Nem a seb volt mély, csak akin ejtették, az volt még gyenge. Amora aggódva hajolt fölé, de Fenrir félreérthette a mozdulatot. Fogát vicsorítva közeledett, aztán néhány lépésre Amorától két lábra állt, és magas, sötét hajú fiatal férfivá változott, aki meztelenül állt Loki és közte.

- Állj hátrább, vagy megbánod! Hozzá ne merj érni az apámhoz!
- Alakváltó vagy? - Fenrir lepillantott a kezére, mint aki először látja. Aztán a földön fekvő Lokihoz ugrott.
- Apám, apám térj magadhoz. - kétségbeesetten nézett fel. - Nagyon gyenge, segíts anya.

A kámzsás alak megmozdult. Arcát szabaddá tette, és fiatal nőre világított a Hold sápadt fénye. A térdelő Fenrirhez lépett, és ráterítette a köpenyét.
- Olyan gyenge, hogy nem tudja megtartani rajtam a varázst.
- Te vagy Angrboda. - suttogta Amora, de egyik sem figyelt rá.
- Elbírod, fiam? - Fenrir megemelte, és könnyedén kapta a karjába. Nem mentek sokat, kis ház tűnt fel, hívogató meleg fénnyel az ablakával. Fenrir gyengéden letette Lokit az ágyra, és Angrboda fölé hajolt.

- Mindent mesélj el, ami történt. - szétnyitotta Loki ingét, és gyertyával megvizsgálta a sebet. - Semmiség. Szerencsére nem szúrt mélyre.

Tiszta vizet tett a tűzhely fölé, nem várta meg, hogy felforrjon hanem leveleket szórt bele, várt, aztán leszűrte. Kellemes illat töltötte meg a kis szobát.

- Fogd le fiam a lábát. Maga meg ne álljon ott, szorítsa le a kezeit. Ez nem fog neki tetszeni. - a sűrű főzetet a sebre csurgatta először semmi nem történt, aztán Loki teste rángani kezdett, és Fenrir akármilyen erős volt, Loki lerúgta magáról. De nem kímélte Amorat sem, egyetlen ütésétől a lány messzire repült. A seb magába szívta a főzetet, és Angrboda halkan suttogva hajolt fölé Lokinak. A férfi abban a pillanatban, hogy meghallotta a hangját, lenyugodott.

Fenrir állát tapogatva lépett oda Amorahoz, és felhúzta, de nem engedte el a kezét. Elindult vele ki, a sűrű sötétségbe.

- Nem válaszoltam a kérdésedre. Nem vagyok alakváltó. Apám tett farkassá, hogy Asgardban maradhassak. Senki nem tudta eddig, anyámon kívül.

Amora ámulva nézte. Ugyanaz a sűrű, sötét haj, a lágy, de határozott arcvonás, de Fenrir sokkal izmosabb, sokkal robusztusabb volt apjánál, és talán magasabb is. És a szeme nem zöld volt, hanem vakítóan kék.
- Nem gondoltam volna... - Amora csak dadogott. Eddig egy férfi sem volt rá ilyen hatással, még Loki sem. - Ha tudtam volna...

Fenrir felnevetett. A nevetése is olyan volt mint Lokié, és a szája is, ahogy kivillannak a fogai.

- Akkor nem rúgsz belém? Szerencséd, hogy nem martalak meg.
- Pedig megérdemeltem volna.
- Igen. Gyűlöltelek.
Amora lehunyta a szemét és elfordult, érezte, sőt látta a férfi gondolatait. Hálás volt Lokinak, legalább ezt az egy képességet visszaadta. Az eget nézte, Midgard koromfekete egét, amit megszámlálhatatlan csillaggal tarkított ki valaki, aki ezt az egészet kigondolta.

- És még most is gyűlölsz?
Az ajtó kinyílt, és Angrboda lépett ki rajta. Fázósan összehúzta magán a köpenyt, és kezét nyújtva lépett Amorahoz, és bemutatkozott: Angrboda vagyok, de itt Gulveignek ismernek.

