Az érzés, hogy nincs alattam semmi szörnyen kétségbeejtő volt. Nem akartam meghalni, de börtönben sínylődni sem. Láttam Thor szemében a félelmét, a könnyeinek csillogását, a megbánását. Akkor ott eldöntöttem, hogy nem kell nekem senki megbánása, senki együttérzése, senki sajnálata. Hiszen nincs a világon élő lény, ki ugyanúgy szenvedett mint én.

És szenved még most is. Hogy miért? Mert az az álnok bátyám sajnálta tőlem még a halált is. Visszahúzott a hídra.
Sajnos sokra nem emlékszem pontosan, de anyám arcára igen és ez a legfontosabb.
Frigga elmondta, hogy elájultam a sok adrenalintól mikor Thor -ő így mondta- megmentett a haláltól.

Most itt ülök a kilenc birodalom legjobban őrzött börtönében miközben Odin lakomát tart Thor győzelme alkalmából. Szánalmas.
Vajon ha én győztem volna számomra is lenne egy mulatság? Biztos, hogy nem.
Én mindig csak második voltam Odin szemében. Sosem kaptam tőle akkora szeretetet mint a bátyám.
Most is bezárt egy cellába. Pedig én csak jót akartam...

Az egyetlen örömöm a börtönben a szomszédom, Perrie. Szőke, gyönyörű és eszes, ami nem minden asgardi lányról mondható el. Olyan mint én.
Zsebtolvalyként tevékenykedett, azért csukták le. Mindig elveszek a kék szemeiben ha beszélgetünk.
Talán szeretem?

- Azt nem lehet tudni. -mondja anyám a cella falam előtt állva.

Perrie, hála az isteneknek alszik. Az kellene mégcsak ha meghallaná mit beszélünk.

- Hogy tudom kideríteni? -kérdezem és titkon abban reménykedem, hogy sehogy és ez is, mint még sok más dolog is titok marad örökre.

Frigga válasz képpen rám mosolyog, majd olyan gyorsan ahogy érkezett, köddé is válik.

- Mit kell kiderítened? -szólal meg a szomszéd szobában egy csilingelő hang.

Megfordulok, egészen az ablaka elé sétálok.

- Azt hiszem, hogy -kezdem- szeretlek.

Tamati1200 hogy tetszett az első Loki Army-m?❤️