A következő pillanatban az ajtó kitárult.
- Mi van már me- Christine, te meg mit keresel itt? - a férfi meglepődött Christine-t látva, de a szája még jobban tátva maradt, mikor a nő mögött megpillantott engem.

- Neked is szia, Stephen. - Christine lábujjhegyre ereszkedett, nyomott egy puszit a férfi arcára, majd őt kikerülve bevágtatott a lakásba, pontosabban a konyhába. Letette az asztalra a szatyrokat és máris nekilátott kipakolni a zacskó tartalmát. - Vacsorát beszéltünk meg, nem emlékszel?
- Azt mára beszéltük meg? Teljesen kiment a fejemből. - vakarta meg a tarkóját a férfi. Továbbra is az ajtóban állt, elzárva ezzel az utamat.
- Mindegy. Mellesleg, nem is mondtad, hogy van egy unokahúgod. - erre a mondatra Stephennek felszökött a szemöldöke.
- Unokahúgom? - kérdezte és választ várva rám nézett, mire megvontam a vállam. Sóhajtott, majd kíváncsiságból belement a játékba. - Ó igen, bizonyára elfelejtettem említeni...
Amint belátta, hogy nem fog sikerülni kirakni engem, kelletlenül félreállt az útból és intett, hogy jöjjek beljebb. Éreztem, hogy majd lesz miről magyarázkodnom, de egyenlőre el kell hitetnünk a nővel, hogy rokonok vagyunk, és ezt Stephen is így gondolta.
- Ülj le ide, és el ne mozdulj, világos? - utasított suttogva, én pedig engedelmesen ledobtam magam az ülőalkalmatosságra, míg ő átment Christinehez a konyhába. Most elsőzör tudtam alaposabban körbenézni a lakásban. Minden ragyogott a tisztaságtól, sehol egy kósza porszem. A nappali -csakúgy mint az egész lakás- hatalmas volt. Szembe velem egy aprócska dohányzóasztal álldogált. A falak pedig...
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, óvatosan a falak helyén sorakozó üvegtáblákhoz léptem. A lakás falainak nagy részét ember nagyságú -vagy még nagyobb- ablakokkal helyettesítették, némelyik pont a városra nyílt.
Az üveghez léptem és a tenyeremet ráhelyeztem a felületre. Láttam benne a tükörképemet, ami sóvárogva bámult a messzeségbe. Merengve néztem az éjszakai város fényeit, melyek vígan táncoltak az üveg mögött. Néhol fel-fel villant egy jármű reflektorja, vagy éppen a közlekedést szabályozó lámpák váltottak színt, de lényegében pompás látvány nyújtottak. Egyedül a csillagokat sajnáltam, melyek fénye elhalványult a fényszennyezés következményeképpen.

Rege az asgardi csillagokról

Az asgardi palota legmagasabb tornyának erkélyéről tisztán lehetett látni az Univerzum összes csillagképét, így nem volt meglepő, hogy testvéreimmel gyakran surrantunk fel oda.
- Az ott a Nagy Medve. - mutatott Thor az egyik legfényesebb csillagképre. - Az pedig a Nyilas.
Mindhárman a hátunkon fekve pásztáztuk az éjszakai eget. Míg Thor és én kíváncsian fürkésztük az égboltot, addig Loki lehunyt szemmel, békésen szuszogva hallgatott minket. Ekkor lehettünk kilenc esztendősek.
- Bátyó, az ott melyik csillagkép? - mutattam a Sarkcsillagtól keletre fekvő fényes égitestekből álló alakzatra.
- Az...? Azt nem ismerem fel.
- A Sárkány. - felelte Loki továbbra is csukott szemmel. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy lássam az arcát, amin most egy halvány mosoly terült el. Ritka alkalmak egyike volt, mikor így láttam a testvéremet, de ezt a pillanatot örökre az emlékezetembe vésve őriztem.

Egy vigaszom, hogy Thorral ugyanazt az eget nézzük. De vajon Loki is látja Asgardból amit mi? Ha igen, ő is ugyanerre gondol?

