A herceg egy mozdulattal berúgta maga mögött az ajtót és egyenesen Samerah-hoz rohant. Először félve ért hozzá, nem tudva, milyen tortúrán ment keresztül, hogy mennyire komolyak a sérülései. Furcsa, idegen eszközt látott a lány mindkét könyökhajlatában és közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse őket. Apró, színes végű valamik voltak, amiket a herceg számára ismeretlen anyagból lévő, szoros kötés rögzített. Nem tudta mire vélni, és mivel elképzelése sem volt róla, hogy mi lehet az, nem merte róla leszedni. Inkább óvatos mozdulatokkal tovább vizsgálta a lányt. Semmi életveszélyeset nem talált. Minden csontja ép volt, és sehol nem vérzett. De mégis, nagyon gyengén lélegzett és ijesztően sápadtnak tűnt a gyertyák fényében. Loki finoman megsimogatta néhányszor az arcát. Szólongatta, de nem reagált. Sietve nekilátott hát, hogy kioldja a lányt fogva tartó béklyókat.

- Jól van, most már semmi baj. - mormolta halkan, miközben kicsatolta a bőrszíjakat. - Mindjárt megvagyunk kicsim, csak tarts ki...

Egyedül a lánccal gyűlt meg a baja, azzal csak varázslat segítségével boldogult. Nem volt rajta lakat vagy bármilyen más rögzítés, így aztán mágiával egyszerűen szétroppantott pár láncszemet, amíg az egész csörögve-zörögve le nem futott egy kupacba a lábai elé. Azután leemelte az ájult lányt a padról, magához szorította és homlokon csókolta. Samerah bőre hideg volt és nyirkos. Jól érezhetően reszketett.

- Szegénykém, te teljesen átfagytál...- suttogta a herceg, ajkaival még mindig a jeges homlokot cirógatva. Fél kézzel megtámasztotta az alélt testet, leügyeskedte magáról a kabátját és gyengéden bebugyolálta vele a lányt. Samerah halk nyöszörgést hallatott.

- Ez az kicsim, térj magadhoz... Gyerünk, el kell tűnnünk innen, amint lehet...

A lány lassan éledezett a karjaiban, majd hirtelen megfeszült. Loki erre még szorosabban ölelte, így próbálta megnyugtatni, de pont az ellenkezőjét érte el vele. Samerah vadul kapálódzni kezdett, rúgni és karmolni próbált, minden erejével igyekezett kiszabadulni.

- Ne, Sameh, ne... - csitítgatta halkan a herceg. - Ne csináld, ezt... Nincs semmi baj, csak én vagyok... Nem bántalak... Nyugodj meg, kérlek... Én vagyok az...

Nem mert hangosabban beszélni hozzá, nehogy elárulja magukat, ha valaki esetleg a folyosón jár. Így viszont úgy tűnt, a lány nem ismeri fel a hangját. Továbbra is elszántan küzdött és Loki nem tehetett mást, olyan erősen tartotta, ahogy csak bírta. Akármennyire is vergődött, nem eresztette. Még akkor sem, mikor borotvaéles agyarakat érzett a jobb vállába mélyedni. A lány harapása úgy égetett, akár a tűz, mintha izzó vassal sebesítették volna meg... De nem kiáltott és nem engedett. Összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat és várta, hogy Samerah lecsillapodjon. Végül, hosszú óráknak tűnő percek után úgy látszott, a lány belefáradt a küzdelembe. Gyenge remegés rázta meg néhányszor a testét, majd lassan elernyedt az őt ölelő karokban. Loki megkönnyebbült sóhajjal fordította maga felé az arcát. Azt hitte, Samerah végre ráismert és megnyugodott. De csalódnia kellett. Csak megint elájult.

- Ó, hogyaza... - nyögte elkínzottan a herceg. - Nem igazán könnyíted meg a helyzetet, Sárkánylány... Így kénytelen leszek cipelni téged, már csak ez hiányzott...

Ráadásul, mintha nem lenne elég a baj, odakintről közeledő, egyre erősödő hangok hallatszottak.

- A francba...- szitkozódott Loki. - Hiába, mindig jöhet még rosszabb...

Samerah-t magával vonszolva behúzódott az egyik nagy könyvespolc takarásába. Még éppen volt annyi ideje, hogy egy illúzióval azt a látszatot keltse, a lány még a helyén van, aztán az ajtó kinyílt.

Egy ismeretlen férfi lépett be rajta. Az öltözéke alapján ő is annak a kapitánynak az egyik embere lehetett. Lassan néhány lépést tett a szobában, majd megállt, és tisztes távolból nézegette a megláncolt lányt.

„Maradj ahol vagy." - szuggerálta magában Loki. - „Ne menj közelebb. Csak ne menj közelebb... És főleg, ne érj hozzá..."

- Na, mi a helyzet? - hallatszott kintről a türelmetlen kérdés.

