Ashera vadul dobogó szívvel, szinte futva sietett végig a folyosókon. Nem akart hallgatózni... tényleg nem akart... Véletlen volt. Ő csak éppen arra járt, az ajtó nyitva volt, és amikor elhaladt mellette, meghallotta, hogy a hercegek és a barátaik Samerah-ról beszélnek.

Idegesen harapdálta a száját, miközben a vár főbejárata felé tartott. Ha mindaz igaz, amit hallott... Nem akarta elhinni. Nem tudta elhinni... És az egész szinte az orruk előtt történt. Hogy lehetett ilyen vak, hogyhogy nem vett észre semmit? Illetve... dehogynem vette észre... Látta ő jól, hogy az ifjabb herceg mennyire odavan Samerah-ért... Látta már az első perctől, hogy mennyire tetszik neki az ő drága testvérkéje... És Samerah is kedvelte őt, ezt is észrevette. De azt hitte, a herceg tiszteli annyira a Rendet - és őket - hogy nem próbál... hogy nem csinál ilyet... Hiszen tudta, milyen fogadalom köti Samerah-t! Nagyon is jól tudta! Nem értette, hogy lehetett... Olyan kedves volt mindig, mindegyikükhöz... olyan udvarias, olyan... lovagias... Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ilyet tegyen. De minden, amit most hallott, mégis ennek az ellenkezőjét látszott igazolni. Úgy beszélt Samerah-ról, mint egy tárgyról. Mintha semmit sem jelentene neki, csak egy elejtendő vadászzsákmányt... Egy újabb tételt a hódításai listáján. Azok után, amiken együtt keresztülmentek... Hogyan ismerhette ennyire félre a herceget? Hogy hagyhatta, hogy a sima modora így megtévessze? Miért nem vette észre, hogy valójában milyen? És Samerah... Meg kell találnia Samerah-t, beszélnie kell vele! Mi történhetett, mi üthetett belé, hogy feladta az esküjét? Tudja, milyen következményekkel jár számukra mindez, hogy mit kockáztat, akkor miért? Miért engedett neki?

Vadul kergették egymást a gondolatok a fejében, félelem, aggodalom és harag tombolt a szívében, és annyira eluralták a figyelmét a saját sötét gondolatai, hogy már csak azt vette észre, hogy nagy lendülettel beleütközött valakibe. Erős kezek markolták meg mindkét karját, megóvva őt az eleséstől, és egy mélyen zengő, nyugodt, ám szomorú férfihang köszönt rá.

- Jó reggelt, Ashera! Hová sietsz, ilyen hajnalban?

Ashera felnézett és egyenesen Arles nagymester kedves, bár aggodalmas arcával találta magát szemben.

- Jó reggelt mester! - nyögte ki meglepetten. - Én nem... nem sietek sehová... - mondta aztán zavartan, és a szemét lesütve a kőpadló mintázatát kezdte elmélyülten vizsgálgatni, hátha így elejét veheti, hogy a férfi meglássa rajta, mennyire feldúlt. Hiába kerülte azonban a nagymester tekintetét, hiába igyekezett nyugalmat erőltetni a vonásaira... A mester már így is tudta. Tudta, mi kavarta így fel, tudta, mit hallott... Ezt Ashera világosan látta rajta, amikor végül mégis felnézett. És a hangján is érezte, amikor a férfi újra megszólalt.

- Mondd, nem tudod, hol van Samerah? - kérdezte és bár kedvesen mosolygott, de a szeme közben mégis szomorúan csillogott. - Elküldettem érte, de Dori nem találta a szobájában.

- Nem tudom, mester... - felelte Ashera halkan, és megint a száját kezdte harapdálni. - Nem láttam tegnap óta, fogalmam sincs, hol lehet...

- Megtennéd, hogy megkeresed és felküldöd hozzám? Nagyon fontos lenne. Mindenképpen beszélnem kell vele.

- Természetesen, mester. - bólintott Ashera, és gondosan igyekezett megint, hogy elkerülje a férfi tekintetét. - Ha megtalálom, megmondom neki, hogy látni akarod.

