Regék a hazug hercegről

Loki a folyosóról még hallotta Raelyn keserves könyörgését, de az istennek össze kellett szednie minden önuralmát, hogy ne forduljon vissza a lányhoz, még ha a szíve össze is szorult Raelyn zokogása hallatán.
Hazudott neki, csúfosan hazudott, de hát ő a csínytevés istene, nem?
Loki azzal nyugtatta a lelkiismeretét, hogy azért hazudott a húgának, hogy őt védje.
Elvégre ő nem akart rosszat, csak az oldalán szerette volna tudni a lányt. Nem Thor mellett, hanem mellette. Ezért hozta vissza Raelynt Asgardba.
Lokinak elege volt már, hogy a fél életét a bátyja árnyékában kellett leélnie, második gyerekként, elnyomásban. Elismerésre és hatalomra szomjazott, és jó úton haladt, hogy megszerezze mindezt, s legkedvesebb vágya az volt, hogy megossza ezeket valakivel.
Nem pontosan így tervezte, de ennek ellenére is ura volt a helyzetnek. Nem számított rá, vagy is csak remélte, hogy Raelyn nem fogja felismerni őt időben, és hogy addig el tudja rejteni a lányt, amíg... Amíg le nem rendezik a Jégóriások királyával a dolgaikat.

A folyosók falait borító jégvirágok teljesen hidegen hagyták őt, pedig csodás látványt nyújtottak, amint a jég foltokban lefedte az aranyszínű faragott falakat.

