Egyedül volt. Megint. Ő kérte, hogy egyedül lehessen. A Tanács, a nagymester és a nevelői, csak nemrég mentek el. Látta Meda arcán, hogy az asszony nem szívesen hagyja őt most magára, ahogy azt is, mennyire bántja, hogy neki ez volt a kívánsága... de mégsem vitatkozott. Szó nélkül teljesítette a kérését, csak a haját simogatta meg búcsúzóul, és a vállát ölelte át egy pillanatra, mielőtt Ademmel együtt távozott volna. Maga maradt a gondolataival, a sárkányával, és öreg barátjával, örökös társával - a naplójával, végre-valahára. Úgy érezte, írnia kell, hogy ki kell adnia magából mindazt, amit érzett, mindent, ami fájt - még egyszer, utoljára. Egy utolsó bejegyzés. Egy utolsó dal. És egy búcsúlevél... Egy levél, amelyet a címzettje soha nem fog kézhez kapni, soha nem fog elolvasni. Tudta, hogy sosem fognak eljutni hozzá a szavai. Mégis úgy érezte, le kell írnia mindezt, hogy ezzel tartozik neki...

Még mindig nem volt semmi híre sem róla. Senki ma még csak nem is látta. Az óvatos kérdéseire, amelyeket feltett, mindenkitől csak ezt a választ kapta. Így aztán, továbbra sem tudta, hol van Loki, vagy hogy mi történt vele. Miért nem jött, miért nem kereste meg. De nem is igazán bánta ezt, most már... Még mindig, kegyetlenül fájt neki a hiánya, és mindennél jobban vágyott utána, mindennél jobban vágyott viszontlátni őt, még ha csak egyetlen, röpke pillanatra is. Akár még úgy is, hogy ő nem tud róla... De közben tudta, hogy úgy lesz a legjobb minden, ahogyan most van, mert ha újra látná őt, ha újra hallhatná a hangját... Akkor rögtön elszállna minden bátorsága, meginogna az elhatározása. És akkor nem tudná... Nem lenne rá képes, hogy megtegye... hogy azt tegye, ami tennie kell.

Könnyek szöktek a szemébe, elhomályosítva a látását egy pillanatra, ahogy az utolsó sorokat rótta, és megint meg kellett állnia az írásban, ki tudja már, hányadszorra. Újra és újra összeszorította a szívét a gondolat, hogy ezzel a döntésével mekkora fájdalmat is okozhat neki... és valósággal azt kívánta már, bárcsak lenne igaz inkább az, amit gyanított. Az, amit Ashera is mondott, amit olyan vehemensen bizonygatott, mielőtt... Bár tényleg, csak kihasználta volna. Bár valóban, csupán csak játék lett volna a neki. Mert akkor biztosan nem fog majd miatta szenvedni...

Halk ajtónyikordulás riasztotta fel a gondolataiból. Samerah sietve letörölte az utolsó könnycseppjeit, és becsukta a naplót. Leírta már, amit akart... Leanah kedves, szelíd tekintetével találkozott a pillantása, ahogy felnézett, mire nyomban meglepett, de örömteli mosoly futott át az arcán.

- Szervusz, nővérkém... - köszönt halkan a csöndes, szőke lány.

- Szervusz, Leah. - felelte Samerah egy újabb, ezúttal kissé szomorkás mosollyal. - Csak nem téged küldtek, hogy...?

- Nem. - rázta meg a fejét Leanah. -Nem én csak... csak látni akartalak, mielőtt...

Elcsuklott a hangja egy pillanatra, majd hirtelen, minden átmenet nélkül, halk sírás tört ki belőle, és Samerah-hoz rohanva, valósággal a nyakába vetette magát.

- Jaj, húgocskám... - ölelte át Samerah könnyes szemmel, szorosan a másik lányt. - Drága... drága kis húgocskám... Nem kellett volna idejönnöd. Nem lett volna szabad... ezzel gyötörnöd magad.

- Látni akartalak... - ismételgette Leanah, még mindig csöndesen sírdogálva. Samerah vigasztalóan simogatta a hátát, míg lassacskán, végül le nem csillapodott.

- Ne sírj, húgocskám. - mondta akkor, és gyöngéden eltolva magától Leanah-t, letörölgette az arcáról a könnyek nyomát. - Ne sírj miattam. Jobb lesz ez így... tudod jól... Ne légy szomorú...

- Tudom... - szipogott halkan Leanah, és egy aprót bólintva megtörölte a szemét. - Tudom, hogy te most... nagyon szenvedsz... és azt is, hogy úgy érzed, így lesz a legjobb... De akkor sem értem. Egyszerűen nem értem, nővérkém. Nem értem, miért döntöttél... hogy hogyan dönthettél így...