- Köszönöm, lányom. - szorította meg hálásan a karját Arles mester, majd félreállva a lány elől, útjára bocsátotta, anélkül, hogy egyetlen további szót is szólt volna.

Ashera ezek után, ha lehet csak még idegesebb lett, és ahogy Samerah keresésére indulva átvágott a vár udvarán, hirtelen olyan érzés fogta el, hogy talán az lenne a legjobb, ha a lányt egyáltalán, nem is találná meg...

***

Samerah a sarkaira telepedve ücsörgött a fűben, és oda sem figyelve szedegette az elszáradt virágszirmokat egy fehér márványszobor lábainál. A faragvány csaknem életnagyságú volt és egy köpenybe burkolózott, szárnyas nőalakot formázott. Kis üvegcsékkel teli kosárkát tartott az egyik karjában, míg a másik kezét kinyújtotta, mintha egy csak általa látott, vagy a művész által odaképzelt szenvedőnek akarna enyhülést adni épp. A szobor pont egy lehajló mozdulat közben ragadta meg a pillanatot, így az alak arcát - azt a kedves, együtt érző, mosolygó, ráncok barázdálta, idős arcot - csak az láthatta, aki lentről, a földről nézett fel rá. Pont úgy, ahogyan most Samerah is tette időnként...

Minden hajnalban eljött ide, az Erőd sírkertjébe Sera halála óta. Bár az emlékkert talán pontosabb megnevezés lett volna... Hiszen a Rend tagjai után nem maradtak holttestek, amiket eltemethettek volna, így aztán - természetesen - igazi sírok sem lehettek a kertben. A szobrok nem végső nyughelyeket jelöltek, csupán emléket állítottak a valaha élt, és mára már eltávozott rendtagoknak. Volt, akit az emberi, és volt, akit a sárkánya alakjában ábrázoltak. Másokra a képességükkel vagy valamely, a társaik számára különösen kedves jellemvonásukkal kapcsolatos, elvont, jelképes alkotások emlékeztettek. Senki sem tudta, ki készítette őket, vagy hogyan kerültek ide. Egyszerűen csak megjelentek a kertben, a hazatérő sárkány búcsúztatását követő reggelen. Seráé volt a legutolsó, a legfrissebb emlékmű a szoborparkban, és Samerah rendszeresen eljött ide, hogy elüldögélve öreg nevelője, kedves mamácskája emlékének társaságában egy kicsit nyugalmat találjon sajgó szíve és háborgó elméje számára.

A hajnal első fénye már ma reggel is itt találta. Egyszerűen nem tudott aludni, nem hagyták nyugodni az elmúlt éjszaka eseményei. Az esze tudta, hogy nem kellett volna azt tennie, amit tett... hogy nem szabadott volna megcsókolnia a herceget... De megtette. És egy cseppet sem érezte úgy, hogy rosszat tett volna vagy, hogy hibát követett volna el. Ebből is látszott, hogy a szíve egyre inkább kezdte már átvenni az irányítást felette... Mostanra túlságosan is a hatalmába kerítette a szerelme, ezért lehetett, hogy... De csak egy csók volt. Egyetlen csók volt, semmi más, semmi több... Nem történt semmi más, mert nem hagyta, hogy megtörténjen. Akármilyen nehéz is volt, ellenállt, nem hagyta, hogy teljesen elragadják az érzelmei... nem engedhette meg ezt sem magának, sem pedig neki... Még azelőtt véget vetett az egésznek, hogy túl messzire mehettek volna, és egy kicsit szégyellte is magát amiatt, hogy csak varázslattal volt képes ezt megtenni... Nem volt ereje neki, magának leállítani, a szemébe nézni és újra visszautasítani. Szörnyen furdalta a lelkiismeret, mikor eszébe jutott, mennyire zavart lesz majd szegény, amikor a szobájában ébred, és nem emlékszik, hogy hogyan került oda, vagy, hogy mi történt...