- Az én nevem Amora, Nornheimben születtem, de elüldöztek, ahogyan Asgardból is.
Angrboda magához ölelte a meglepett lányt:  Számkivetettek vagyunk mindketten. Örülök neked. A fiam barátja az én barátom is. - Fenrir és Amora szeme összevillant. Angrboda látta ezt, de nem törődött vele. Fenrir apjáról érdeklődött.

- Reggelre jobban lesz. Ha nem baj, vele maradnék addig. A ház mögötti szűrben megalhattok. Jó éjszakát fiam, és neked is Amora.

Fenrir a levegőbe szimatolt. - Én inkább őrködöm, de te pihenj le nyugodtan.

Amora gyertyát gyújtott, és a puha szalmán megágyazott magának. Lokinak fia van, aki tiszta apja, és aki Odin farkasa. Ez boszorkányság. A boszorkány pedig, akit a halandók el akartak hurcolni, Loki szeretője.

- Loki már most nagyhatalmú boszorkánymester, és milyen lesz később? - gondolta, de aztán azt vette észre, hogy gondolatai egyre inkább Fenrir körül kalandoznak. A fiú kék szemeit látta, amikor lecsukta a szemét, vékony orrát, keskeny ajkait. Meztelen teste olyan volt, mintha márványból faragta volna ki valaki, aki tudja, milyen a tökéletes férfi.
- De hiába, mert gyűlöl engem. - már éppen aludni készült, amikor valaki megérintette a vállát, és amint megmozdult, befogta a száját.
- Ssssh. Én vagyok. Azt hiszem látogatóink vannak.

Amora felállt, és mindketten a kis ablakhoz léptek. Az aljnövényzet megmozdult. A majdnem teljesen megtelt Hold fénye bevilágított minden szabadon álló részt.

- Látod? - suttogta Fenrir.
Valóban, három alak vált ki a sűrűből. Három férfi, és lassan közelítettek a ház felé. Az egyikben Amora felismerte azt a halandót, akit Loki elengedett. - Van nálad fegyver? - kérdezte Fenrirtől, de a fiú csak a fejét rázta. - Mit csináljunk?

- Azt mondtad, baj van.
Odin nyugtalanul nézte a talpa alatt szikrázó hidat. - Te nem szoktál kétségbeesni Heimdal?
- Loki gondolatolvasó.
- Ezt eddig is sejtettem, de mi a baj?
Heimdal Odinra nézett. - Eddig nem volt az, királyom, csak figyelt, és jól kérdezett. Volt intuíciója, de most képes más fejébe látni. Többek között az enyémbe is.

Mindenek Atyja végre megértette.
- Talán már mindent tud.
-Talán? Egészen pontosan mit tud?
-Lehet mindent, de az is lehet, hogy semmit. Ennek a fiúnak olyan ereje van, amit eddig el sem tudtam képzelni.
-Elviszem Jottunheimbe. Ott kiderül mit látott a fejedben. Ettől a naptól féltem azóta hogy átadtam Friggának.

Talán nem saját fiamként kellett volna nevelni, de akkor ez jó ötletnek tűnt. - - Tudom, te figyelmeztettél, de nem hallgattam rád. Most már hallgatok, mit tanácsolsz?

Fenrir magához szorította Amorát, és a falhoz lapultak. Egyé váltak a sötétséggel, miközben a három férfi közelített. Az ajtó kinyílt, Amora menekülni akart, érezte a látogatók gyilkos vágyát, de a férfi erősen tartotta, és befogta a száját. Farkas létének egyik előnye, hogy lát a sötétben megmaradt. A három férfi szemüket meresztgetve pislogott körbe.
- Nincs itt senki, talán mind bent vannak a házban, csak nem láttuk őket.

- De hát ott nem volt senki. Pedig ide jöttek be. Mind a három asszony erre jött. Ti is láttátok. Ez boszorkányság, mondom én, hogy boszorkányság!