Samerah nem válaszolt, csak egy kicsit megrázta a fejét, majd egy gyöngéd mozdulattal megint magához ölelte tanonctársát. Leanah is, szorosan átkarolta őt újra, erőnek erejével küzdve a sírással, amely már megint a torkát fojtogatta. Amely minduntalan rátört a gondolatra, hogy elveszíti a testvérét, hamarosan... Sokáig csak ültek így, csendben, összeölelkezve, majd Leanah egyszer csak, finoman kibontakozott a másik karjából, és az övén lévő erszénykében kezdett el kutatni. Kicsiny, csepp alakú üvegcsét húzott elő belőle nemsokára, és bizonytalan kis mosollyal Samerah-nak nyújtotta.

- Ezt neked hoztam. - mondta. - Ha megiszod, mielőtt még... tudod... Akkor sokkal... könnyebb lesz majd.

- Leah, nem szabad... - próbálta elhárítani Samerah, ám Leanah, egy tőle szokatlanul határozott mozdulattal, erővel a kezébe nyomta a fiolát.

- De igen, szabad. - jelentette ki egyszerűen, és Samerah ujjait a kis üvegcse köré zárta. - Maga a nagymester engedélyezte. Senki nem róhat meg téged, ha élsz vele.

- Leah, nem erről van szó... Tudod, hogy a szokás... - próbált tovább ellenkezni Samerah, de a másik lány egy hirtelenjött, kedves öleléssel félbeszakította.

- Kérlek, nővérkém... - nézett a szemébe esdeklően, miután kiengedte a karjából. - Kérlek, fogadd el. Használd fel. Engedd meg, hogy legalább ennyit tehessek érted. Nem akarom, hogy még többet szenvedj...

Samerah a meghatottságtól könnyes szemmel bólintott rá a kérésére végül, és odahajolva hozzá, gyöngéden megpuszilta Leanah arcát.

- Köszönöm, húgocskám...

Halk harangszó hangzott fel hirtelen, tompán, és kissé visszhangosan szűrődve át az Ispotály vastag falain és duplaüveges ablakain. Leanah felsóhajtott, és egy pillanatra megszorította nővére kezét.

- Itt az idő.

Samerah újra bólintott, majd óvatosan kihúzta a kis fiola dugóját, és felhajtotta a benne lévő, halvány mentazöld színű folyadékot.

- Elkísérlek. - fogta meg a kezét újra szelíden Leanah, mikor fel akart állni, hogy a harang hívását követve, elinduljon az utolsó útjára.

- Nem, húgocskám. - rázta meg a fejét egy elnéző, de hálás mosollyal Samerah. - Ezt már biztosan nem engedték meg. Tudod, hogy egyedül kell mennem... És egyedül is megyek. Egyébként is... a nagymester neked valami más feladatot szánt most, ha jól sejtem...

- Igen... így van... - ismerte be egyújabb, szomorú sóhajjal Leanah. Samerah erre megint elmosolyodott halványan, majd gyöngéden ismét puszit nyomott húga orcájára.

- Egy dolgot viszont még szeretnék... kérni tőled, Leah. - mondta aztán, és most először, mióta beszélgettek, Leanah mintha egy kis zavart látott volna átsuhanni az arcán. - Ha megtennéd nekem...

- Tudod, hogy bármit kérhetsz tőlem. - mondta a szőke lány kedvesen. Samerah újra csak elmosolyodott, hálásan, megkönnyebbülten, majd egy utolsó másodpercnyi tétovázást követően, Leanah kezébe adta a naplóját.

***

A folyosó, amelyen végighaladt, üres volt, néptelen és kihalt. Ahogy annak lennie kellett... Nem találkozott, senkivel. Lényének egy kis része ugyan vágyott volna rá, hogy láthassa, és búcsúzóul átölelhesse még egyszer, a társait, a nevelőit - a családját... De ugyanakkor félt is, egy ilyen találkozás lehetőségétől, amely tudta, hogy csak szükségtelenül még jobban felzaklatná őket, még több bánatot okozna. Ezért is kérte, hogy hagyják magára, hogy egyedül lehessen, hogy ne háborgassák. Nem őket akarta ezzel bántani, ellenkezőleg... Csak nem akarta, hogy miatta még szomorúbbak legyenek, hogy még többet szenvedjenek. Legszívesebben az egésztől megkímélte volna őket, hogy ne is kelljen tudniuk, ne kelljen látniuk, mi fog történni vele. De ezt a kegyet, már hiába kérte. A Tanács nem engedélyezte. A szertartásnak nyilvánosnak kellett lennie... Ez volt a szokás. Ha egy sárkány önként akart távozni, önként adta fel az életét, és maga kérte arra a Rendjét, hogy bocsássák útjára - az mindig így történt. De nagyon régen nem volt már erre példa... A tiltás életbe lépése óta eltelt több ezer évben egyáltalán, még csak hasonló sem esett meg, soha. Azelőtt persze, megtörtént néha. Előfordult, hogy a párjukat elveszített, szerelemtől megtört sárkányok ezt az utat választották. Hallott róluk, még gyermekfejjel, jó pár történetet és legendát. De soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd, ő is egy lesz közülük...