- Anyám. - lépett be Loki a király hálótermébe. Frigga azóta el sem mozdult a király mellől, amióta Odin kómába esett, most is az ágya mellett ücsörgött és a szunnyadó férfi kezét markolászta, miközben imákat mormolt.
Loki pillantása Odinra siklott, majd vissza anyjára, aki szomorúan rázta a fejét.
Nem javult az állapota.
- Azt mondják, hallja és látja, hogy mi történik körülötte, de... - Frigga nem tudta befejezni a mondatot, mert elsírta magát. Loki odalépett az anyjához és védelmezően köréfonta a karjait.
- Ne sírjon anyám. - dorombolta vigasztalásképpen és lassan az ajtó felé fordította tekintetét. - Egyszer minden rendbe fog jönni.
Loki élesen beszívta a levegőt. Felkészült a jégóriások támadására, így nem lepődött meg, mikor a következő pillanatban Odin hálótermének ajtaja kicsapódott, és három jégóriás rontott be rajta.

~~~

Regék a toronyba zárt hercegnőről - saját kézből

Vissza akarom kapni a testvéreimet.

A zokogásom csak hosszú percek múlásával hagyott alább, de a szívem még továbbra is hevesen vert. A hátamat az ajtónak támasztva ültem a földön, fejemet a fába veregetve próbáltam lenyugodni. Valahogyan ki kell jutnom innen.
Körbepillantottam Loki szobájában, ami voltaképpen ugyanúgy nézett ki, mint az én szobám, csak azzal a különbséggel, hogy az én falaimat nem díszítették különféle fegyverek.
Felálltam és a szemközti falhoz surrantam, melyről kardok és egyéb harchoz használatos eszközök mosolyogtak vissza rám. Végigsimítottam pár pengén, de hamar szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy mind életlen és csorba, fegyveres összeütközésre egyik sem lenne alkalmas. Megpróbálhatnám betörni valamelyik eszközzel az ajtót, de a fa túl vastagnak tűnt.
A számat húzogatva a szoba sarkában roskadozó asztalhoz léptem, reménykedve, hogy hátha ott találok valami hasznosat, legyen az egy pótkulcs, vagy egy nagyobb tű, amivel ki tudnám nyitni a zárat. Alaposan végigkutattam az összes fiókot, de a könyveken és az üres pergameneken kívül nem akadt semmi hasznavehető a kezem ügyébe.
A könyökömmel véletlenül leborítottam egy könyvekből álló stócot az asztalról. Lehajoltam, hogy felszedjem a könyveket, de félúton megállt a kezem.
A borítók láttán a felismerés sebes villámként hasított belém; ezeket a könyveket még Frigga adta nekünk, mikor varázsolni tanított minket, ezekből a kódexekből tanultunk meg elemeket irányítani és illúziókat létrehozni.
Varázslat - suttogta a fejemben egy hang. Nem emlékszem, hogy mikor használtam utoljára mágiát, de az biztos, hogy nem a közelmúltban. Mégis, a tudatalattim azt súgta, hogy egy próbát megérne.
Megpróbálhatnám berobbantani az ajtót, megolvasztani a zárat, vagy egyszerűen csak olyan apróvá zsugorodni, hogy átférjek a kulcslyukon, de olyannyira régen varázsoltam, hogy ha bármit is elszúrok, annak végzetes következményei is lehetnek.

Kezembe véve a hozzám legközelebb eső könyvet elkezdtem olyan varázsigék után kutatni, amelyek talán a hasznomra válhatnának.
Fellapoztam, és fejezetek szóltak az elemek irányításáról, tárgyak mozgatásáról, az időjárás szabályozásról, szörnyetegekről és azok megidézéséről, különféle, nem e világi varázslatokról, de nekem most nem ezekre volt szükségem.
A harmadik könyv átlapozása után kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, ugyanis egyik könyvben sem találtam semmi használható bűbájt.
Az asztalon lévő összes iromány átnézése után kellően felbőszítettem magam ahhoz, hogy teljes erőből a
földhöz vágjam a kezemben tartott kötetet.
Vártam, hogy a könyv hangos csattanással csapódjon a kőnek, de csak egy koppanást hallottam, amit a szőnyeg tompított.
A szemöldökömet felvonva léptem a könyvhöz és mellé érve dobbanottam egyet. Újbóli koppanás. Ennek nem így kéne hangoznia, gondoltam magamban.

Lelépve a szőnyegről arrébb húztam azt, és a kőpadlóba beleépítve egy sötét, fából készült rekeszt pillantottam meg.
Letérdeltem és a körmeimet a fába mélyesztve elkezdtem feszegetni a rekesz tetejét. Szálkák tucatjai vágtak az ujjaimba, de tovább erőlködve sikerült lepattintanom a fedőként szolgáló deszkát.
Éreztem a selymes pókhálókat, melyek végigsimították a karom minden porcikáját, miközben egyre lejjebb nyúltam a mélyedésben.
Egy ponton a kezem valami keménybe ütközött, elértem a gödör poros alját. Az ujjbegyeimmel elkezdtem a sötétben tapogatózni, míg egy hűvös fémdarab akadt a kezem ügyébe.
A boldogságtól majdnem sírva fakadtam, amikor kihúztam a kezemet a lyukból. Az ujjaim közt egy rézkulcsot szorongattam, ami abban a pillanatban jelentette számomra a szabadságot.
Az ajtóhoz ugrottam és a zárba illesztettem a kulcsot. Elkezdtem mozgatni, de nem tudtam teljesen elfordítani.
Rengeteg féleképpen próbálkoztam, a kilincset lenyomva, a kulcsot kijjebb engedve, az ajtóhoz feszülve, de a zár nem nyílt ki.
- Ilyen nincs! - kiáltottam fel kínomban és választ remélve a tenyeremben fekvő kulcsra néztem. - Mit nyitsz, ha nem az ajtót?
A kulcs gúnyosan nézett vissza rám, és mintha még ki is nevetett volna.

Végelkeseredettségemben elterültem a fivérem ágyán és a szemközti faliszőnyegre meredtem. Tőle is vártam a választ, hogy mégis hogyan fogok kijutni innen, mielőtt még nem lenne késő, de ő nem űzött gúnyt belőlem, mint ahogyan a kulcs tette.
A szőnyeg csak bölcsen hallgatott, ezzel sugallva, hogy magamtól kell rájöjjek a válaszra. Sóhajtottam és lehunytam a szemem.

Végtére is, Loki azt mondta, hogy el fog jönni értem, nem? Akkor talán az lenne a legjobb, ha türelmesen megvárnám itt. A jégóriások betörtek a palotába, de én nem úgy ismerem a fivéremet, mint akinek nehézséget jelentene szétrúgni egy-két jégoszlop hátsóját.
Viszont, ha történt vele valami... mi van, ha baja esett és a jötunök elkapták? Vagy rosszabb esetben...
Nem. Elhessegettem a legszörnyűbb gondolataimat. Biztos nincs semmi baja, elvégre tud vigyázni magára.
Nincs semmi baja...

Szomorúan a faliszőnyegre néztem, és láttam, hogy ő is búslakodott. Igencsak réginek tűnt, nem nagyon foglalkozhattak vele mostanában. A színe már fakult, de így is látszott, hogy egy nőalakot akart ábrázolni.
Az életnagyságban ábrázolt nő figyelemre méltó szépség volt, minden bizonnyal egy rég elfeledett istennő lehetett. Haja a napsugarak színeiben pompázott, és folyékony aranyként folyt, ömlött a vállára. Arca be volt esve, de fiatalságot és derűt sugárzott. Földig érő fehér ruhát viselt, ami mintha meglibbent volna a félhomályban...
Hirtelen ültem fel az ágyban.
Tényleg megmozdult a faliszőnyeg?
Az ablakra sandítottam, de az be volt zárva. A falkárpit alja azonban leheletnyit akkor is kipúposodott. Úgy nézett ki, mintha sóhajtozott volna.
- Csak nem?
Amikor odaugrottam a szőnyeghez, az mozdulatlanná dermedt. Elhúztam a nehéz szövetet és begyűrtem az egyik komód mögé, nehogy visszahulljon. Jobban szemügyre vettem a szőnyeg által eddig eltakart falfelületet. A padlóból két függőleges vonal indult ki, amik alig valamivel a fejem fölött...
Felsikítottam, amikor tudatosult bennem, hogy egy titkos ajtót találtam a testvérem hálószobájában.
Megfordult a fejemben, hogy vajon Loki tudott-e erről az ajtóról, de amint a kezemben tartott kulcsra siklott a tekintetem, nem volt kérdéses.
A kulcsot, amit egészen eddig szorongattam, a kulcslyukba illesztettem és elfordítottam. Halk kattanás, és az ajtó nyikorogva kinyílt.
Állott és poros levegőt szállított a szél. Volt huzat, így a titkos folyosónak kell lennie egy -vagy több kijáratának is, így minden további gondolkodás nélkül belevetettem magam az ismeretlenbe.