Regék a Jégóriásokról - Loki látogatása Jötunheimben.
A Jégóriások palotájában.

Jég és hó ameddig a szem ellát: Jötunheimet a zord tél uralta. Ez nem volt meglepő, mivel már a kezdetek előtt is mindent jég borított. Mindent, még a Jégóriások királyának, Laufeynak a szívét is.
Loki pont azért ment Jötunheimbe, hogy maga mellé állítsa a jégszívű királyt.

- Öljétek meg. - ezek voltak a Jégóriások királyának első szavai, amint meglátta az új asgardi királyt. Hiába voltak egy vér, Laufey ezt teljesen figyelmen kívül hagyta. 
Loki egy hitetlen pillantást vetett a királyra.
- Azok után, amit érted tettem? - köpködte a szavakat szemrehányóan. Laufey fokozatosan dőlt hátra a trónjában. 
- Tehát te mutattad meg az Asgardba vezető utat. - öblös hangját a terem fagyos kőfalai verték vissza.
- Az csak szórakozás volt. - mondta tettetett jókedvvel a fiú. - Hogy elrontsam a bátyám nagy napját. És hogy megóvjam egy féleszű királytól egy időre az országot. - az utolsó szavait szinte már teljesen elnyomta a harag és a gyűlölet.
Bizonyára Laufey is megérezte a mérhetetlen utálatot a fiú hangjában, és ez megtetszett neki.
 - Hallgatlak. 
Loki előrébb lépett két lépést, de azt is úgy, mintha egy ragadozó lenne, aki finomkodva próbája sarokba szorítani az áldozatát, aki jelen esetben a Jégóriások királya volt, aki akár egy mozdulattal is ki tudná oltani az életét, ha akarná. De ezt jelen esetben egyikük se akarta.
- Elrejtelek téged. - ajánlotta fel az asgardi. - És egy marék katonádat. Odin hálótermébe vezetlek, és ott majd megölhetitek álmában. 
Ravasz. Ez az első szó, ami eszébe jutott Laufeynak a fiáról. Nagyon ravasz, és ez tetszett neki, de valamiért nem bízott még benne kellőképpen.
- Miért nem ölöd meg Te? - kérdezte a Jégóriás, mire Loki felhorkantott.
- Gondolom, az asgardiak nem nagyon örülnének egy olyan királynak, aki megölte a saját elődjét. - érvelt a fiú, majd folytatta. - Amint Odin meghalt, visszaadom a szelencét. - Laufey a szelence hallatára felpattant a trónjából. - És Jötunheim visszakaphatja régi... - kereste a megfelelő szót. - fényét.
- Jó. Ezt elfogadom. - lehelte Laufey, mire Loki sötéten elmosolyodott. 

Az egyezség megkötése után Loki Asgardba tért vissza, ahol Heimdall már várt rá.
- Mi bánt téged, kapuőr? - tudakolta puhatolózva Loki. 
- Rád emeltem tekintetemet Jötunheimben, de nem láttalak, nem hallottalak. - felelte Heimdall. - Rejtve voltál előlem, mint a jégóriások, kik idejöttek.
- Talán érzékeid meggyengültek a sokévnyi szolgálatban. - válaszolta fennkölten a "király".
- Vagy talán valaki el akar rejtőzni előlem, ha nem akarja, hogy lássam. 
- Nagy a te hatalmad, Heimdall. - kezdett el járkálni Loki. - Odin sosem félt tőled?
Heimdall továbbra is a pallossal a kezében állt a kapu mellett. Ő átlátott Loki álcáján, és érezte, hogy valami rosszban sántikál.
- Nem, nem félt tőlem.
- Az hogy lehet?
- Ő az én királyom. Felesküdtem, hogy szolgálom.
- Királyod volt. - hangsúlyozta Loki a "volt" szócskát. - De most engem kell szolgálnod, igaz?
Heimdall némi habozás után válaszolt:
- Igaz.
- Akkor senkinek se nyisd ki a Bifrostot, amíg helyre nem hozom a fivérem által okozott kárt.