Talán gyengeség, talán gyávaság volt a részéről, hogy végül ebben is követte őket, hogy ő is, erre az ösvényre lépett. De nem volt képes együtt élni azzal, amit tett... Azzal, akivé lett. Az ő lelkén szárad annak a két szerencsétlennek a halála. Megölte őket, pedig csak segíteni akartak rajta. Két ifjú élet, amely miatta szakadt meg, miatta ért túl korán véget. Pusztán azért, mert rosszkor, rossz helyen voltak, mert pont az útjába kerültek... És a legrosszabb az volt, hogy tudta, bármikor újra megtenné. Bármikor megtörténhet ugyanez, megint. Nem lenne képes uralkodni magán, nem tudná kordában tartani a dühét... Úgy érezte, nem vállalhatja ezt a veszélyt. Nem akarja vállalni. Több ártatlan nem fog miatta meghalni. Egyébként is... ha Ashera-nak igaza volt, ha az a makacsul, újra meg újra a szívébe hasító kétely, mégiscsak igaz volt... Ha rajta kitörő téboly annak a jele volt, hogy a hercege már... nem az övé többé... Ha elveszítette őt, amúgy is, hamarosan utolérné a vég. Akkor már, miért ne menne elébe? Nem tudna élni nélküle... Miért kellene hát megvárnia, míg teljesen eszét nem veszi a bánat, míg fel nem őrli a fájdalom?Miért várná meg, hogy a hiánya, az elvesztése addig kínozza, míg aztán végül, egy napon, bele nem hal majd? Mert ez a sors várna rá, ha a Tanács nem lenne hajlandó, nem lenne kész arra, hogy segítsen rajta...

Már csak pár lépés választotta el attól az oldalajtótól, amely a vár udvarára vezetett - és amelyen keresztül a Rend elé kellett volna lépnie - mikor váratlanul, nagyon furcsán kezdte érezni magát. Szédülés tört rá hirtelen, valamiféle különös kábulat, és minden elfeketedett előtte, de csak egy pillanatra. Azután rögtön újra ki is tisztult a látása. Az a furcsa, kábult érzés azonban megmaradt. Gyenge, de egyre erősödő, zsibbadás-szerű érzés töltötte el a tagjait, és mintha minden megtett lépéssel egyre kevésbé, és kevésbé érezte volna őket... Megint megszédült. Biztosra vette, hogy el fog esni, és nagyon meglepte, hogy nem így történt. Homályosan érzékelte, hogy valaki áll mellette. Feltételezte, hogy nyilván az az illető kapta el, és tartotta meg, de mégsem érezte, hogy fogná a karját, vagy hogy hozzáért volna, bárhol is. Igazság szerint, egyáltalán nem érzett... semmit. Már a zsibbadást sem. Közben az ajtó valahogy, mintha egyre közelebb került volna. Az a valaki nyilván tovább vezette a folyosón. Beszélt is hozzá, de ő nem értette, mit mond. Csak valami tompa mormolást hallott...

'Ne félj...' - szólalt meg halkan a sárkánya, az elméje mélyén. - 'Ne félj. Minden rendben lesz.'

'Nem félek.' - felelte a hangnak magában. - 'Többé már nem... Igazad volt, húgocskám...' -gondolta azután, és a szája halvány, bizonytalan kis mosolyra húzódott. - 'Igazad volt... Így tényleg sokkal... könnyebb lesz majd....

***

A harangok tovább szóltak, halkan, csendesen, állhatatosan, és Loki úgy érezte, mintha mázsás súlyok gördülnének a mellkasára, minden egyes kondulásukkal. Mert már tudta, hol hallotta őket ezelőtt... Ugyanezek a harangok jelezték Sera virrasztását... Ugyanezek kísérték utolsó útjára Samerah kedves, bölcs, öreg mamácskáját... És valamiért biztos volt benne... biztosan érezte, hogy ezek a harangok most, érte szólnak. Az ő kedveséért. Az ő Samerah-jáért. Az ő gyönyörű sárkányáért...