- Semmi. - válaszolt a bent álló férfi. - Még mindig nem tért magához.

- Azért nézd meg közelebbről is. Hátha csak játszik velünk...

- Eszednél vagy?! Láttad, mit csinált azzal a két marhával, nem?! Én ugyan egy lépéssel sem megyek közelebb hozzá! - tiltakozott a férfi, és kihátrált a helyiségből. - Szépen jelentjük, hogy a helyzet változatlan. Ha a mester kis csicskásának ez nem elég, legközelebb jöjjön ide ő maga...

Döngve becsukódott az ajtó, majd távozó léptek zaja hallatszott. A herceg megkönnyebbülten fújt egyet és a könyvszekrénynek támaszkodott. Ez rázós volt. Ha nem ilyen gyáva az a fickó, valószínűleg lebuktak volna. Az ilyesfajta látszatkép csak addig tart, amíg valaki meg nem érinti. Hatalmas mázlija volt. És ha tényleg csak óránként ellenőrzik majd a szobát, akkor nyert egy kis időt is maguknak. Amire most nagy szükségük is lesz... Samerah ugyanis még mindig ájultan dőlt a vállának. Szerencsére az épnek, mert a másik továbbra is pokolian fájt. „Pont egy sárkányharapás hiányzott a boldogságomhoz..." - futott át a fején a szarkasztikus gondolat, miközben óvatosan kisimogatta a csapzott tincseket a lány arcából. Nem hagyták nyugodni azok a verésnyomok rajta. Vajon mi történhetett vele? Először csak kósza gondolatként ötlött fel benne, de aztán egyre határozottabban öltött alakot az ötlet. Végül is, könnyen kideríthetné... Egyszer már sikerült, úgyhogy... Akár most is megtehetné...

- Bocsáss meg, Sameh. Sajnálom, de muszáj tudnom. - suttogta és könnyű csókot lehelt a lány hajára. - Ígérem, azon leszek, hogy ne okozzak még több fájdalmat...

Gyengéden Samerah homlokára simította a tenyerét, majd behunyta a szemét, koncentrált és várt. Várta, hogy elöntsék az elméjét a képek és az emlékek. De semmi sem történt. Nem értette... Vett egy mély levegőt, majd újra próbálkozott. Ezúttal egészen határozottan érezte, hogy valami az útját állja. Mentális blokkba ütközött. Mintha csak egy falon próbált volna meg áthatolni. A lány még így, eszméletlen állapotban is védekezett, mindenfajta behatás ellen.

- Tudom, hogy ez most nagyon rossz neked... - mondta halkan Loki és megnyugtatóan tovább simogatta a haját. - De meg kell tudnom, mi történt... Hogy mit tettek veled... - lehajtotta a fejét, a homlokát a lányéhoz érintette és ismét lehunyta a szemét. - Kérlek, engedj be kedvesem. - unszolta tovább szelíden. - Mutasd meg nekem Sameh. Engedd, hogy lássam...

És lassan, tétovázva, félve, de végül megnyílt előtte a lány elméje.

***

Sötétség és nyirkos hideg vette körül. Először a hangokat hallotta meg. Lovak patáinak karistolását a köveken. Valahonnan víz csörgedezését. Azután lassan kitisztult körülötte minden. Egy hatalmas barlangszerűségben állt. A falakon körös-körül valami furcsa, világító gombaszerűség tenyészett. Egy kis földalatti öbölben csónak ringatódzott. Majd négy férfiből álló lovascsapat jelent meg, olyan hirtelen, hogy esélye sem lett volna elrejtőzni előlük. Azok azonban mintha egyáltalán nem vették volna észre őt. Az élen haladó lovas kantárszáron vezetett egy ötödik állatot, amely egy ájultnak látszó fogoly terhét cipelte. Egy sötét hajú, fiatal lányét. Samerah...

- Simán ment minden? - hallatszott egy kérdés közvetlenül a háta mögött. Riadtan pördült meg a tengelye körül és szemtől-szembe találta magát azzal a harcossal, akinek a nyomán eljutott a mágus laborjába. De az mintha ugyancsak nem látta volna őt...

- Simán kapitány. - érkezett a felelet. - Bár a csapatunkat igencsak megizzasztották a társai. Megléptünk a kicsikével, ahogy parancsoltad, mielőtt a harc igazán kitört volna.

- Hadd lássam. - mondta a kapitánynak nevezett alak és közelebb lépett a lovakhoz.

Annyi ideje sem volt, hogy valahogy kikerüljön az útjából. A férfi egyszerűen keresztülsétált rajta. Mintha csak egy testetlen szellem lenne... Utána fordult és ő is közelebb ment. Két harcos lépett éppen a rabot hordozó állat mellé. Kétfelől megkapták a lányt, leemelték a nyeregből és talpra állították. Majd egy harmadik fickó lépett oda hozzá és lánckesztyűs kézfejével egy hatalmas pofont kevert le neki.