- Gyújtsuk fel az egészet! - erre már Fenrir is megrettent. Farkasként rettegett a tűztől. - Gyerünk, égessük porig a banya házát. Pusztuljon az összes. Az Úr majd megjutalmaz érte minket bőséges terméssel. - kirohantak, de nem jutottak sokáig.

Három nő tűnt fel a tisztáson, lágyan énekeltek, tisztán, mint a nimfák. A férfiak megálltak, és mintha sóbálvánnyá meredtek volna, hagyták, hogy a három alak körbevegye őket. Fenrir elengedte Amorát, aki kifutott.

- Mit akartok tőlünk? Segítettünk nektek, amikor betegek voltatok, amikor bajba kerültetek hozzánk fordultatok. Most mégis az életünkre törtök, miért?

- Mert a sátánnal cimboráltok! Mind a szeretői vagytok, este megjelent nekem, de megsebesítettem. Hamarosan vége lesz veletek együtt. Máglyán égtek el mind!

Amora körbe sétált a férfiak körül.
- Süt belőletek a gonoszság, közben rettegtek! De mitől? Négy védtelen asszonytól, akik elvonultan élnek az erdőben, senkit nem zavarva? Hitről zagyváltok, és egy Istenről, aki mindenkit szeret, és aki a fiát áldozta fel értetek? A tanításairól beszéltek, hogy szeresd felebarátodat, közben ártatlanokat kínoztok és öltök meg. Sír a ti Istenetek, amikor ezt látja.
A férfiak lehajtották a fejüket.

- A Mesteretek senkit nem vetett meg, sem a leprást, sem a szajhát, sem a latort, és ti gyilkoltok a nevében. Nem ezért halt meg! Ébredjetek már fel! - megérintette a vállukat, egyenként, és ketten nekiiramodtak. De a harmadik, aki "megsebesítette" a sátánt, ő nem mozdult. Csak nézték egymást a nővel, aztán lerogyott, arcát a kezébe temette és zokogni kezdett.

Férfizokogás töltötte meg az erdőt, hangos, kétségbeesett sírás hangja szállt a szélben. Felállt, meghajolt, és lassan elveszett az alakja a fák között.

- Gulveig bent van a házban. Most ne zavarjátok, istene jött hozzá látogatóba.

- Azért jöttünk, hogy elbocsásson minket. Már csak hárman maradtunk, nővéreinket mind megölték a halandók, és mi nem akarunk arra a sorsra jutni.

Fenrir kijött a házból, nem azért maradt hátra, mert félt, nem akarta hogy a nők megijedjenek tőle.
- Ő Fenrir, Gulveig fia. - az asszonyok megnyugodtak. - Ő beszélhet anyja nevében.

- Menjetek békével, és találjatok nyugalmat. Kerüljétek a halandókat, amennyire csak tudjátok.

- Hazatérünk a mieink közé. Gulveig megmutatta nekünk az átjárót Alfheimbe. Egy pillanatig sem maradunk itt tovább.

Amora meglepődött Fenrir gondolatán.
- Menjetek csak, siessetek. - Alakjuk elveszett a lassan alászálló ködbe, ami kezdte körülölelni a kis házat. Fenrir felemelte a fejét, beleszagolt a levegőbe, aztán megfogta Amora kezét.
- Pihenjünk le, hosszú nap vár ránk.

- Igen. Sokan jönnek gyilkos szándékkal, de egy van köztük, aki megváltozott. Egy az életét adná már értünk. - a férfire nézett. - Miért gondoltad azt, hogy velük megyek? És ez miért szomorított annyira el?

Fenrir megállt. - Ezt honnan...?

- Ez az egyik képességem. Látom mit gondolnak a férfiak, és ezt ki is tudom használni. És tudom azt is te mit szeretnél, de lehetetlen. Te visszamész apáddal Asgardba, de nekem maradnom kell. Engem Odin száműzött, és soha többé nem hagyhatom el ezt a világot. Bár több időnk lenne.