- Nem... - nyögte ki bénultan, alig hallhatóan, ahogy váratlanul eszébe villantak a lány múlt éjszaka mondott szavai. „Holnap, ahogy lemegy a nap, a Rendem végezni fog velem. Már semmit nem tehetünk, ez ellen..." Azelőtt mondta ezt, hogy ő megkérte volna a kezét. Mielőtt előrukkolt volna a tervével, amellyel meg akarta menteni. És nem is törődött ezzel a kijelentésével azután már... De most, ahogy a napnyugta meleg narancsvörös fénybe borította körülöttük a lakosztályt, képtelen volt nem erre gondolni. Újra és újra ott visszhangzottak a fejében Samerah szavai. „Holnap, ahogy lemegy a nap..." „Ahogy lemegy a nap..."

- Ne... - nyöszörögte maga elé. - Kicsim, ne... Ez nem lehet, ne...

Maga sem tudta, miért, de hirtelen elfordult az apja és a bátyja még mindig halkan vitatkozó kettősétől, és az erkély üvegajtaja felé indult. Amúgy sem fogott fel semmit a beszélgetésükből. Nem is hallotta. Semmi másnem járt a fejében, csakis Samerah. Nem veszítheti el őt, nem! Nem lehet! Így nem! Nem hallotta, amit az apja utána szólt, sem azt, mikor Thor utána kiáltott. Már csak azt érezte, hogy egy markos, erős kéz karon ragadja. Ő pedig kétségbeesetten próbálta lerázni magáról, de hiába...

- Loki... Loki várj, ne... - hallotta meg végre a fivére már-már könyörgő hangját, ahogy visszatartani próbálta. - Kérlek testvér, ne... Ne menj ki...

De ő menni akart. Menni akart, bár a gyomra görcsös rettegésbe szorult a puszta gondolatára is annak, amit majd odakint láthat...

- Eressz! - sziszegte oda a bátyjának, igyekezve kirántani a karját a szorításából. - Eressz, azt mondtam!

- Loki, kérlek... - nézett rá Thor, olyan esdeklő tekintettel, hogy szinte már rosszul lett tőle. - Kérlek, ne menj...

Nem törődött vele. Megint megpróbálta kirántani a karját a szorításából, a bátyja azonban továbbra sem eresztette. Ekkor azonban halkan, nyugodtan, közbeszólt a király.

- Engedd csak, fiam. -mondta. - Engedd, hadd menjen.

- De apám!

- Engedd. - ismételte meg Odin nyugodtan. - Ha menni akar, hadd menjen. Legalább most, egyszer az életben, szembesül majd vele, hová is vezetett az önzősége, és az önteltsége...

- Apám kérlek, ez most nem a megfelelő idő, hogy...

Halk zeneszó csendült odakint, felváltva a harangok szelíd, szomorú zúgását és Loki, kihasználva hogy Thor most kevésbé figyel rá, egy határozott rántással kiszabadította magát a fogásából, hogy azután, a királyi lakosztály teraszáig meg se álljon. A hatalmas üvegajtó magától tárult fel a közeledésére, utat engedve neki a szabad ég alá, és ő a kőterasz keskeny, derékmagas párkányáig rohanva, a félelemtől émelyegve nézett le a vár udvarára. Ugyanolyan volt minden, mint amilyennek Sera temetésekor látta. Ugyanúgy összegyűlt a Rend, ugyanott állt a halotti máglya. Ugyanúgy ott volt mindenki kezében, és minden falmélyedésben a kis sárkánylámpácska. Épp csak, az nem volt sehol, akit búcsúztatniuk kellett volna... A máglya üres volt. Egy pillanatra bénult megkönnyebbülés öntötte el. Samerah tehát, még életben van. Még nem késett el. Talán még megakadályozhatja. Talán,ha...

Lágy, szomorúan csengő ének kapcsolódott be most a zenébe, a sárkányok ősi nyelvén szólva, és Loki egy pillanatra egészen azt hitte, hogy őt hallja. De rögtön rá is jött, hogy tévedett. Nem ő volt az. Nem ő volt... Ez a hang most más. Hasonló, de más. Kedves és szomorú. Szelíd és félénk. Leanah énekelt így... és ő megint, akárcsak Sera temetésekor, pontosan megértette a dalt, megértett minden szót. Minden egyes szót...

Eistle mo chroi, *1
Go bronach a choich
Ta me caillte gan tu
's dobhean cheile.
An gra mor i do shaoil
Threorai si me.
Bigiliomsa i gconai
La 's oich.