- Ébresztő, virágszálam! - röhögött mellé durván és újból megütötte a lányt, bár az már az első pofontól magához tért.

A herceg dühtől remegve nézte végig a jelenetet és átkozta magát a tehetetlenségéért, hiába tudta, hogy amit lát, az már megtörtént, és mostanra csupán egy emlék...

Samerah lassan felemelte a fejét és végigpásztázta a kínzóit. Csuklóin a kötelékek hideg, kékesfehér fénnyel ragyogtak fel és ő egy mozdulattal elszakította azokat. Majd hirtelen megmarkolta az őt két oldalról tartók karját és nagy lendülettel egymáshoz rántotta őket, keményen összecsapva a fejüket. Mindkét gazember azonnal ájultan dőlt el. Karmok villantak, olyan sebességgel, hogy az újabb áldozatának mozdulni sem volt lehetősége. Vér fröccsent és a férfi, aki megütötte, átvágott torokkal roskadt Samerah lába elé. A negyedik akár meg is úszhatta volna, ha nem olyan ostoba, hogy rátámad a lányra. Samerah kitért előle, elkapta az egyik karját és megcsavarta, majd a férfi hátára nehezedve lenyomta őt és beletérdelt az arcába. Ezután bevitt még néhány könnyebb ütést a gyomrára és valószínűleg rúgott is volna rajta párat, ha a kapitány meg nem állítja.

Loki hiába látta előre, hogy mire készül, hiába szakadt fel a torkából a figyelmeztető kiáltás. Nem segíthetett Samerah-n...

A kapitány egyetlen lövést adott le rá, egy kicsi, kecses, ezüstszínű kézifegyverből. A lány a nyakához kapott és kitépte magából az apró kis, nyílhegyszerű lövedéket, de már késő volt. A szer, amivel kezelték nagyon gyorsan hatott. Samerah térdre esett és eldőlt a köveken, akár egy zsák. A férfi pedig komótosan odasétált hozzá és felnyalábolta.

- Idióták... - morogta, és megvetően végignézett a földön heverő emberein. - Mondtam, hogy mindig tartsátok magatokon azt a nyomorult kavicsot...

Ezután az eszméletlen lánnyal a karjában elhagyta a barlangot.

A herceg utána akart iramodni, de újfent elsötétült körülötte a világ...

***

Megint a hangokkal kezdődött... Ezúttal részeg, otromba férfihangokkal...

- Csinos darab, azt meg kell hagyni. - mondta épp az egyik.

- Az. - helyeselt a másik. - De engem nem a pofikája érdekel...

Loki pislogott párat, mire a sötétséget gyertyák fénye váltotta fel, és ő egyből ráismert a helyszínre. A varázsló laboratóriumában voltak, és két rossz kinézetű alak éppen arra készült, hogy visszaéljen a kiszolgáltatott helyzettel, amibe Samerah került.

Az egyik a lány állát az ujjai közé szorítva ide-oda forgatta a fejét, majd magához rántotta és durván fogdosni kezdte. Samerah egyszerűen lefejelte, mire az visszakézből pofon ütötte. A lány megszédült és nekiesett az egyik asztalnak, lesodorva róla a könyveket és a lombikokat. A férfi szinte azonnal mellette termett, felrántotta és ismét magához húzta. Samerah vergődve próbált kiszabadulni, de hiába, túl erősen fogta. Más fegyvere nem lévén a sárkány fogait használta és belemart molesztálója nyakába. Az felüvöltött és ellökte magától a lányt, aki szerencsétlenségére pont a másik karjaiba zuhant.

- Ugyan már cicuskám, ne kéresd magad! - vihogott a férfi elégedetten.

Fél kézzel magához szorította a lányt és markolászni kezdte. Samerah hátrarúgott és sikerült is a legérzékenyebb pontján eltalálnia a fickót. Kirántotta magát az összegörnyedő haramia fogásából, pördült egyet és a karmaival mindkét támadója arcát végigszántotta.

- Elég a játékból, te kis lotyó! - mordult fel dühösen az elsőnek hallott hang gazdája. A lánynak még lélegzethez jutni sem volt ideje, máris egy újabb hatalmas pofon csattant az arcán. Samerah még most sem tért egészen magához a kábító lövedék okozta bódulatból. Nyilván emiatt lehetett, hogy bár korábban négyükkel is elbánt, ez a kettő most úgy tűnt, mégis kifog rajta. Megtántorodott és elesett, de a férfi talpra rángatta, majd ismét megütötte. Ezúttal ököllel, amitől a lánynak felszakadt és vérezni kezdett a szája. Kimerülten, szédülve és levegőt is alig kapva roskadt neki az egyik könyvespolcnak. A másik fickó mögé lépett, derékon ragadta, majd a társára nézett.

