Regék a mostohatestvérekről

Alig voltunk 10 évesek...

- Bátyám. Ez mit jelent? - húzogattam fivérem ingujját, majd mikor elértem, hogy rám figyel, a könyvében egy szóra böktem az ujjammal.
Loki a fejem felett átnézve próbálta kiolvasni a betűket. Az ölében ültem, így ezzel akadályoztam őt a kényelmes olvasásban, de ennek ellenére sem hajtott el. Szokásunkká vált már, hogy délutánonként így olvasunk vacsoráig, de megesett, hogy ki is hagytuk azt és egy gyertya mellett bújtuk tovább északába nyúlóan a könyveket.
- Ez mit jelent?
- Hazaárulás. - olvasta fel. Hangja és arca is ugyanannyira kifejezéstelen maradt, mint azelőtt, de éreztem hogy nehezebben vette a levegőt. - Amikor az ember a saját országa ellen fordul és hátbatámadja a szeretteit.
Összerezzentem a szavak hallatán és elfogott a félelem.
- Bátyám, megígéred, hogy te soha nem fogsz ilyesmit csinálni? - néztem fel rá bizakodva. Ő először értelmetlenül meredt rám, végül lecsukott szemmel hátravetette a fejét.
- Még szép, hogy nem fogok. Ígérem. - mondta az ő rekedtes hangján és becsukta a könyvet.