Hallgasd örök bánatomnak
Szomorú szívemnek dalát
Mert elvesztem nélküled
És kopár lett a világ
Szerelmed volt, mi vezetett
Végig, a hosszú életen át
S én híven őrzöm majd emlékedet
Mindig, míg csak nappalt az éj követ

Nyomban felismerte a dallamot. Ez volt az, amit Samerah dúdolgatott... Erre a dalra ébredt, az ő gyönyörű sárkányának karjában fekve, az ő puha ölelésébe bújva az éjszaka. Később még kérdezte is róla, de Samerah csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy ez Ardela dala... És amikor arra kérte, énekelje el neki a szövegét is, csak a fejét rázta, egy különös kis mosollyal, majd egyszerűen magához vonta őt, egy újabb csókra. Amitől persze, ő rögtön meg is feledkezett minden egyéb másról...

Halk nyikordulással nyílt ki az Ispotály kis oldalajtaja, és különös módon, ő ezt még a távolság és a zene ellenére is kristálytisztán hallotta. A következő pillanatban pedig, megjelent odalent Samerah. Ugyanakkor, a mögötte felhangzó léptek halk koppanásából azt is tudta, hogy az apja és a bátyja is követték őt a teraszra. Mindketten mellé léptek, két oldalról közrefogva így őt, de nem törődött velük. Csak Samerah-t látta maga előtt. A lány nem egyedül jött. Egy fehér egyenruhás férfi kísérte, az Ispotály egyik gyógyítója. És olyan furcsa volt, annyira furcsának tűnt neki... Nem nézett semerre sem, csak zavaros, tompa tekintettel meredt maga elé, bágyadt félmosollyal az arcán, miközben a férfi, aki szelíden vezette maga mellett, úgy karolta át a derekát, mintha támogatnia kellene, olyan féltően figyelve minden lépésére, mintha attól tartana, hogy a lány egyszer csak összecsuklik majd mellette.

- Mit csináltak vele? -hallotta meg Loki a bátyja halk kérdését maga mellett. Ugyanez a kérdés feszítette őt is, ugyanezt akarta ő is tudni. De egyszerűen... képtelen volt megszólalni.

- Elkábították. - felelte a király, a másik oldalán. - Ennyit tehettek még érte, hogy... megkönnyítsék az útját. Így nem fog érezni semmit. Nem fog szenvedni...

Ag caoineadh ar an uaigneas mor
Na deora, go bronach
Na gcodladhins an uaigh ghlas chiuin
Faoi shuaimhneas, go domhain

Zöld hantok felett, árnyas ligetben járok
Keserű könnyekkel, magányom siratva
Hol te csendesen pihensz, mély sírban alva
Megtérve már, az örök békesség honába

- Nem szabadna most itt lennie. - hallatszott újra Thor hangja a különös, szomorú dalon át. Az apjukhoz beszélt, de Loki tudta... tudta, hogy róla van szó... hogy őrá gondol. - Azt kérte, ne hagyjuk... ne engedjük, hogy lássa...

- Kérte? - kérdezte rekedten, rátalálva végre a hangjára. - Te tudtad...? Tudtál erről?! - nézett aztán szemrehányó dühvel a bátyjára, de Thor csak megrázta a fejét és nem felelt semmit. Odalent eközben, mialatt Leanah tovább énekelt, a fehér egyenruhás férfi egészen az udvar közepéig kísérte Samerah-t, ahol - ezt Loki csak most vette észre - a nagymester várt rá. Mellette egy másik gyógyító, egy idősebb nő állt. A kezében rubinköves markolatú, hosszú pengéjű ezüsttőr... és egy vörös kövekkel díszített peremű tál, ugyancsak ezüstből...

- Apám, kérlek... - fordult Loki esdeklően a királyhoz. - Kérlek... ne őt büntesd... Megtanultam a leckét, megértettem... Könyörgöm, vess véget ennek! Állítsd meg őket...

- Nem tehetem, fiam... - rázta meg a fejét Odin szomorúan. - Mi nem avatkozunk a Rend ügyeibe, tudod jól. Ez volt a Sárkánytanács ítélete. Törvényes ítélet. Ő pedig elfogadta. Semmit nem tehetek már, ezek után...

- Dehogynem tehetsz! Hiszen te vagy a király! A te szavad a törvény! Te még megakadályozhatod! Csak... egyszerűen csak... tiltsd meg nekik, hogy megtegyék! Könyörgöm, ne engedd, hogy megöljék...

Odin nem válaszolt, csak közelebb lépve hozzá, egy halk sóhajjal megszorította a fia vállát. Loki dermedten nézte, ahogy Samerah a nagymesterhez lép, aki egy szelíd mozdulattal átkarolva a lányt, átvette őt eddigi kísérőjétől. A gyógyító, aki mellette állt, ugyanekkor tisztelettel felé nyújtotta a rubinköves tőr markolatát. A herceg tudta, mi következik. És nem akarta látni. Nem akarta végignézni, minden porcikája vadul tiltakozott ellene... de mégis képtelen volt elfordulni.