- Én lefogom neked, te meg nekem, rendben? - kérdezte, mire az csak kéjsóvár vigyorral bólintott.

Egyesült erővel az asztalra kényszerítették a lányt, és amíg az egyik leszorította, a másik módszeresen elkezdte leszaggatni róla a ruháit. Eközben a herceg haragjában már véresre harapdálta a száját belül, de hangtalan, testetlen szemlélőként továbbra is arra volt ítélve, hogy mindent látnia kelljen, de ne léphessen közbe...

Végül az ajtó kicsapódása volt az, ami megmentette Samerah-t attól, hogy erőszakot tegyenek rajta. A fiatal, fekete köpenyes férfi, akit Loki a folyosón a mágussal látott, ő jelent meg a szobában.

- Mi a fene folyik itt?! - kérdezte számon kérően, metsző tekintettel méregetve a két barbár alakot.

- Ezt azért még egy varázslóinasnak is tudnia kellene... - röhögött fel az egyik, miközben egy ócska, rövid pengével épp a nadrágot vagdosta le a lányról.

- Megmondtam, hogy egy ujjal sem érhettek hozzá! - csattant ismét a fiatal férfi hangja.

- Az lehet, de nekünk csak a mester parancsol. - mondta vigyorogva a másik fickó. - A tanítványa nem.

- Ne rontsd el a mókát, öcskös! - tette hozzá a társa és egyetlen rántással elszakította a lány felsőtestén a ruhát. - Inkább szállj be te is. Ha végeztünk vele, utána szívesen átadjuk, mit szólsz? Addigra talán készségesebb is lesz...

A fiatal mágus erre csak fejcsóválva legyintett egyet. Vörös fény villant és a két férfi a szoba két sarkába repült. A mester tanítványa odasétált Samerah-hoz és a karjánál fogva felsegítette. Majd fenyegetően fölemelte a kezét, amely ismét vöröses fénnyel kezdett világítani.

- Takarodjatok! - szólt hátra a válla felett a két fickónak. - Vagy a következőt nem biztos, hogy élve megússzátok...

Azok burkolt fenyegetéseket morogva, de behúzott nyakkal elhagyták a helyiséget.

- Elnézést kell kérnem az iméntiért, kisasszony. - fordult kedvesen mosolyogva a lányhoz a fiatal varázslótanonc. - A mester ugyan maga adta parancsba, hogy kegyednek nem eshet bántódása, de az ilyen bárdolatlan tuskóknak hiába is beszél az ember...

Samerah nem szólt semmit, csak gyanakodva nézett megmentőjére.

- Alaposan tönkretették a ruháját, ha szabad megjegyeznem. - folytatta az ifjú tanítvány. - Igazán kár érte...

Néhányszor végigmérte a lányt, majd hirtelen elkapta mindkét vállát. Semmi durvaság nem volt azonban ebben a mozdulatában. Inkább csak úgy tűnt, mintha azért tette volna, hogy megtarthassa, ha esetleg megint eszméletét vesztené.

- Bár, talán jobb is így... - jegyezte meg eltűnődve és közben a tekintete még mindig Samerah alakján időzött. - Legalább nem nekem kellett megtennem...

Finoman rántott egyet a ruhaujjakon és a szakadt anyag egy halk reccsenés kíséretében megadta magát. A lány hátrálni kezdett tőle, mire a mágustanonc halkan felnevetett.

- Ó, ne féljen kisasszony. Tőlem igazán nem kell tartania... legalábbis nem ezen a téren.

Samerah ki akarta kerülni a fiatalembert, hogy a nyitott ajtóhoz fusson, ám szinte azonnal vékony, de erős ujjak fonódtak a nyaka köré.

- Kérem, ne nehezítse meg még jobban a dolgomat, így is épp elég nehéz már...

A lány azonban továbbra is meneküléssel próbálkozott, mire a fiatal férfi könnyedén visszarántotta.

- Hát csak nem hagy nekem más lehetőséget? - kérdezte szinte már sajnálkozva. - Jobb szerettem volna, ha nem kényszerít erre...

Azzal egy pillanatra a lány halántékához érintette vörösen izzó ujjait. Samerah megrázkódott és egyszerűen összecsuklott. A varázslótanonc elkapta estében és szánakozó fejcsóválás kíséretében visszafektette a lányt az asztalra. Intett egyet, mire szoros kötelek tekeredtek a falap és Samerah köré, azután elhagyta a szobát. És ismét mindent elborított a sötétség...

***

Velőtrázó, fájdalmas sikítás hasított újra, meg újra az elméjébe. A fejét rázva, a fülét befogva próbált védekezni a hangok ellen, de hiába. Aztán amikor úgy érezte, a sikolyok már-már az őrületbe kergetik, hirtelen minden elcsendesedett és Loki végre ismét látni kezdett...