Christine kellemes hangja rántott vissza a valóságba, a mai napon másodszor.
- És mondd csak, Raven, hogyhogy meglátogattad a nagybátyádat? - bökött a nő Stephen felé.
Észre se vettem, eközben mindketten helyet foglaltak a kanapén, egy-egy pohár bor társaságában.
Úgy éreztem, sürgősen ki kell találnom egy hihető történetet, és ebben Stephen arckifejezése is megerősített.
- Nos... Az apámnak hamarjában el kellett utaznia, és úgy döntött, hogy addig lakjak a nagybátyámnál. - mondtam, mire Stephen félrenyelte a borát. Christine megütögette a férfi hátát.
- Nem szólt az érkezésedről. - mondta, amint újra rendesen levegőhöz jutott.
- Hirtelen ötlet volt. - feleltem, mire Stephen komolyan végigmért. Christine megértően bólogatott.
- Nem hoztál semmit magaddal? - kérdezte aggódva a nő, amint tudatosult benne, hogy a képregényemen kívül nincs semmim.
- Úgy reméltem, hogy a nagybátyám majd kisegít. - néztem nyomatékosan Stephenre, aki állta a tekintetemet. Láttam a szemében, hogy kezd bekattanni és hogy nem bírja már sokáig megjátszania magát.
- Hát hogyne. - motyogta bosszúsan a férfi.
Christine már tovább kérdezősködött volna, mikor megcsörrent valami a zsebében.
Füléhez emelte a tárgyat, majd pár sor után idegesen letette.
- Behívtak ügyelni a kórházba. - biggyesztette az ajkát Christine. Stephen egyszerre sóhajtott fel elkeseredettségében és a megkönnyebbüléstől. - Áttehetnénk máskorra a vacsorát?
- Persze. - mosolygott hamiskásan a nőre.
Christine gyorsan összeszedte a holmiját, nyomott egy puszit Stephen szája sarkára majd távozásra intett.
- Öröm volt megismerni, Raven. - állt meg az ajtóban.
- Úgyszint. - erőltettem egy mosolyt az arcomra és integetve néztem, ahogyan kilép a lakásból.
Amint az ajtó becsukódott Christine mögött, egyszerre fújtuk ki az addig benntartott levegőt. Stephen lerogyott a kanapéra és könyökét a térdeire támasztotta. Ujjaival az orrnyergét dörzsölte, gondolom ez megnyugtatta őt. Pár percnyi néma csönd telepedett ránk.
Stephen várt még pár percet, hogy biztosra menjen: Christine már biztosan elhagyta az épületet, majd felpattant a kanapéról és karon ragadott.
- Elég a színjátszásból. - mordult fel és az ajtó felé kezdett vonszolni. Próbáltam kihúzni a karomat a szorításából, de esélytelen volt, hogy sikerülne.
- Kérem, hallgasson meg.
Erre megállt és csendben várta a magyarázatomat.
Kínosan megköszörültem a torkomat.
- Nos hát... - kezdtem el magyarázkodást, de hirtelenjében nem jött több szó a nyelvemre. Fogalmam se volt, hogy hol kezdjem.
- Sejtettem. - mondta és fokozatosan elkezdett kitessékelni az ajtón. Amint a küszöböt is átléptem, már csapta is volna be az ajtót, de én kinyújtottam a karomat, hogy megakadályozhassam. Ennek a következménye az lett, hogy Stephen nem kis erővel rácsapta a csuklómra az ajtót.

Egy pillanatig éles fájdalmat éreztem.
Felszisszentem, a képregény pedig kiesett a kezemből. Hirtelen elkaptam az ajtótól a kezemet és a szabad tenyeremet a fájó csuklómra szorítottam.
Stephen egy pillanatig némán bámult, majd nagy nehezen, de felfogta, hogy mi történt.
Arckifejezése nyomban megváltozott, és mintha egy teljesen másik ember állt volna előttem. Az arrogancia eltűnt a tekintetéből, helyette valami egészen más csillogott a szemében.
Ezt követően olyan gyorsan történt minden, hogy alig bírtam reagálni.
- Mutasd. - nyúlt a sérült kezemért. Hosszú ujjai hozzáértően végigtapogatták a csuklóm környékét. - Ez fáj? - óvatosan megmozdította a kézfejemet, mire újból felszisszentem. Bólintottam, s közben próbáltam visszatartani a feltörni készülő könnyeimet. Elmélyülten tanulmányozta a kezemet, mintha még soha nem látott volna hasonlót.
- Rögzítenünk kell. -jelentette ki, és a könyökömnél fogva behúzott a lakásba. Leültetett a kanapéra és egy pillanattal később egy piros ládával a hóna alatt térdelt le elém.
Fürgén elővett egy tégelyt, melynek tetejét egy mozdulattal lecsavarta. Lekente kenőccsel a sérült területet, majd egy fáslival többször is körbetekerte a csuklómat és környékét, ezzel rögzítve azt.
- Miért csinálja ezt? - a szavak akaratom ellenére hagyták el a számat. Stephen felnézett, majd vissza a kezemre.
- Orvos vagyok. - felelte kínosan, és úgy tett, mintha ezzel meg is válaszolta volna a kérdésemet. Nem kérdeztem többet.
Miután befejezte a kötözést, Stephen visszatette a helyére a dolgokat, majd az ajtóhoz sétált, és felvette a küszöbön heverő képregényemet. Csendben ülve figyeltem, és vártam a következő lépését.
Ki fog dobni. - gondoltam magamban, de titkon reméltem, hogy tévedek.

A képregénnyel a kezében választ várva rám nézett.
- Azt mondták, ezt adjam át Önnek. - feleltem. Stephen arcára kiült az értelmetlenség.
- Ki mondta ezt Neked? - kérdezte kérdőn, de már nem annyira arrogánsan, mint korábban. Megvontam a vállam és az állammal a képregényre böktem.
Stephen habozva, de felnyitotta, és rögtön az első oldalon meg is pillantotta a sárga cetlit, az üzenettel.

"Viseld gondját a lányomnak. - Stanley"

Mérlegelve rám nézett, majd vissza a képregényre és újra rám. Sóhajtott, végül vonásai megenyhültek.

- Egy éjszakára. De csak egyre.