- Amora lefeküdt a szalmára, és befordult a fal felé. Fenrir levetette az ingét, és betakarta. Igen, gyűlölte ezt a nőt, kegyetlensége miatt, de közben gyönyörködött benne, követte sokszor észrevétlen. És látta, amit mások nem. Ha egyedül volt a könnyeket a szemében, a vágyat, hogy hazamehessen, hogy tartozzon valahová. Érezte a magányát, hogy ugyanúgy egyedül van, mint ő. Hogy álarcot kell viselnie, hogy védje magát. Talán ezekben a pillanatokban szeretett bele Thor jegyesébe. De bármikor képes lett volna megölni, mert a gyűlölete elnyomta a szerelmet. Amora megfordult, és nézte a férfi hátát. Mindent hallott, és ez a kimondatlan vallomás melegséggel töltötte el. Megérintette Fenrirt, aki megrettent az érintéstől.

- Nem alszol?

- Nem. - Amora felült, és szeme a férfi alkarjára tévedt. Barnásvörös csík éktelenkedett a bőrén, a seb, amit ő ejtett rajta Sigyn kardjával. Megérintette a heget, ujját végighúzta rajta, aztán megcsókolta a sebet. Fenrir megremegett.

- Bocsáss meg nekem mindenért. - arcával belesimult a férfi tenyerébe, és lehunyta a szemét. Nem akarta látni a férfi gondolatait, nem volt rá szükség, szapora légzése, izmainak megfeszülése elárulta, mire vágyik.
- Bár tudnám jóvátenni, amit elkövettem ellenetek. - könnyei megindultak, de Fenrir lecsókolta.

Hagyta, hogy hanyatt döntse a puha szalmán, hogy ügyetlen mozdulatokkal magáévá tegye. Ajkával tapasztotta le a férfi ajkát, csendesítve, nyugtatva. Már hajnalodott, amikor kimerülve, egymás karjában fekve pihentek.
- Gyűlölsz még, szerelemem?

Fenrir megsimogatta a nő meztelen hátát. - Talán sosem gyűlöltelek igazán, csak azt hazudtam magamnak, hogy távol tartalak. De nem sikerült. Mi lesz most?

Amora lehunyta a szemét, és lassan elaludt. A Nap első sugarai bevilágítottak a kis ablakon, és egy nőt cirógattak végig, aki egy farkashoz bújva aludt, és hosszú élete során először boldog volt.

Fellobbant a máglya, a száraz ágak ropogtak, és füst tört elő. Halandók üvöltöttek, öklüket rázták, és ő nem tehetett semmit. Megkötözték, ütötték ahol érték, dobálták és kényszerítették, hogy végignézze, amit a máglya tetején vergődő Angrboda lassan kínok között elég.
- Ne! -ordította, de nem jött hang a torkán. Újra kiáltott, és megint, de kinevették, könnyeit és szenvedését förtelmes röhögés kísért. 
- Fel akarok ébredni! Fel akarok ébredni!

Hatalmas sóhaj tört ki a mellkasából, és kinyitotta a szemét. Angrboda felriadt a sóhajtásra, és azonnal mellette termett.
- Hogy érzed magad? - Loki rá nézett, megérintette az arcát.

- Ugye nem álom vagy? - az asszony megcsókolta, puha ajkak körbezárták a száját. - Nem álom vagy. Magadra hagytalak ezen a borzalmas helyen. Mit kellett kiállnod, amíg én...

Angrboda újra megcsókolta, és Loki végre elhitte hogy itt van, hogy vele van. - Ne emészd magad, nem tudhattad.

- Vártál rám?

- Vártam.

- És szeretsz még?

- Szeretlek.

- Gyönyörű vagy, mint az álmaimban. Gyere ide... - Loki megérintette a nő arcát, és átváltoztatta. - Hiányoztál!