Egyetlen csókot, egyetlen pillanatot adott csak Lokinak... ezzel még nem törte meg, nem adta fel a fogadalmát, legalábbis ezzel igyekezett megnyugtatni magát. Túl sok minden történt tegnap egyszerre, túl sok érzés szakadt rá hirtelen, ez okozta azt a pillanatnyi elgyengülést, ami végül a csókhoz vezetett. Az együtt töltött idő az erdőben... a hír, hogy elmennek... a búcsúajándéka... a kedvessége, a törődése... a tudat, hogy a hercege itt hagyja, hogy alig egy nap és utoljára néz a szemébe, utoljára látja...

Nem adhatta meg Lokinak azt, amire vágyott, nem adhatott neki ennél többet saját magából, de ezt az egyet... ezt megtehette. Ezt az egy pillanatot átengedhette neki... és át is engedte. Úgy érezte, meg kellett tennie, hogy tartozott ezzel a hercegének... és saját magának is. Ennyit adhatott... csak egy pillanatot... Egyetlen pillanatnyi boldogságot... egyetlen pillanatnyi szerelmet... Ennyi adatott meg nekik és ő tudta, hogy mindig a legdrágább kincseként fogja a szívében őrizni ennek az éjszakának az emlékét. Mindig... egész életében... Serának végül is, igaza volt, mikor azt mondta neki, az igazi szerelem sokkal, sokkal jobban is fájhat majd. Mert tényleg csak egyre jobban fájt... Nagyon fájt, elmondhatatlanul gyötrelmes volt szeretnie őt... de mégis szerette. Nem tudott, és most már nem is akart tenni ellene. Az ő drága mamácskájának ebben is igaza lett. Valóban hálás volt azért, hogy szerethette, hogy ezt a mindent elsöprő, mindent felülíró érzést megismerhette, hogy mindezt megélhette. Hálás volt érte, bármennyire is meggyötörte. És azért is hálás volt, hogy képes volt úgy szeretni, hogy nem veszítette el közben önmagát. Tisztán őrizte meg ezt az érzést a szívében, megóvta attól, hogy rátelepedjen a fajtáját sújtó sorscsapás. Az ő szerelméből nem lett átok, mert képes volt arra, hogy ne hagyja teljesen eluralkodni maga felett. De azt már nem tudta, nem tudhatta, meddig is lesz képes még erre...

Loki minden egyes szavával, minden érintésével, minden pillantásával tovább és tovább gyengítette az erejét, a kitartását. Próbatétel volt minden egyes alkalom, amikor látta, minden nappal egyre nehezebb és nehezebb lett ellenállnia. Ma lett volna az utolsó esélye arra, hogy egy kicsit még vele lehessen... hogy láthassa, hallhassa, megérinthesse... hogy elköszönhessen tőle... Tudta, hogy ha holnap megérkezik a király, nem lesz ezekre többé lehetősége. Mégis úgy döntött, hogy nem keresi őt ma. És neki sem fogja hagyni, keresse, hogy megtalálja... Nem érezte magát elég erősnek, erre az utolsó próbára. Az utolsó találkozásra... Jobb lesz, ha többé nem látja... Maradjon meg utolsó emléknek, utolsó búcsúnak az a tegnapi éjszaka... Bármennyire is fájt most ez a gondolat, tudta, hogy jobb lesz így, mindkettőjüknek. Túl veszélyes lenne vele újra kettesben találkoznia. Nem maradhat vele többé magára... El kell tűnnie erre a két napra, amennyire csak lehet. Ha kell még az Erődből is elmegy, csak hogy elkerülje a herceget. A nagymester biztosan haragudni fog majd, hogyha nem lesz jelen sem a király érkezésénél, sem a hercegek búcsúztatásánál... de inkább ezt a kockázatot vállalja, minthogy újabb kísértéseket kelljen kiállnia. Arles mester talán először mérges lesz rá... de végül meg fogja érteni. Ha elmagyarázza neki a helyzetet... a mester is be fogja látni, hogy a távolmaradás volt legjobb, amit tehetett.