- Apám, kérlek... - rimánkodott halkan tovább. - Könyörgöm... kérlek... Te még megmentheted...

- Nem, Loki. - felelte a király, és megint megszorította egy pillanatra a vállát. - Nem menthetem meg azt, aki nem akar megmenekülni. Még mindig nem értetted meg a lényeget, fiam. Ez az ő döntése. Az ő választása. Samerah önként megy a halálba. És nekem nincs jogom ezt elvenni tőle, hiába vagyok a királya. Megmenthetném a Rendtől. A Tanácstól. De nem tudom megmenteni saját magától. Nem foszthatom meg attól a jogától, hogy döntsön, hogy válasszon. Ő így döntött. Így választott... és nekem ezt tiszteletben kell tartanom. Ahogy neked is...

Aoibhneasa bhi
Ach d'imigh sin
Se lean tu
Do fhear cheile.
An gramor i do shaoil
Threorai se me.
Bigi liomsa i gconai
La 'soich.

Mennyei boldogság, miben részünk volt
De elmúlt már, elmúlt csendesen
S én csak azt várom, hogy követhesselek
Téged, én uram, én hitvesem...
Szerelemed vezet majd tovább
Végig, e hosszú életen
És velem leszel, mindig itt, velem
Míg csak nappalt az éj követ.

Különös, fájdalmas szomorúsággal zengő hangszer kapcsolódott be most a dalba. Loki nem tudta, mi az, de a hangjától könnyek szöktek a szemébe, és még jobban, még keservesebben összeszorult a szíve. Ez nem történhet meg... Velük nem... Nem veszítheti őt el...

A nagymester átvette a gyógyítóasszonytól a tőrt. Samerah engedelmesen hagyta, hogy a mester közelebb vonja magához, majd hirtelen felnézett - és meglátta őt. Felismerés és értelem villant fel a szemében egy pillanatra, amit öröm, fájdalom, és mélységes mély szomorúság követett... majd egy perccel később megint, ugyanolyan tompává, üressé és érzéketlenné vált a tekintete, mint mielőtt a herceget észrevette volna. Loki pedig úgy érezte, még egy pillanat, és beleszakad a szíve ebbe a látványba. Ahogy abba a tudatba is, hogy nem képes... hogy nem tudja... Nem mentheti meg a kedvesét. Nem akadályozhatja meg azt, ami következik...

Agcaoineadh ar an uaigneas mor
Na deora, go bronach
Na gcodladhins an uaigh ghlas chiuin
Faoi shuaimhneas, go domhain

Zöld hantok felett, árnyas ligetben járok
Keserű könnyekkel, magányom siratva
Hol te csendesen pihensz, mély sírban alva
Megtérve már, az örök békesség honába

Akkor sem fájhatott volna jobban, ha az ő szívébe fúródik az a tőr... Samerah egy másodperc erejére görcsösen összerándult a nagymester atyai ölelésében, az ujjai karmokként begörbülve az őt megtartani igyekvő karokba vájtak... majd egy pillanattal később elernyedt és a feje a férfi vállára bicsaklott. A Sárkányrend vezére némán könnyezve ölelte magához, majd engedte le őt gyengéden a földön mellettük térdelő asszony ölébe. Loki közbe akart avatkozni, de nem tudott. Megmozdulni is képtelen volt. A mágiája végképp cserbenhagyta, még mindig nem mutatkozott. Semmit nem tehetett... De mindent látott - és mindet érzett. Ugyanúgy összerándult a döfés pillanatában, mint Samerah, a mellébe éles, majd tűzforróan égető fájdalom hasított, és talán el is esett volna, ha a bátyja nem áll ott mellette, ha nem fogja át támogatóan a vállát. Le akarta rázni magáról a karját, de nem tudta... A fájdalom túlságosan is letaglózta. Szédült, émelygett tőle, és a rosszulléte csak tovább fokozódott, mikor megértette, mikor rájött végre, miért is van ott a nagymester mellett az a gyógyító... és hogy mire kell neki az az ezüsttál... hogy sárkányvér túl értékes ahhoz, hogy csak így elpazarolják...

Smaointe, ar an la
(A) raibh sibh ar mo thaobh
Ag inse sceil
Ar andoigh a bhi
Is cuimhin liom an la
Gan gha 's gan ghruaim
Bigiliomsa i gconai
La 's oich'

És emlékezem, a régi napokra
Mikor még mellettem voltál
Régmúlt időkre, réges-régi dalokra
Szomorúság nélkül, örömmel és óvva
Emlékszem majd vissza, minden egyes napra
Mert így velem leszel, mindig itt leszel,
Mindig...
Míg csak nappalt az éj követ.