Nem volt szükség szavakra, nem is beszéltek, csak szerették egymást. Gyengéden, óvatosan, hosszan. Mennyire más volt ez, mint Sigynnel, és mennyire dühös volt magár Loki, hogy eszébe jutott a hitvese. Nem akarta hogy ez legyen, mégis óhatatlanul összehasonlította őket. Angrboda csókját Sigyn csókjával, az érintésüket, a mozdulataikat, a sóhajaikat, a vágyat a szemükben, és a beteljesülésüket.
Megremegett amikor még egyet mozdulva elmerült a nőben. A mellére borult, de megvonaglott. A Kövek nyomták, kényelmetlenül, fájdalmasan nyomták. De tudta, hogy nem veheti le, nem is tudná, csak Sigyn tudja levágni. Már megint Sigyn. Angrboda megmozdult, és Loki a hátára fordult.
- Ugye rá gondolsz?

- Igen. - vágta rá őszintén. Előtte nem tudott hazudni. - Rá gondolok most is.

Az asszony felült, összehúzta magán a takarót, és felállt.
- Hajnalodik.
Gyönyörű Midgardon a hajnal és a napnyugta is. Szép ez a világ, de halálos is.

- Beszéljük meg, kérlek. - de Angrboda mosolyogva jelezte, nincs rá szüksége.

- Jönnek! - suttogta az asszony maga elé.

Kitépték az ajtót, és a még alvó Amorát meztelenül rángatták fel, Fenrir nyakára pedig hurkot akasztottak. A farkas hiába acsarkodott, rángatózott, igyekezett kiszabadulni, a hurok egyre csak szorult, míg nem kapott levegőt. A lány nem sírt, arcán nyoma sem volt félelemnek, összeszorította az ajkát, úgy tűrte az ütlegeket.
- Egy farkassal hált, látta mindenki, ugye? Parázna, istenkáromló, máglyára vele!

Egy másik csapat Angrbodát hozták ki a házból. Ő sem tiltakozott, arcán inkább volt megvetés, mint félelem. Mindegyiket megkötözték, és szekérre dobták, a házat felégették.

Hangos ropogással adták meg magukat a gerendák, a tető magas lánggal égett, és a láng az egekig hatolt. Mire mindenki elment a kis tisztásról már csak az üszkös maradványok maradtak az épületből. Este a város lakói a máglya körül álltak, és félelemmel vegyes várakozással nézték ahogy a sátán szolgái lassan hamuvá égnek, és nyugodtan hajtották álomra a fejüket, hogy megszabadult a város a gonosztól.

Egyetlen ember volt csak, aki szót mert emelni, aki a város fejére olvasta, hogy amit tesznek, az gyilkosság, de még a tűz fellobbanása előtt felakasztották a város kapuja alá. A Hold sápadtan burkolózott felhők közé, és a felhők lágy esővel siratva oltották el a még parázsló tüzet.

Sigyn megrettent, a méhében a gyermek hatalmasat rúgott. Felkiáltott, és összegörnyedt.

- Királynőm! Valami rettenetes dolog történt! Érzem. - sírva fakadt.

Frigga ledobta a könyvet a földre, és átölelte. Valamit ő is érzett, valami rossz bajsejtelem lopakodott a szívébe olvasás közben, és markolta meg a szívét. Soha nem érzett ilyet, de nem merte mutatni.
- Semmi baj kedvesem. Csak megijedtél! - tenyerét Sigyn hasára simította, még így is érezhető volt a mozgás. - Milyen kis fürge. Thor szinte végig mozdulatlan volt, nyugodt. De aztán mindent bepótolt. Olyan mozgékony kisbaba volt, hogy mindenki utána rohangált a palotában. Kúszott, mászott, aztán futott.