Léptek csikordulására rezzent fel, és megfordulva Ashera-t pillantotta meg a fehér kavicsos ösvényen, amint épp felé tartott. A máskor mindig életvidám, jókedvű lány azonban, most valahogy letörtnek - és emellett nagyon idegesnek tűnt neki. 'Valami biztosan történt...' - gondolta, miközben felállt, leporolta a térdét, majd a közeledő növendéktársa elé sietett. - 'Talán az egyik kicsivel van baj...'

A kezdeti aggodalmát azonban hamarosan döbbent meglepetés váltotta fel, amikor Ashera odaért hozzá, és a nyakába borulva olyan szorosan ölelte át őt, mintha attól félne, hogy most láthatja utoljára.

- Jaj, Samerah... Samerah... - mondta a szőke lány, szinte már sírva. - Samerah, hogy történhetett ez meg? Én szegény, drága testvérkém...

- Ash... - simogatta meg a hátát Samerah egy megnyugtatónak szánt mozdulattal, majd szelíden eltolta magától a lányt, hogy az arcába nézhessen. - Ash, de hát... nem értem... Mi a baj? Mi történt?

- Előttem nem kell letagadnod... - törölte meg könnyes szemeit egy szomorú kis mosollyal Ashera. - Már tudok mindenről, nem kell velem szemben is titkolóznod...

Samerah erre csak még értetlenebbül nézett rá.

- Ashera, miről beszélsz? - kérdezte. - Mi az, amiről tudsz?

- Hát, a hercegről! - felelte Ashera, és dühösen villant a szeme egy pillanatra. - Rólad... és a hercegről...

Samerah arca megrándult ennek hallatán, de igyekezett rögtön újra rendezni a vonásait. Ashera azonban, így is észrevette...

- Szóval, igaz? - kérdezte szomorúan, szánakozó pillantással simítva végig a másik lány karján. - Szegény testvérkém... Hát valóban igaz?

- De mégis... miről beszélsz? - kérdezte Samerah újra, értetlenül ingatva a fejét. - Mi az, ami igaz? Ash kérlek... megijesztesz... áruld már el, miről van szó!

Ashera egy hosszú pillanatig csak hallgatva fürkészte az arcát, mintha azon töprengene, vajon Samerah csak tetteti-e az értetlenséget, vagy tényleg nem tudja, miről is beszél.

- Arról, hogy... - kezdte el aztán lassan, akadozva. - Hogy te... és ő... hogy ti ketten... együtt voltatok...

- Együtt? - vonta fel a szemöldökét Samerah, és az arcán még inkább eluralkodott az a zavart kifejezés. - Nem értem, mit akarsz ezzel Ash. Tényleg sokat voltunk... együtt az utóbbi időben, de... ez sosem volt titok, hiszen mindenki tudott róla. Tényleg, nem értem, mi...

- Én nem erről beszélek Samerah! - szakította félbe hevesen a szőke lány. - Hanem arról, hogy... hogy ti... Samerah, a herceg... ő... ő azt mondja, hagytad, hogy... Azt állítja, hogy te... te odaadtad magad neki!

- Micsoda? - kérdezte Samerah szinte suttogva, és a döbbenettől tágra nyílt szemmel nézett a másik lányra. - Ash, ezt... Ezt ő mondta neked? Loki igazán ezt mondta neked? Az nem lehet... Mégis, mikor...?

- Nem nekem... - rázta a fejét Ashera. - Nem nekem mondta, én csak... csak meghallottam... Érkezett néhány barátjuk a Palotából, ma hajnalban. A kíséretből, azok, akikkel egy évvel ezelőtt idejöttek... A kis fogadóban voltak, tudod, a nagyterem mellett. Az ajtó résnyire nyitva volt, és én csak... csak arra jártam és véletlenül meghallottam, hogy mit beszélnek... Először el se akartam hinni, hogy tényleg őt hallom! Ahogy beszélt rólad, mint... mint egy... trófeáról! Olyan szörnyű volt hallgatni... Legszívesebben azonnal berontottam volna, hogy kikaparjam a szemét!

- Szóval, azt hallottad, amit... a barátainak mondott?