Aznap este Loki a szobájában elbújva próbált nyugalomra lelni, de a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Nem is a lelkiismerete, hanem inkább valami más nyugtalanította, és már annyira feszengve érezte magát, hogy a tenyerét a fülére tapasztotta, hogy ne hallja a hangokat, amik még a legrosszabb rémálmaiban is kísértették.
- Nem menekülhetsz a démonjaid elől. 

Regék Lady Sif-ről és a Három Harcosról

Eközben a palota másik felében a Három Harcos - név szerint Fandral, Volstagg és Hogun- valamint Lady Sif ülésezett. Vagy is ülésezett volna, ha Fandral nem akadt volna ki Volstaggon, aki éppen jóízűen lakomázott a heverőn.
- Legjobb barátunk száműzve, Loki a trónon, Asgard a háború szélén, mégis sikerült benyelned négy vaddisznót, hat fácánt, egy fél marhát és két hordó sört! - háborodott fel Fandral. - Hát nem szégyelled magad? - Az utolsó falatot egy könnyed mozdulattal sikerült kiütnie Volstagg kezéből, aki felhördülve ugrott talpra.
- Az én vágyamat ne tekintsd közönynek! - válaszolt indulatosan a szakállas, és már majdnem a másik harcos nyakának esett, de Sif közéjük állt.
- Elég! Hagyjátok abba! - Sif Fandralt, Hogun pedig Volstaggot próbálta visszatartani. - Állj! 
Mindkettő sértődötten fordított hátat a másiknak. 
- Elég. Mind tudjuk mit kell tennünk.
- Mennünk kell. - szólalt meg Hogun, mire mindhárman felé fordultak. - Meg kell találnunk Thort.
- Ez árulás. - tiltakozott Fandral. 
- Hagyján, hogy árulás. Öngyilkosság. - helyeselt Volstagg is. 
- Thor is megtenné értünk. - mondta Sif is, beletörődve, majd halkabb hangnemre váltott. - De most csitt, mert Heimdall meghallhat minket.
Nehéz léptek zaja hallatszott a folyosóról, majd a következő pillanatban egy őr bukkant fel ajtóban. 
- Heimdall hívat titeket. - szólalt meg a katona, majd azzal a lendülettel el is ment. A harcosok rosszat sejtően összenéztek.

- Végünk.

~~~

- Szembeszegülnétek királyunk, Loki parancsával? - Heimdall a Bifrost bejáratánál fogadta a harcosokat. - Megszegnétek harcosi esküiteket, árulást követnétek el, hogy visszahozzátok Thort?
Mind a négyen tudták, hogy Heimdall tudomást szerzett a tervükről, így felesleges lenne tagadniuk.
- Igen. - felelt Sif elszántan. Nem érdekelte, hogy Heimdall ezt jelenti a királynak, vagy valami sokkal rosszabb vár rá: úgy érezte, hogy mindent meg kell tennie, amit csak tud a barátjáért, Thorért. Bűntudata lett volna, ha harc nélkül, keresztbe tett lábbal várt volna a csodára. A többiek is hasonlóképp éreztek a szívük mélyén, ám nem mertek megszólalni.
- Jó. - Heimdall csak ennyit mondott; ellépett a pallos mellől.
- Akkor segítesz?
- Becsületem a királyhoz köt. Én nem nyithatom ki a hidat nektek. - mondta a kapuőr, és a harcosok mellett elhaladva a palota felé kezdett el sétálni, ezzel a tudtukra adva; szabad az út.
- Nem egyszerű a fickó. - csattant fel Fandral. - És most mi lesz?

Mintha csak mondaniuk kellett volna, a pallos elkezdett villámokat szórni, és a következő pillanatban a Bifrost megnyílt.