Megint az alkimista-laborban volt... Samerah pedig... pontosan ott, ahol ő később rátalált. Azonban mások is voltak a helyiségben rajtuk kívül. A varázslómester és a tanítványa...

- Szegény gyermekem... - mondta az idősödő férfi és kedvesen megérintette a lány vállát. Samerah a kötelékeit feszegetve próbált elhúzódni tőle. - Hidd el, egyáltalán nem okoz örömet, hogy bántanom kell téged...

- Akkor miért csinálja? - kérdezte rekedten Samerah.

- Mert szükségem van valamire, ami a tiéd.

- Mit akar tőlem? - Samerah hangja egy pillanatra megcsuklott a kimerültségtől, de hamar újra erőre kapott. - Gyerünk, mondja meg! - kiáltott rá indulatosan a férfira, és megint megpróbálta szétfeszíteni a béklyóit. - Mi a fenét akar?!

A mágus tett egy kört a lány körül, majd foglyával szemben ismét megállt.

- A sárkányodat. - mondta. - Add őt nekem, és szabadon elmehetsz.

- Micsoda?- kérdezte döbbenten a lány és minden baja ellenére hangosan felnevetett. - Maga megőrült... Teljesen elment az esze...

A varázslómester hátat fordított neki, egy közeli asztalhoz sétált és tanulmányozni kezdett egy kopott, régi kötetet.

- Újra! - vetette oda néhány lapozás után a tanítványának.

Az egy szó nélkül Samerah elé lépett, a kezében valamilyen titokzatos fénnyel ragyogó folyadékot tartalmazó üveggel.

- Kérem... - suttogta a lány elerőtlenedve. - Kérem... ne...

- Sajnálom... - mondta bocsánatkérő mosollyal a fiatalember épp olyan halkan. Majd belemártott egy vékony ecsetet a különös anyagba és furcsa, idegen jeleket kezdett rajzolni vele a lány csupasz bőrére. Nem nézett Samerah arcába munka közben, de alig hallhatóan így szólt hozzá:

- Csak maga vethet véget ennek. Adja meg neki, amit akar. És véget érnek a kínjai.

- Nem lehet...

- Akkor én sem tehetek mást... - mondta az ifjú mágustanonc és tovább dolgozott. A folyadék, ahogy a lány bőrével érintkezett, elvesztette a fényét és már csak egyszerű tintának látszott. A fura, fekete szimbólumok hamarosan elborították Samerah mindkét karját. Az utolsó jel, amely nagyobb és vastagabb vonalakkal húzott volt, mint a többi, közvetlenül a két kulcscsontja alá került.

- Készen van. - fordult a mesteréhez a fiatal tanítvány.

A varázsló kényelmesen visszasétált a lányhoz és anélkül, hogy ránézett volna, ujjait a legnagyobb stigmára nyomta. A jelkép felizzott. Előbb vörösen, majd sárgán, végül éles fehér fénnyel égett. Samerah sikoltozott, a teste ívbe feszült volna, ha kötelékei engedik. Görcsös rángások futottak végig rajta, körmeit a fába vájta kínjában.

- Hagyja abba! - kiáltott fel a herceg. - Elég! Hagyja már abba! - de senki sem hallotta.

Egy része tudta, hogy semmi értelme sincs annak, amit csinál, de nem volt többé ura saját magának. Csak Samerah fájdalomkiáltásai visszhangoztak a fejében, mikor nekirontott a mágusnak. Meg akarta ragadni a férfit, a földre taszítani, darabokra szedni azért, amit a lánnyal tesz. De nem tudott hozzáérni...A keze egyszerűen átszaladt rajta... Keserű sokként érte a felismerés, hogy még mindig szellemlétre van kárhoztatva és semmit sem képes tenni...

A mágus hirtelen elvette az ujjait a szimbólumról, mire az ismét egyszerű, fekete rajzzá változott. Samerah zihálva szedte a levegőt, minden ízében reszketett, az arcán könnyek csorogtak.

- Fájt, igaz?- kérdezte szánakozva a varázsló és Loki mintha valódi sajnálatot látott volna a szemében. - Látod, ezt mind elkerülhettük volna, ha már az elején szót fogadsz nekem. Szegény, szerencsétlen gyermekem... De csak egy szavadba kerül és vége lesz. Engedd át nekem a sárkányt és nem kell tovább szenvedned.

- Nem tudom... - mondta Samerah a fejét rázva. A hangja alig volt a suttogásnál erősebb. - Nem vagyok rá képes... Nem lehet... Amit akar, az egyszerűen nem... nem lehetséges... ilyet nem...

- Figyelj rám, kedveském. - szakította félbe a férfi. - A világon minden, érted? Minden lehetséges. Megtörhetem a sárkányodat, hogy nekem engedelmeskedjen. Elválaszthatom tőled és magamhoz láncolhatom. Neked ez persze igen fájdalmas lesz. Az eddigi kínjaid eltörpülnek majd azok mellett, ami még rád vár, ha erre a lépésre kényszerítesz. Vagy pedig lemondhatsz róla te, magad. Önként. Megteheted.