- Igen... - bólogatott Ashera. A többiről, amit hallott, valami fogadásról... arról már nem is mert beszélni neki. Samerah kedvelte a herceget... nagyon kedvelte... Már az is pokolian fájhatott, amit eddig mondott, és ő nem akarta még ennél is jobban bántani. Újra elkönnyesedett a szeme és egy hirtelen mozdulattal megint átölelte Samerah-t. - Úgy sajnálom, testvérkém... - mondta sírós hangon. - Annyira sajnálom, hogy ilyen hírt kellett hoznom!

- Ash... Ash kérlek, nyugodj meg... - próbálta csitítgatni Samerah, bár ő is határozottan egyre idegesebb lett. - Nem lehet, hogy csak... félreértettél valami? Elvégre, nem hallottad az egész beszélgetést, nem igaz? És tudod, milyenek a fiúk... Talán csak... valami otromba vicc volt az egész...

- Nem... - rázta meg a fejét újra Ashera, és kiengedve Samerah-t az öleléséből, megint megtörölte a szemét. - Nem, én... tudom jól, hogy mit hallottam, testvérkém. Nem értettem félre semmit. Azt mondta, az övé lettél... és hogy bizonyítéka is van rá, hogy... hogy megkapott téged.

- Bizonyítéka? - ismételte meg Samerah elképedve, és valósággal érezte, ahogy kifut az arcából a vér.

A szőke lány csak egy szomorú kis bólintással felelt a kérdésére.

- Beszélnem kell vele! - motyogta maga elé Samerah, hosszú percek döbbent hallhatása után, majd Ashera-t megkerülve a vár felé indult.

- Várj! - kapta el a karját a másik lány. - Hová mész?

- Beszélek Lokival. - jelentette ki Samerah, és megpróbált higgadtságot erőltetni a hangjára. - Meg kell tudnom, mi volt ez az egész. Biztos vagyok benne, hogy csak valami félreértés...

- De hát, most nem mehetsz vissza a kastélyba! - tiltakozott Ashera.

- Miért?

Ashera először nem válaszolt, csak megint rágni kezdet a száját, miközben a fejét rázta. Ha ideges volt, mindig ezt csinálta. Ebben a szokásukban egyébként nagyon hasonlítottak Samerah-val egymásra.

- Ash... - nézett a szemébe Samerah, és nyomatékosan újra megismételte a kérdést. - Miért?

- Mert már a nagymester is tudja... - suttogta Ashera megsemmisülten. - Tudja... és keres téged...

- Ash!

- Nem én mondtam neki! - kiáltott fel a szőke lány, így védekezve a másik hangjában hallott nehezteléssel szemben. - Esküszöm, egyetlen szót sem mondtam neki! Már tudta... Találkoztam vele a folyosón, miután... Azt kérte, hogy keresselek meg téged, és én láttam rajta, hogy... hogy tud már mindent.

- Milyen mindent?! - szakította félbe Samerah kétségbeesetten. - Nincs mit tudnia, mert nem történt köztünk semmi sem!

- Nem mehetsz vissza a várba. - folytatta Ashera. A kezdeti félelme és felháborodása csillapodtával, képes volt most már józanul végiggondolni a dolgokat, és azon kezdett töprengeni, hogyan menthetné meg sárkánytársát a - vélt vagy valós - tette következményeitől. - Nem maradhatsz itt. - mondta. - Túl veszélyes. Menj a hegyekbe, ott nem találhatnak olyan könnyen meg, én pedig beszélek Medával és a többiekkel. Kitalálunk valamit. Nem engedjük, hogy...

- Nem! - vágott a szavába ismét Samerah. - Én nem futok el!

- Samerah, kérlek... - fogta meg a kezét szinte már rimánkodva a szőke lány. - Könyörgöm, menj! Ha a mester a Tanács elé viszi az ügyet... El kell menned innen, amíg még lehet!

