~~~

Regék Midgardról - saját kézből. A Midgardi utazásom.

A Föld legforgalmasabb utcáján találtam magam, és az első gondolat, ami megfordult a fejemben, hogy az életben nem fogom megtalálni Thort. Nem estem pánikba, próbáltam higgadtan megoldást találni a problémára, ám hamarjában rá kellett jönnöm, hogy tehetetlen vagyok. Amint elfogadtam ezt a tényt, a következő tervem a túlélés volt, bármi áron.

Anyánk könyveiből rengeteg dolgot tanultam Midgard világáról. Itt az emberek individuumok, jogaik vannak, szabadon ám, de a törvényeikkel együtt élnek. Nincsenek királyok, mások a közlekedési eszközök, eltérő hagyományokkal és kultúrával rendelkeznek. Polgárok, kontinensek és különböző nyelvek. Ha ezek nagy részét ismerjük, nem is olyan nehéz kiismerni az embereket.

Mégis, rettentően különös érzés közöttük sétálni, akár szóba elegyedni velük. Amikor próbáltam megszólítani embereket, azok furcsálló pillantásokkal nézegették a számukra kicsit sem hétköznapi öltözetemet, majd szó nélkül továbbálltak, valami olyasmit mormogva a bajszuk alatt, hogy "még nincs farsang".

Értetlenül bolyongtam tovább a nagyváros utcáin abban bizakodva, hogy kapok bárminemű segítséget. Napokat töltöttem el egyedül, kétségbeesve, míg egy őszülő aggastyán rám nem lelt.
Nem tudtam eldönteni, hogy ő esetleg megvetéssel vagy csodálkozással néz rám, mert a vastag szögletes szemüvegkerete erősen színezett lencséket ölelt körbe, ténylegesen eltakarva a szépkorú ember szemét. Belegondolva, nagyon hasonlított egy asgardi bölcsre, de ezt nem tettem szóvá.

Hosszú másodpercekig bámult, végül megszólalt.

- Raelyn. - mosolyodott el az öreg. Úgy nézett rám, mint aki már régóta ismerne.

- Ismerem én magát? -pislogtam rá. Ezen eltöprengett egy pillanatra, de az arckifejezése nem változott meg.

- Mondhatnánk inkább úgy, hogy én ismerlek. Elég is ennyi, gyere. - nyújtotta felém a kezét, amit vonakodva ugyan, de elfogadtam. Volt valami abban az emberben, ami azt sugallta nekem, hogy nincs okom félni tőle.

Ezek után a koros bácsi elvitt engem egy öreg épülethez, ami a Bleecker Street 177A szám alatt roskadozott, mint később kiderült, New Yorkban. Ósdi kőépület volt, hatalmas nyílászárókkal és középen egy kör alakú ablakkal.

Az öreg kopogtatás nélkül belökte a termetes faajtókat, melyek kísérteties nyikorgással nyíltak ki. Rögtön az ajtóval szemben az előtérben egy jókora lépcső nézett velünk farkasszemet. Az előcsarnokból jobbról is és balról is termek nyíltak. Éppen az egyik ilyen terembe vezetett be engem a vénember.
A szobában elhelyezett asztalokon színesebbnél színesebb papírhalmok omladoztak. Az öregember is épp az egyik ilyen kupacban kotorászott, majd hirtelen kikapva egy több lapból álló gyűjteményt, felém fordult.

- Ez mi? -kérdeztem a kezében tartott tárgy felé bökve.

- Az egyik legkedvesebb művem. - olyan szépen nézett arra a könyvre, mintha a feleségére nézett volna, hosszú idők óta most először. Megfordult a fejemben, hogy feltegyek pár kérdést, de inkább hallgattam. - Képregénynek hívják.

A kezembe nyomta a képregényt, viszont nem hagyott időt nekem, hogy megvizsgálhassam. Felém nyújtott még pár összehajtogatott ruhadarabot, mondván, hogy öltözzek át. Ő addig kiment az előcsarnokba, míg magamra öltöttem az újonnan szerzett ruháimat. Kényelmesek voltak, kényelmesebbek mint az otthoni, asgardi viseletem.

A szívem akaratlanul is összeszorult a hazám gondolatára. Nem volt elég, hogy Thort száműzték, apánk elaludt, de Loki került a trónra és én egy ismert-ismeretlen világban céltvesztve bolyongok.

Összeszedve a gondolataimat azt biztosra vehettem, hogyha Thor a közelben lenne, már megtalált volna. Érezte volna a jelenlétemet, vagy ha nem is az enyémet, akkor a Bifrost által nyitott kapuét, amikor megérkeztem. De már napok óta semmi, és ez nyugtalanít.

Asgardban meg ki tudja, mi zajlik épp. Fivérem uralkodik, míg atyánk mélyen aluszik.

Amíg Loki van a trónon, ne várjatok a rendre. Addig nem lesz rend, míg Thor nem tér haza.

Amint kiléptem a teremből, ínycsiklandó illatok csapták meg az orromat. A szemben lévő helyiségből áradt a friss kenyér és hús aromája, mire még a nyál is összefutott a számban. Akkor vettem csak észre igazán, hogy pokolian éhes vagyok.

A szépkorú férfi pajkosan mosolygott, és intett, hogy csatlakozzak hozzá.

Leültem, és vadul nekiláttam az étkeknek.

- Ön egyedül él itt? - kérdeztem két falat közt.

- Ó, én nem itt élek. Ez egyfajta rejtekhely, vagy ha jobban tetszik, menedék. - magyarázta az öreg. Hosszasan bólintottam, majd folytattam a majszolást.

Mikor végeztem, és hálát adtam az ételért, a férfi orromra kötötte, hogy keressek meg egy bizonyos embert, mondván, hogy nem maradhatok itt. Azt is mondta, hogy ha az az ember ellenkezne, adjam oda neki a képregényt.

Képtelen voltam megkérdőjelezni a szavát, vagy ellenkezni az akaratával, így hallgattam rá. Még mielőtt elhagytam volna a menedéket, visszafordultam hozzá.

- A nevét megtudhatom? - pillantottam az aggastyánra, mire elmosolyodott.

- Én csak egy képregényrajzoló vénember vagyok.

Nem tudom, hogy ki volt az az ember, de akár maga az isten is lehetett.