Kiáltani akart, hogy hagyják őt békén, ne merjenek hozzáérni, ne merjék, az ő gyönyörűséges sárkányát így meggyalázni! De nem volt képes rá, egyszerűen... nem tudott megszólalni. Leanah még mindig énekelt, de ő már nem hallotta. Hasogatott a feje, a fülében tompa morajlással dobolt a vér, és megint felfordult a gyomra, látva, hogy a gyógyítóasszony elővillanó sárkánykarma Samerah kecses, hófehér nyakához ér... De erőt vett magán, és legyűrte a rosszullétét. Nem szerzi meg azt az elégtételt az apjának, hogy lássa még jobban összeomlani. Egyetlen hang nélkül nézte végig, ahogy a nagymester újra a karjába vette Samerah élettelen testét, és a halotti máglyához sétált vele. Arles mester olyan végtelen gyöngédséggel és óvatossággal fektette végig a lányt a kék selyemlepellel letakart farakáson, mintha Samerah csak aludna, és ő attól félne, hogy egy hirtelenebb, vagy durvább mozdulattal felriaszthatja. Hófehér, áttetsző csipkefátyollal takarta be őt, majd távolabb lépett, és két, kisírt szemű, gyászruhás lánykát engedett a helyére, akiknek a kezében egy-egy kosárnyi fehér selyemrózsa volt. Loki nem volt biztos benne, hogy jól látta, de mintha ismerte volna őket... Talán épp az a két kis, tanonccá avatás előtt álló sárkánypalánta lehetett, akik néha az Ispotályban Samerah-nak segítettek... Sírás fojtogatta a torkát, könnyek marták a szemét, de ő erőnek erejével visszanyelte őket. Nem fogja hagyni, hogy lássák a gyengeségét. Még egyszer nem... Nem fog sírni. Nem fog összeomlani...

De többször is, csak egy hajszálon múlott, hogy képes volt magát tartani. Azt hitte, ennél jobban nem fájhat már semmi, de mikor fellobbant a máglya, és Leanah belekezdett a már jól ismert siratódalba... Hányszor szakadhat meg egy szív, vajon mennyi kínt képes még elviselni? Nagyon nehéz volt... Kegyetlen nehéz volt megőriznie a tartását, miközben legszívesebben ordított volna a gyásztól, a dühtől, a kétségbeeséstől, a fájdalomtól... De nem tehette. Az apja, és a bátyja még mindig ott álltak mellette, és az ő szánalmukat, az ő sajnálatukat, a „támogatásukat" már végképp képtelen lett volna elviselni. A gyászát saját magának kell megtartania. Nem engedheti, hogy lássák, mennyire megtörte őt Samerah halála. Hiába próbálta azonban a fájdalmát leplezni. Odin talán valóban nem hitte el neki, hogy ő tényleg képes volt ezt a lányt ilyen mélyen, ilyen őszintén szeretni... de Thor-t nem tudta átverni. A bátyja tudta, mit érez, hogy min megy most keresztül. És nem hagyta magára... Egyetlen percre sem hagyta egyedül. Thor végig mellette maradt, végig ott állt, hogy ha kell, támogathassa. Valószínűleg jól tudta, észrevette, hogy Loki nem kér a sajnálatából, és hogy most nyilván, valahová az alvilág mélyére kívánja... Tudhatta abból, amilyen mereven állt ott, abból ahogyan megfeszült a keze alatt a válla. De akkor sem hagyta magára...

Loki eközben kezdte egyre inkább úgy érezni, mintha egy lidérces, delejes rémálomba csöppent volna. Az iszonyat, a döbbenet, szinte teljesen lebénította. A nap mostanra már rég alábukott a horizonton, leszállt az alkonyat, majd követte az este, de ő még mindig csak állt ott, bénultan nézve a lángokat, amelyek majd végleg elszakítják, végleg elveszik tőle őt. A tűz időközben már olyan magasra csapott, hogy teljesen eltakarta előlük a testet, a sárkányok siratódala is a végéhez ért már, de azok az apró, csillogó fényszemcsék, amelyeket várt, amelyek Sera temetésekor a lélek távozását jelezték, most valamiért nem jelentkeztek. Mintha Samerah, és a sárkánya még nem álltak volna készen rá, hogy útra keljenek. Vagy talán a tűzben lehetett valami, ami megkötötte, ami még nem engedte hazatérni a lelküket? Esetleg az ő kétségbeesett vágya... az ő akarata tartotta volna itt őket? Mert egy része még mindig képtelen volt elhinni, hogy mindez tényleg megtörtént...