A városban minden nyugodt volt, a lassan alászálló köd beburkolta a kis utcákat. Egy alak állt meg a kapu előtt, és egyetlen mozdulatára a kötél elpattant, és az akasztott ember teste elterült a földön. Átlépte, és sietős léptekkel meg sem állt a térig, ott megállt az megfeketedett máglya maradványa mellett, nézte, ahogy a hamut felkapja a lágy szellő, és megkavarja a lábai körül. A sötét alak elindult a kőépület felé, felnézett rá, a tornya nem látszódott, elfedte a köd. Üvöltés harsant fel, fájdalmas és kétségbeesett üvöltés, ami minden embert hideg verítékkel ráz fel az álmából. A városka egyre több ablakában gyúltak fények, nyíltak ajtók és ablakok. A rettegés kezdett eluralkodni. Az üvöltés újra és újra felharsant. A köd pedig egyre vastagabb lett, és bekúszott a házakba az ajtók alatti réseken, a falak repedésein.

Az alak megindult, köpenye suhogott a háta mögött, és amerre járt halál maradt mögötte. Nem kímélt senkit, se gyereket, se asszonyt. A Nap első bágyadt sugara, ami képes volt áthatolni a sűrű ködön, egy maroknyi rettegő férfi arcára vetődött, és a fülükbe suttogta, itt a vég. Égett a város, a házak az enyészetté váltak, egyedül a kőépület, az új hit temploma volt ép. Tetején a kereszt megvillant a napsugárban. A férfiak könnyek között, imádkozva térdeltek a kemény kövön.

- Megmondtam, hogy eljövök, hogy halállal lakoltok. Ma éjjel már a pokolban lesztek, és átélitek azokat a kínokat, amit okoztatok. Nem vár kegyelem, élvezettel fogom nézni a szenvedéseteket. - Loki eltorzult arcát látva mind kiáltozni kezdett.

Élvezettel ölte meg őket, egymás után, könnyek között nézte hogyan véreznek ki. A köd felszáradt, a városban csak a kutyák vonítását lehetett hallani, keserves sírásukat messzire vitte a szél.

Loki figyelte a kőtemplom tetejét, hosszan nézte a keresztet, aztán elindult. Belépett az épületbe, becsukta maga mögött az ajtót, és a fából faragott padok között suhant az oltárig. Felnézett a falra, ahol egy faragott szobor függött. A szobor egy férfit ábrázolt, egy férfit kitárt karokkal, és Lokinak az az érzése volt, mintha magához akarná ölelni. Szinte teljesen mezítelen volt, tenyerein és lábfejein vastag szög volt átütve, homlokát tövises ágakból koszorúja fonta körbe.
Körben a falakon festett képek, ugyanerről a férfiről. Loki lassan körbejárta a templomot, minden képet hosszan megnézett, egészen a végéig, ahol a férfi holtestét eltemetik. Mennyi szenvedést élt ki, mennyi megaláztatást, de arca mindvégig nyugodt volt, és békés.

Az utolsó képen asszony siratta, keservesen ölelve magához a testet.
- Ő csakis az édesanyja lehet. - suttogta maga elé Loki, és Friggára gondolt. - Vajon az én anyám is így siratna engem? - hirtelen megfordult, mert mozgást hallott egy sarokból.

Ahogy közeledett úgy erősödött fel a sarokból a sírás. Egy fiatal anya kuporgott a sötétben, apró gyermekét magához szorítva. Loki az asszony arcára nézett, aztán az utolsó festményre.

- Ne félj tőlem asszony. Nem bántalak. Anya vagy, aki retteg a gyermekéért. Ott voltál este?

- Nem uram! Én annak a férfinak vagyok a felesége, aki védeni próbálta azokat a szerencsétleneket! Annak a férfinak a felesége, akit ez a város felakasztott, megbecstelenített. Ide menekültem a haragjuk elől, ide menekültem a gyermekemmel. Kérlek, őt hagyd életben, ha engem meg is ölsz, őt kíméld meg uram! Nem ártott senkinek, és nem is fog soha.

Loki felállt, a feszületre nézett, a halott ember arcára, aki még halálában is nyugodt volt.

- Kelj fel asszony, nem kell félned tőlem. Neveld a fiadat békében. Temesd el a halottakat, és emlékezz rám! Nem én vagyok a sátán, nem én vagyok az ördög.