- Nem... - lehelte alig hallhatóan Samerah. - Azt nem... Soha...

- Akkor erővel fogom elvenni tőled. - mondta a mágus és újra megérintette rajta a jelet. Ezúttal azonban csak egy pillanatra, mégis nem csak az az egy, hanem az összes többi is izzani kezdett.

Újra felhangzott az az elméjét hasogató, szívszaggató sikoltozás... És a tetejébe még, mintha tüzes fogók tépkedték volna apró darabokra... Loki némán roskadt a padlóra az egész testét átjáró, kegyetlen, letaglózó fájdalom hullámai alatt. Mi történik vele? Ennek nem így kellene működnie... Ez Samerah fájdalma... Az ő szenvedése... Miért érzi mégis úgy, mintha a sajátja lenne?

Aztán a lány sikolya dühös, mély, vadállatias ordításba fordult át és a kín olyan hirtelen szűnt meg, mintha elvágták volna. Samerah megfeszült, kezei ökölbe szorultak. A szemei már mélykéken parázsló sárkányszemek voltak. A szíjak egymás után szakadtak el rajta és ő nyögve előre bukott. Előtűnő szárnyai felkavarták a levegőt, megrezegtetve a gyertyák lángját. Már csak a derekát övező, varázslattal megerősített lánc tartotta fogva, és a folyamat még nem ért véget. Mindkét arccsontja mentén, és a kézfejein is ezüstös fényű sárkánypikkelyek jelentek meg. Majd éles, kékesfehér ragyogással, lüktetve kezdtek kirajzolódni az erek a karján és nyakán. A herceg iszonyodva figyelte az eddig sosem látott átalakulást. Rettegve hátrált el a lány közeléből, noha az most nem tehetett kárt benne. Samerah a mágusra emelte a tekintetét és megszólalt.

- Ostoba, vén bolond... - köpte a szavakat morogva. - De nem a saját hangján beszélt. És Loki tudta... nagyon is jól tudta, hogy kién...

A mágus azonban nem mutatott félelmet, sőt, tökéletesen elégedettnek tűnt.

- Üdvözöllek, Sárkány! - mondta és tisztelettel fejet hajtott a lány előtt. - Lám, a hordozód szenvedése mégis előcsalt téged.

A varázsló néhány lépéssel közelebb ment és szinte már rajongva nézett a törékeny testben rejtőző fenevad szemébe.

- Mester kérlek, légy óvatos. - szólalt meg mögötte aggódva a tanítványa. - Még megbabonáz...

A férfi azonban nem törődött vele. Körüljárta a lányt és végigsimított a kezét és az arcát borító pikkelyeken.

- Micsoda rendkívüli jelenés vagy te... - mormolta és kíváncsian tapogatni kezdte az egyik szárnyát. Majd hirtelen belemarkolt az ezüstszegélyű, fekete tollakba és durván kitépett egyet. Samerah dühösen felmordult. A mágus ismét elé került és megint foglyul ejtette a lány tekintetét. Néhány perc elteltével a sárkány újra megszólalt.

- Kétlem, hogy csak ezért a kis szuvenírért idézett elő engem. - mondta, és a lány ajkait mosolyra húzva kivillantotta pengeéles fogait. - Halljam, mit akar tőlünk? Vagy jobban mondva... mit akar tőlem?

- Azt akarom, - mondta a férfi, szemét továbbra is a bestia szemébe fúrva - hogy ezentúl engem szolgálj.

A lény felnevetett, a hangja betöltötte a szobát. Mély, zengő nevetés volt ez, amelyben a herceg Samerah édes, csilingelő kacagását is hallani vélte...

- Asgard Sárkányai senki fiának nem szolgálnak. Csak a Rendnek és a Birodalomnak. Senki nem uralhatja a magunkfajtákat.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. - nézett rá cinkos mosollyal a varázslómester. - Volt már olyan sárkány, aki a maga választotta urat szolgálta. Nem Asgardot. Nem a Rendjét. És nem is a királyt. Csakis a saját urát és parancsolóját...

- A kivétel erősíti a szabályt. - mondta erre Samerah a sárkány hangján.

A mágus jókedvűen felnevetett, majd így folytatta.

- Én úgy érzem, te is egy ilyen... kivételes sárkány vagy. De arra méltatlant választottál. Ezért akarom, hogy hagyd el ezt a lányt. Csatlakozz inkább hozzám.

- És mégis, miért tenném? - kérdezte a sárkány. - Ha már a választásnál tartunk, jó okkal döntöttem mellette, mikor visszatértem. Miért mondanék le róla?