Nem hiába volt, és lesz mindig is Loki a csínytevés istene.

~~~

Regék a hercegnő hazatéréséről - saját kézből

Még szerencse, hogy Fandral szorosan tartott, mert elfogott a rosszullét az utazás alatt és megszédültem.
- Minél hamarabb biztonságba kell helyeznem téged. - ragadta meg a karomat és elkezdett a Bifrost bejáratánál várakozó ló felé húzni. A hátas Svadilfari, Loki lova volt. Nem nehéz felismerni, hiszen a paripa koromfekete szőrrel és sörénnyel, valamint különleges erdőzöld szemekkel volt megáldva. Az állat általában senkinek sem engedelmeskedett, csak a gazdájának, de ezek szerint Fandral kivétel volt, ugyanis az állat egyből szót fogadott a férfinak.
- Hol van Heimdall? - kérdeztem, miközben Fandral felültetett a lóra, majd ő is felhúzta magát a nyeregbe. Hiába kerestem a szememmel Heimdallt, a kapuőrt sehol sem találtam.
- A királynő kérésére vigyáz Odinra. - felelte kurtán, majd megragadta a kantárt és jelzett a lónak, hogy induljon. - Kapaszkodj! - szólt Fandral, én pedig hátulról átöleltem. Megcsapott a jellegzetes és bódító fenyőfa illata, de volt még valami a levegőben, amit nem ismertem fel, pedig korábban már számtalanszor éreztem.
A ló elkezdett a palota felé vágtatni, én pedig egyre jobban kezdtem aggódni.
- Atyám még mindig nem ébredt fel? - kérdeztem útközben Fandraltól.
- Nem. - mondta fásultan, majd jelzett a lónak, hogy gyorsítson fel.

Loki lova nem volt sokkal lassabb Baldertől és Sleipnirtől, a Kilenc Birodalom két leggyorsabb lovától, ugyanis alig pár perc alatt elértük a palotát, ahol az udvar egy félreeső részén az állat megállt és a harcos leugrott a paripáról.
- Beszélnem kell anyámmal. - mondtam, miközben Fandral lesegített a lóról. Csak most éreztem igazán, mikor megragadta a derekamat, hogy jéghideg a keze.
- Nem. - tiltakozott, mire kérdőn néztem rá. - Pihenned kell most. Friggával ráér később bájcsevegni.
Friggával? Bájcsevegni? Fandral amióta az eszét tudja, mindig is királynőnek szólította Friggát a tisztelete kifejezéseképpen, ráadásul mérget mernék rá venni, hogy a bájcsevely szó még véletlenül sem szerepel a szótárában.
- Fandral, minden rendben van? Olyan furcsán viselkedsz.
A harcos hosszú másodpercekig zavarodottan nézett, majd megrázta a fejét.
- Sietnünk kell. - mondta végül, és megragadta a csuklómat.
Ez volt a tökéletes alkalom, hogy kirántsam a hüvelyéből a kardját és a saját fegyverét rászegjem.
A férfi ereiben egy pillanatra megfagyott a vér, aztán elmosolyodott és megadóan felemelte a kezeit.
- Honnan jöttél rá?
- Elég jól ismerem Fandralt, és elég jól ismerlek Téged is ahhoz, hogy rájöjjek a trükkre. - feleltem a lehető leghiggadtabban, és magamban fohászkodtam az égiekhez, hogy ne vegye észre a bizonytalanságot a hangomban. Láttam, hogy a férfi nem mozdult, így hozzátettem:
- Testvérem.
Zöld lángcsóvák kaptak fel, majd egy villanást követően Fandralnak már csak hűlt helye maradt, helyette pedig a fiatalabbik fivéremmel találtam szemben magam. Normális körülmények közt félredobtam volna a kardot és zokogva a nyakába borultam volna, de a gyanakvásom most erősebb volt az összes érzelmemnél. Pedig olyan könnyű lenne eldobni mindent és a karjaiba omlani...
- Üdv itthon, húgom. - mondta kedvesen Loki, s arcán egy hamiskás mosoly jelent meg. Karját ölelésre tárta, mintha olvasott volna a korábbi gondolataimban. A kezem egy pillanatra megremegett, de továbbra is rászegtem a kardját.
- Loki! Mi folyik itt?
- Úgy örülök, hogy hazatértél, Lynn. - búgta szelíden, de próbáltam nem elcsábulni a kedves szavaktól és a becenévtől, amit már oly régen hallottam. Ő a csínytevés istene, emlékeztettem magamat. - Hiányoztál.
- Miért? - kérdeztem tőle gyanakodva. - Miért csináltad ezt? Eljöttél értem Midgardra, Fandralnak álcázva magadat. Miért?
Habozott.
- Csak biztonságban haza szerettelek volna hozni. - felelte végül, de éreztem, hogy nem ez a teljes igazság.
- Miért, történt valami?
Nem válaszolt rögtön. Mélyen a szemembe nézett és kinyújtotta felém a kezét.
- Gyere velem.
Nem mozdultam elsőre. A fegyvert még mindig felé tartottam, de már nem abban a magasságban, mint korábban. Tényleg bízhatok benne? Miért ne bízhatnék?

Mielőtt eldobhattam volna a kardot és elfogadtam volna a felém nyújtott kezet, a palotát egy hatalmas robaj rázta meg, mibe még a falak is beleremegtek. Az ablakokon át sikolyok és jajveszékelések szűrődtek ki, fegyverek csörömpölése hallatszódott az udvarból.
- Jégóriások! - ordította egy udvaronc, mire Loki szeme rám villant. Hirtelen meglendítette a karját és kitütötte a kezemből a kardot, majd megragadta a csuklómat és elkezdtünk rohanni a palota felé. Ha akartam, akkor sem tudtam volna ellenkezni.
A folyosók és a kisebb-nagyobb csarnokok, melyeken végighaladtunk, mind fel voltak dúlva, valamint a falakon különböző méretű és mintájú jégvirágok jelezték, hogy a jégóriások itt jártak. A falakat borító fagyos jelek egyre sűrűbbödtek, és a levegő is egyre hűvösebb volt, ahogy közeledtünk... Odin hálóterme felé.
Egy elághoz értünk, én pedig ösztönösen mentem volna egyenesen, de Loki egy másik folyosót válaszott. Mielőtt még megkérdőjelezhettem volna a döntését, már be is lökött engem egy ajtón és becsukta maga mögött.

A szobában sötétség uralkodott, de az illatok alapján egyből felismertem, hogy a fivérem szobájában vagyunk.
- Mégis mit művelsz? - fakadtam ki, miközben Loki a komódjához lépett és a fiókjából előhalászott egy kulcsot. - A jégóriások bejutottak a palotába és-
- Nem a te dolgod. - szakított félbe.
- Tessék? - hökkentem meg, mire megfordult és olyan közel jött hozzám, hogy a leheletét már az arcomon éreztem.
- Bármi is legyen, ígérd meg nekem, hogy itt maradsz mindaddig, míg nem jövök el érted. Rendben? - ragadta meg a vállamat és a lélekbe látó kék szemeivel rám meredt. Nyeltem egy nagyot, és semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak az igéző szemeire, amik végtelen nyugalommal szegeződtek rám.
Lassan bólintottam, mire eleresztette a vállamat és elindult az ajtó felé.
- Várj! Hova mész? - csak akkor eszméltem fel a bódulatból, mikor Loki már a küszöb túloldalán állt.
- Megmentem az otthonunkat. - felelte hűvösen és becsukta az ajtót, s már csak a kulcs kattanását hallottam a zárban.
- Loki! - estem neki ököllel az ajtónak. - Ne csináld ezt! - Ahogy csak bírtam, teljes erőmmel püföltem a fát, de nem érkezett válasz. - Loki! - mértem még egy nagyobb csapást az ajtóra, mibe még a csontjaim is beleremegtek. A csuklómba éles fájdalom nyilallt, hasonlóan, mint mikor a földön Stephen rácsapta a kezemre az ajtót, mégis, ez pokolibb volt.
A fájdalommal mit sem törődve, kétségbeesve ütöttem tovább a felületet, de hiába.
- Ne hagyj itt! - fújtam ki szaggatottan a levegőt, mire akaratom ellenére eleredtek a könnyeim. - Veled akarok menni! - suttogtam magam elé, már zokogva. A homlokomat az ajtónak támasztottam és néztem, ahogyan a könnyeim versenyt futnak az arcomon, majd aláhullanak a mélybe.
Hogy történhetett ez?
Térdre borultam és az ökölbeszorított kezeimre meredtem, amik már teljes homályban úsztak a szemeimet áztató könnyektől. Abban a pillanatban úgy nézhettem ki, mint egy pityergő ötéves, akinek elvették a cukorkáját, csak azzal a különbséggel, hogy tőlem nem a cukrot, hanem a testvéreimet vették el. Először Thort, aztán Lokit, és a végére nem maradt semmim, csak a magány és az üresség. És a sötétség, ami lassacskán felemésztett.

Vissza akarom kapni a testvéreimet.