobaságnak hangzik. Ennél nagyobb ostobaságra nem is kérhetnélek. – Ellana nagy levegőt vett. – De azt akarom, hogy te legyél a Kísérőm.

Az idegen oldalra billentette a fejét, fürkész tekintete válaszokat keresett a lányéban.

– Nos, ha ezt szeretnéd – mondta –, akkor ne kérj.

– Tessék...?

– Apád király akar lenni – mondta a férfi egyszerűen. – Minden várost megvesz magának, meghódít, ahol csak jár. Évről évre továbbálltok, lassan kebelezve be az ismert világot, városról városra. – Lepöckölte a hamut a földre, unottan nézte, amint a parázs egy pillanatra felizzik a fűben, mielőtt örökre kialudt volna. – Az ambícióval tudok mit kezdeni. Meg tudom érteni. Át tudom érezni. Ismerem az apádat, és a magafajtákat. Ismerem a mézesmázos szavak mögötti valóságot és a látszólag békés, de valójában nyughatatlan hatalmat. Semmi új, semmi eredeti nincs benne.

– Ismersz minket...?

– Ha akarsz valamit, hercegnő – a férfi gúnya jobban égetett a tűznél –, akkor vedd el. Ne kérd. Vedd el.

– Élő ember vagy – jelentette ki a lány, első döbbenetén túllendülve. – Nem vehetlek csak úgy el.

A férfi hátradőlt a padon, kényelmesen elnyúlva. – Nem sokat tanultál apádtól.

– Nem akarok tőle tanulni! – A lány dühbe jött. Milyen furcsa, rémisztő ember ez az idegen! – Apám egy... egy nem olyan ember, akit követni akarnék.

Az idegen könnyed mosolyra húzta vékony ajkát. – Nagy kár. Mert valószínűleg követned kell majd. Jobb lenne felkészülnöd a valódi világra, hogyha azt akarod, hogy megtaláld benne a helyed. Szóval, ne kérj. Parancsolj.

A lány egészen felbőszült a rideg leckén. Felpattant a padról, keze ökölbe szorult az oldala mellett.

– Legyen hát. Én, Ellana Ashfall, megparancsolom, hogy legyél a Kísérőm...

– Silco – tette hozzá a férfi lágyabban. A lány homlokán varázsütésre elsimultak a ráncok. – Rendben van. Én leszek a kísérőd a bálodon. – A férfi elővett a zsebéből egy aranyórát, a számlapra sandított. – Milyen későre jár. Jobb lesz, ha hazatérsz. Elvégre sikerrel jártál, nemde?

– Nos...

– Akkor egy hét múlva találkozunk, ugyanitt, ugyanekkor. Nyolc órakor, hogy pontos legyek.

A lány megilletődve bámult a férfire, nem dolgozva fel, mi is történt az előbb. – Nagyon köszönöm...

– Ne köszönd. Elvetted, a tiéd. Ennyi. – A férfi felállt, megmutatva sovány alakját a lány előtt. Nem volt különösebben magas, és igazán erősnek sem tűnt. Inkább szívósnak. Ruganyosnak. Veszélyesnek.

Ellana még sosem látta őt állni. Képtelen volt megszólalni. Egyszerűen végignézte, amint a férfi elsétál a parkban, a bokrok között; és ahogyan a rózsák hozzátörleszkedtek keskeny vállához és fekete-arany-vörös kabátjához, Ellana azt hitte, álmot lát.

Sziasztok!

Egy újabb rövid, semmitmondó Silco agymenés alatt találkozunk ismét. Most ilyesmihez van kedvem, és a fanfictionök terén nem vágyom bonyodalmasabb cselekményekre.

Valamiért nagyon tetszik Silco és a báli környezet, úgyhogy kicsit ismétlem önmagam... Nagy baj? xD (the Silco brainrot is real and it won't stop). És persze Silco OOC egy csöppet, de hát az én Silcom, az én OOC megnyilvánulásaim :D

Még a mai nap hozom a történet végét is!

Azért remélem, tetszett, ha elolvastad! Köszönöm, hogy itt vagy velem, és legyen szép napod/estéd!  <3