Midgardon - saját kézből

Késő este fele járt már, a taxinak nevezett sárga jármű fürgén kanyarogva haladt New York utcáin.
Egy órát utaztam, s ez alatt az idő alatt végre rendszerezni tudtam a gondolataimat, valamint a képregényt is alaposabban megvizsgálni.

Rögtön az első oldalra egy kis sárga papírcetli volt felragasztva, feltételezem egy üzenettel a címzett számára.

Tovább lapozva a második oldalon színes rajzok fogadtak. Alaposabban megnézve a figurákat, kezdtem úgy érezni, hogy én ismerem őket valahonnan. Ismerősek voltak a vonásaik, az öltözékük, de még a beszédstílusuk is, már amennyire meg tudtam ítélni ezt a szövegbuborékok alapján. Tovább lapoztam, és ez az érzésem még jobban fokozódott.

Az Istenekre esküszöm, hogy a fivéreimet láttam a rajzokon...

Lapoztam még egyet, amit lehet már nem kellett volna.
Köpni-nyelni sem tudtam a következő képsorokat látván. Dermedten bámultam a papírra, a papíron egy nőalakra, aki egy az egyben hasonlított rám. Zöld szemekkel és vállig érő szőke hajjal volt ábrázolva, pont amilyen nekem volt és a testi tulajdonságai is egyeztek az enyémeimmel.
Szélsebesen becsuktam a képregényt, pont jókor, mivel a taxi megállt, és a sofőr jelezte, hogy megérkeztünk.
Felnéztem a hatalmas épületre és nyeltem egy nagyot. A képregényre majd később visszatérek.

Kiszállva a járműből a bejárat felé vettem az irányt. Az ajtóhoz érve a falon gombokat véltem felfedezni, felettük réztáblácskákba vésett nevekkel. Az öregember elmagyarázta, hogy mit kell tennem, és én úgy is cselekedtem.
Megnyomtam a férfi nevéhez tartozó gombot, majd pár másodperc elteltével egy sípszó után a gombok felett lógó hangszóróból rekedtes hangok törtek fel.
- Igen? - kérdezte a hang.
- Csomagot hoztam. - válaszoltam aszerint, ahogyan azt a szépkorú férfi mondta nekem, még mielőtt elhagytam volna a menedéket.
Az ajtó kinyílt én pedig belibbentem rajta. A folyosó végén megpillantottam a liftnek nevezett felvonót. A képregénnyel a hónom alatt beszálltam, és ahogyan az öreg is mondta, a legfelső szintre mentem.
A gyomrom kicsit megugrott, mikor elindult a szerkezet, de hamar hozzászoktam. Eltartott egy darabig mire felértem, de legalább addig volt időm kitalálni a következő lépést.

A liftből kiszállva egy rövidke folyosóra tévedtem. Hamar megpillantottam a keresett ember ajtaját és megálltam előtte.

Vettem egy mély levegőt, majd minden maradék bátorságomat összeszedve kopogtam. Az ajtó hosszú másodpercek elteltével kitárult és a küszöbön egy a harmincas évei végében járó, magas férfit pillantottam meg, ki kérdőn nézett le rám.

- Segíthetek? - kérdezte mérhetetlenül arrogánsan a férfi és kérdőn fölém hajolt, mire majdnem hátraestem. Habozva válaszoltam.
- Én... magához jöttem.
Hosszasan végigmért engem és a hónaljam alatt tartott képregényt is, végül így szólt:
- Azt nem hinném. - megfordult és szó nélkül becsukta maga mögött az ajtót.