- Egy ilyen gyönge test csak börtönbe zár téged. - felelte behízelgő hangon a varázsló. - Miért ne dobnád el és foglalnál el egy erősebbet?

A sárkány ismét nevetett.

- Csak nem magadra gondoltál? Cseréljek le egy életerős, fiatal lányt egy magadfajta vénemberre? Még bolondabb vagy, mint azt eddig hittem...

- Életerős? Igen az volt...- mondta a mester és töprengve fel-alá kezdett járkálni Samerah előtt. A sárkány fenyegető morgás kíséretében figyelte.

- Valóban ritkán láttam ilyen erőt, mint ami ebben a lányban van. - folytatta a férfi. - Szegény gyermek olyan elszántan próbált elrejteni előlem... De tudod, mostanra már nagyon legyengült. Felőrölte, hogy téged védelmezett. Komolyan tartottam tőle, hogy nem bírja ki és eltávozik közülünk, mielőtt megjelennél... Igazán kedves volt tőled, hogy megkímélted őt ettől. Viszont ha nem hagyod el önként a testét, kényszerítenem kell téged a távozásra. Ami ugyancsak végzetes következményekkel járhat számára...

- Ezzel nem tudsz megijeszteni...- szisszent újra a sárkány hangja. - Rosszul ítélsz meg minket. Azt hiszed, neki szolgálok? Tévedsz. A lány nem ural engem és nem parancsol nekem. Megosztja velem a testét és az elméjét, hozzám tartozik, igen. Az enyém, de nem fogom feláldozni magamat érte. Ha megpróbálsz erővel elszakítani tőle, megölöm. Tudod, mi történik, ha meghal egy sárkány hordozója, ugye?

A mágus elkomorodva hallgatott, Samerah pedig, a fenevad hangján tovább beszélt.

- Ha ő elpusztul, én felszabadulok. - mondta szinte már kedélyesen. - És akkor többé nem érhetsz el. Ha nem köt az evilági testem, nem tudsz kényszeríteni semmire. Kényelmes és gyors megoldás lenne ez számomra. Mondd meg hát, miért ne öljem meg most azonnal? Vagy miért ne öljelek meg téged?

Azzal a sárkány vad mordulást hallatott, a szemei ismét felizzottak, kivicsorította a fogait és az irányítása alatt Samerah előre vetődött, hogy nekiugorjon a mágusnak. Azonban a lánc megfeszült a derekán és visszatartotta. A következő pillanatban pedig már újra fogva tartották a szoros bőrpántok is.

- Ejnye, ejnye... - mondta fejcsóválva a varázslómester. - Nem illik rátámadni az idősekre, kedveském. Úgy látom, van némi problémád az indulataid kezelésével. Túlságosan is fűt a véred. De sebaj, megoldjuk... Egy kicsit lecsapoljuk...

Mintha ez lett volna a végszó, a mágustanonc ismét előlépett a háttérből és Loki azokat a fura, színes végű eszközöket fedezte fel a kezében. A másik végükön egy-egy hosszú tű éktelenkedett és a fiatalember gyors, precíz mozdulatokkal a lány karjaiba, a még mindig fel-felvillanva lüktető erekbe szúrta őket. Fájdalmas lehetett, mert Samerah felkiáltott. És ez most a saját hangja volt. Úgy tűnt a sárkány pillanatnyilag visszavonult, bár a jelenléte külső jegyei nem tűntek el a lányról. A tanítvány tovább ügyködött, vékony, áttetsző csőszerűségeket vezetett az eszközökbe. Az életet adó vér apró patakokként kezdett csordogálni a lány testéből az odakészített kristályüvegcsékbe. A herceg elborzadva nézte és a fejében versenyt futottak a gondolatok. Tudta, hogy a sárkányvér mennyire értékes, hogy gyógyít, hogy varázsereje van. Azt is tudta, hogy Samerah népét a múltban majdnem teljesen kiirtották az utána való hajszában, hogy egyesek mindenre képesek voltak érte. De annak már több ezer éve... Ma már, ennek az egésznek nem is lett volna szabad megtörténnie... Senki még csak nem is sejthetné, hogy a sárkányok ma is élnek, léteznek... Honnan szerzett mégis tudomást róluk ez a mágus?

- Gyönyörű... - mondta elégedetten a varázslómester, miközben a fény felé tartva forgatta az egyik teli üvegcsét. A bíborvörös folyadékban arany csillámok kergetőztek. - Tökéletes. És látod? Máris sokkal nyugodtabb lett.

- Hát persze... - morogta az orra alatt a tanítványa és közelebb lépett a lányhoz, hogy ellenőrizze az érverést a nyakán. - Persze, hogy nyugodtabb, hisz rengeteg vért vesztett. - majd fennhangon így szólt pártfogójához. - Szerintem túl sokat vettünk le tőle egyszerre, mester. Abba kellene hagynunk egy kis időre...