Új dal csendült fel, új,de mégis ismerős hangon szólva, és odalent, a máglya túloldalán, megjelent Ashera, akár a halál megtört, szomorú angyala. Ugyanolyan fekete ruhát viselt, mint akkor Samerah, az idő homokórájával a derekán, a szárnyait szélesre tárta, fényesen izzó, vízkék sárkányszemeit pedig csak még jobban kiemelte a bennük csillogó könnyek ragyogása. A három sárkányifjonc kísérte, de most egyikük kezében sem volt ott a sárkánymintás fáklya. Csak azokat a kis lámpásokat hozták, amelyek mindenki másnál is ott pislákoltak, apró fénypontok özönével töltve meg az este sötétjébe borult várudvart. Loki ezt a dalt sem hallotta még tőlük, Sera búcsúztatásán nem énekelték. Talán nem is a sárkányok nyelvén szólt... Ahhoz nagyon hasonlóan csengett, de valahogy mégis más volt. Viszont ő ezt is, ugyanúgy megértette...

„Szabadság - Te Mindenható! *2
Hatalmas vágya a léleknek...
Légy hát szabad, szállj velem!
Keresztül az aranyló földeken
Szabad vagy testvér, végre szabad...
A lét nem uralkodik már lelkeden..."

Finoman csillámló, kékesfehér és ezüst fénnyel ragyogó por szállt fel a halotti máglyából, ahogy Ashera lassan felemelte a kezét. Mintha csak erre az egy mozdulatra - és erre a dalra vártak volna, mintha ezek engedték volna őket szabadjára... Ezzel egy időben, a mécsesek apró lángocskái is útnak indultak, körbevéve, és szelíd izzásukkal kísérve a lassan egyre feljebb emelkedő, csillogó porfelhőt. Loki, a könnyeit visszafojtva nézett fel utána, a sárkány kibontakozó alakjára várva. Ez az egy vágy munkált most már csak benne, hogy még egyszer, utoljára láthassa. Hogy az a csillagok közt felizzó, ragyogó kék sárkányszempár ránézzen, csak még egyszer, utoljára... De ez nem történt meg. Ő nem jelent meg búcsúzóul az éjszakai égen, nem hangzott fel a társainak szóló búcsúüvöltése sem. Az a kékezüst fényű felhő most egyszerűen csak elszivárgott, egyre magasabbra és magasabbra szállt, míg végül már nem látták, míg teljesen el nem tűnt a szemük elől, beleolvadva a csillagok porába, csendesen... A sárkánymécsek lángocskái egy pillanatig még izzottak odafent, szelíden világítva az eltávozott után - majd lassan, egyenként, egy utolsó pislákolással mind kihunytak, mintha ők maguk is, csak haldokló, búcsúzó csillagok volnának. Loki fájdalmas csalódottsággal sóhajtott fel halkan, és most már képtelen volt a szeme sarkában gyűlő könnycseppeket visszatartani. Különös melegséget, és lágy simítást érzett az arcán egy pillanatra, gyöngédet, finomat, mint egy lopva adott csók, vagy egy kósza kis érintés... és ugyanekkor egy halk, édes- és fájdalmasan ismerős hangú suttogás hangzott fel, valahol az elméje legmélyén.

„Légy most boldog, egyetlenem... Míg a világ tiéd, én kedvesem... Találkozunk még, szerelmesem... Várlak az igazak földjén..."

Halk kiáltás hagyta el az ajkát meglepetésében és egy pillanatra boldog, ostoba örömmel dobbant a meg szíve. De aztán rájött, hogy bizonyára csak a képzelete játszott vele... Ez nem lehetett ő. Nem lehetett... Egy morzsányi kis, csalfa remény azonban mégis ott pislákolt még benne, és hirtelen azon kapta magát, hogy mohón vágyja újra hallani azt a bensőjében kelt, halk suttogást. De a hang nem szólalt meg újra...

A tűz tovább égett. A Rend egy újabb, ezúttal szöveg nélküli dalba kezdett. Ő pedig hiába várt arra az édesen ismerős, halkan felhangzó suttogásra. Nem szólalt meg többé, hiába várta... Már csak a sárkányok hangját, a tűz ropogását, és az éjszaka neszeit hallhatta...

Jegyzetek:

*1

Saját, szabad fordítás, nem pontos, a szöveget helyenként megmódosítottam, hogy passzoljon a sztorihoz. A dal: Enya - Smaointe

https://youtu.be/0rnU8f4D-Vg

*2

Részlet a Gladiátor c. film zenéjéből. A dal fordítása itt sem pontos, a szöveg módosítva lett a történethez.

https://youtu.be/BLEtN5PSgMg