Elképedve bámultam magam elé oda, ahol pár másodperce még a pasas állt. Meg se hallgatott, egyből elküldött. Úgy éreztem, hogy ezt nem hagyhatom tétlenül, így ököllel nekiestem az ajtajának.
- Kérem. - kezdtem dörömbölni. Pár hosszú pillanat elteltével a kilincs megmozdult és az ajtó újból kinyílt, de most már csak annyira, hogy az ember könnyen kidughassa rajta a fejét.
- Mi az? - kérdezte mélyen, de bosszúsan a szemembe nézve. Hangjában nyomatékosan érezni lehetett a türelmetlenséget.
- Nincs hová mennem. - mondtam könyörögve. Ezen mintha elgondolkozott volna, végül így felelt:
- Az sajnálatos. Viszlát. - flegmán fogta magát és újból becsukta az ajtót.
Erre hirtelenjében elöntött a méreg, de még időben eszembe jutottak anyám szavai. Frigga megtanította nekem, hogy higgadtan kezeljem az efféle szituációkat. Kifújtam az addig benntartott levegőt, elszámoltam magamban tízig, végül felemeltem a tekintetemet.
- Ne várjon jót, ha maga se képes jót cselekedni.
- Rendben. - hallottam az ajtó mögül az önelégült és szórakozott hangját.
Hátrébb léptem párat, hátamat a falnak vetettem és egy nagy sóhaj kíséretében leültem a földre. A pillanat hevében ezernyi megválaszolhatatlan kérdés cikázott át az agyamon, ennek következményeképpen pedig káosz és kétségbeesés vette át az uralmat az elmém felett.

Mi tévő legyek? Mihez fogok kezdeni ezután? Túl fogom-e élni itt, Midgardon? Lesz-e bárki is, aki segíteni fog nekem? Egyáltalán bízhatok a midgardiakban? Vajon mi a helyzet otthon, Asgardban? Királyunk Odin felépült, vagy rosszabbodott az állapota? Anyám hogy viseli? Loki gondtalanul kormányozza a Kilenc Birodalmat, vagy netán háború van készülőben? És mi van Thorral? Ő hogy boldogul? Egyáltalán tudja, hogy a Földön vagyok?
Legszívesebben hazamennék, de félek, hogy nem lenne jó ötlet. Ha ez a férfi nem segít, egyedül kell boldogulnom.
Talán jobban tenném, ha nekiállnék keresni Thor. Vagy talán tényleg térjek haza a másik fivéremhez?

Gondolatmenetemet egy lágy női hang szakította félbe.
- Elnézést? - hajolt le hozzám egy barnahajú, fiatal hölgy. Úgy talán a harmincas évei elején járhatott, fekete szemei derűsen csillogtak a kíváncsiságtól. - Miért ücsörögsz te itt?
Volt valami megnyerő a tekintetében, amitől szimpatikusnak találtam a nőt. Benne is láttam azt a valamit, amit korábban a képregényrajzoló bácsiban.
Észrevettem, hogy választ várva figyel engem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a tekintetemet felkaptam az ajtónévtáblára, amin az állt, hogy:

Dr. Stephen Strange

- Stephen unokahúga vagyok. - próbáltam helyes kiejtéssel leolvasni a nevet, majd folytattam. - Kopogtam, de azt hiszem nincs itthon. Gondoltam megvárom itt, míg hazaér.
- Az unokahúga? - csodálkozott a nő. - Nem is tudtam, hogy Stephennek van testvére. Hogy hívnak?
Bevált a rögtönzött tervem.
- Ra... Raven. - találtam ki gyorsan egy nevet, és abban reménykedtem, hogy nem tűnik fel neki a bizonytalanságom.
- Örvendek Raven. Én Christine vagyok. - mosolyodott el, majd felegyenesedett és kezét nyújtotta nekem. Ő a második, aki segítségemre van amióta Midgardon vagyok.
- Köszönöm. - elfogadtam a kezet és hagytam, hogy felhúzzon a földről. Szabad kezében zöld szatyrok lógtak, tele zöldségekkel és egyéb olyan alapanyagokkal, amelyekkel Asgardban még nem találkoztam.
- Érdekes a kiejtésed. - méregetett barátságosan Christine, majd az ajtóhoz fordult és elkezdett kopogni.
- Akcentus. - vágtam rá egyből. Oldalra döntötte a fejét, végül furcsán elmosolyodott.
A következő pillanatban az ajtó kitárult.
- Mi van már me- Christine, te mit keresel itt? - a férfi meglepődött Christine-t látva, de a szája még jobban tátva maradt, mikor a nő mögött megpillantott engem.