- Azt mondod? - kérdezte szórakozottan a mágus. - Jól van, adjunk neki némi pihenőt. Elvégre nem végezni akarunk vele. Egyébként is mindjárt elájul szegényke, ha jól látom...

***

Éles fájdalom hasított a fejébe, ahogy Samerah elméje kilökte magából az övét. Olyan hirtelen történt, hogy beletelt pár percbe, mire rájött, hogy hol is van... Egész testében remegve ült a földön, a könyvespolc fedezékében, az ölében a csendesen zokogó lánnyal.

- Jaj, Sameh... - nyögött fel halkan és az ő szemét is elfutották a könnyek. - Úgy sajnálom kicsim, annyira sajnálom... Bár megakadályozhattam volna... - karjait a síró lány köré fonta és szorosan átölelte. Samerah egy pillanatra megdermedt, majd megint megpróbálta ellökni őt magától.

- Eressz... - nyöszörögte alig hallhatóan. - Kérlek ne... Ne bánts... Nem akarom...

- Kicsim, én vagyok az! Dehogy bántalak... - próbálta megnyugtatni Loki a hátát simogatva. - Most már senki sem bánthat, itt vagyok veled. Nincs semmi baj, biztonságban vagy.

Úgy tűnt azonban, hogy Samerah nem fogja fel a szavai értelmét, mert továbbra is kétségbeesetten könyörögve igyekezett kiszabadulni a karjából.

- Sameh, nézz rám! - kérlelte a herceg - Gyerünk, nézz rám... Nézz a szemembe. Samerah kérlek, meg kell, hogy ismerj...

A lány eddig makacsul küzdött ellene, most viszont mintha lassan kezdett volna lecsillapodni. Legalábbis már nem vergődött tovább és végre hajlandó volt arra is, hogy ránézzen. De még nem volt egészen magánál. A tekintete ködös volt és zavarodott, a szeme pedig furcsa átmenetet alkotott a sajátja és a sárkányé között. A herceg most is a jól ismert zafírkék íriszeket látta... de középütt keskeny fekete rések húzódtak. Mintha csak egy macska nézett volna vissza rá...

- Samerah? - kérdezte reménykedve Loki, és a hangja hallatán mintha a felismerés halovány árnya futott volna át a lány arcán. Lassan felemelte a kezét és remegő ujjakkal simított végig a fiú vonásain, mintha attól tartana, hogy a másik eltűnik, ha hozzáér.

- Hercegem...? - rebegte tétován.

- Igen! - nevetett fel Loki megkönnyebbülten. - Igen, én vagyok! Hála az égnek, már attól félte...

Pilleszerűen könnyű, hideg ajkak fojtották belé a szót és ő hirtelenjében még levegőt venni is elfelejtett, annyira elképedt. Samerah megcsókolta... Reszkető, félénk és ügyetlen volt ez a csók, de mégis... a legédesebb, amit valaha kapott. Gyengéd és kedves, mérhetetlen hálával és alázattal teli. És ő nem merte viszonozni... Mozdulni sem mert, nehogy megriassza a lányt, és mire rászánta volna magát, a pillanat tovaszállt. Samerah a vállához bújt és újra sírva fakadt. Ő pedig ismét magához szorította, az ölében tartva ringatta és halkan beszélt hozzá.

- Jól van, most már semmi baj... Minden rendben, nyugodj meg... Ki foglak vinni innen. És esküszöm, megfizetek nekik mindazért, amin keresztülmentél. Kamatostul megfizetnek majd, minden fájdalmadért...

Hosszú percekbe telt, mire a lány lassan lecsillapodott. Már nem sírt, de még mindig úgy kapaszkodott Lokiba, mintha az élete múlna rajta.

- Azt hittem, sosem látlak többet... - mondta elfúló hangon - De itt vagy... Eljöttél értem...

- Nincs a Kilenc Világban olyan hely, ahová ne mennék el érted... - súgta a herceg, apró puszikkal hintve tele Samerah arcát, lecsókolva róla a könnyek nyomát. - Bárhová követnélek, kedvesem.

- Bárhová? - kérdezett vissza a lány és egy pillanatra a régi incselkedés csillant meg a szemében, ahogy Lokira nézett.

- Mindenhová. - felelte az mély meggyőződéssel, mire Samerah halványan elmosolyodott.

- Vigyázz, nehogy egyszer még szavadon fogjalak, hercegem... - mondta és ismét megérintette a fiút. Talán nem is tudta, mit csinál, talán fel sem fogta... A herceg legalábbis utólag hajlott rá, hogy a történteket ezzel magyarázza. A simogató ujjak az arca ívéről lassan a nyakára, majd onnan a tarkójára csúsztak. Samerah magához vonta őt, ajkát csókra nyújtotta, Loki pedig teljesen elveszve a gyönyörű könnyes-kék szemekben, engedelmesen hajolt hozzá egyre közelebb és közelebb...