- Nem, Ash! A meneküléssel csak megerősíteném a bűnösségem. Nem fogok elrejtőzni, mert nem tettem semmit! Semmi nem történt, ami... - Samerah bosszús fújással harapta el a mondatot, majd beletúrt a hajába, hogy lecsillapodjon. - Megyek, és beszélek Lokival. - mondta végül határozottan. - Azután a mesterrel is. Tisztáznom kell velük ezt az egész... képtelenséget. - azzal nagy levegőt vett, mintha egy igazán kemény küzdelemre kellene felkészítenie magát, és Asherat faképnél hagyva újra a kastély felé indult.

- Képtelenség? - szólt utána a szőke lány halkan. - Valóban az, Samerah?

Samerah visszafordult. Ashera őszinte szeretettel és szánalommal nézett rá, szomorúan mosolyogva. De a szemében közben ott ült a kétkedés egy egészen apró, kis szikrája.

- Ha tényleg igaz, hogy semmi sem történt... - mondta. - Ha ártatlan vagy, és a herceg csak hazudik... akkor miért sápadtál el annyira, amikor azt mondtam, bizonyítani is tudja, amit állít?

Semmi szemrehányás, semmi vádaskodás nem volt a hangjában. Gyengéden, kedvesen, megértően beszélt... de Samerah mégis úgy érezte, mintha a szavai arcul ütötték volna. Nem válaszolt Ashera-nak, mert attól félt, hogy olyan csúszik ki a száján, amit később nagyon megbánhat. Egyszerűen csak sarkon fordult és otthagyta. Elhagyta a kertet és egyszer sem nézett hátra. Ashera aggódó pillantással követte végig a lépteit. A lányt hamarosan eltakarta előle a mindenhol dúsan növő, sűrű sövény. Ashera, mikor már biztos lehetett benne, hogy Samerah sem meglátni, sem meghallani nem fogja, végre szabadjára engedhette a könnyeit, amelyek eddig fojtogatták. Nem is vette észre, hogy az ő kedves, öreg mamácskájuk emlékéhez vitték a léptei... Keservesen zokogva kuporodott le a szobor lábainál, átkozva a saját ostoba figyelmetlenségét, és siratva a társát, a barátját, a nővérét... akit mindannyiuk elővigyázatlansága, Samerah bolond jóhiszeműsége, és egy senkivel és semmivel nem törődő, öntelt és önfejű ifjú herceg önzése miatt, most úgy tűnt, végleg elveszít.

***

Dühös volt, sértett, kétségbeesett... és félt. Minél tovább töprengett rajta, annál hihetetlenebb, annál elképzelhetetlenebb volt az egész. De miért hazudna neki Ashera... ilyesmiről? Őszinte volt a riadalma, a felháborodása... valóban hallania kellett mindent, amiről azt állította, hogy hallotta... Végtelenül csalódottnak, és megalázottnak érezte magát. Nem tudta elhinni, hogy a herceg... az ő hercege... ilyeneket mondott volna róla. Ráadásul pont annak a két pojácának? Samerah csak egyszer látta, egyáltalán nem is ismerte őket... De sokat beszélgettek Lokival... nagyon sokat, mindenféléről... és annyit azért tudott róluk, hogy Thor barátai. És hogy Loki egyáltalán nem kedveli őket... Miért beszélt volna pont velük... erről? Kettőjükről? Mi vitte rá a herceget, hogy így beszéljen róla? Talán... ennyire megharagudott volna rá, a múlt éjszaka miatt? Valóban képes lenne ilyen... gonosz, kicsinyes és önző bosszút állni rajta? Miközben talán nem is tudja, milyen veszélybe sodorta őt azzal, hogy azt állította, esküszegő lett miatta...? Sőt, biztosan nem tudja... nem tudhatja! Hiszen nem beszéltek erről, soha! Loki csak a tiltásról, a fogadalmukról tudott, de hogy miért nem szabad... azt nem tudhatta...

Teljesen abszurd az egész! Már maga az ötlet, a feltételezés is, hisz még csak lehetőségük sem lett volna rá, hogy... Igaz, hogy sokat voltak együtt... és kettesben is voltak igen, nem is egyszer... De soha nem történt köztük semmi, semmi sem! Miért állítaná Loki másképpen? Amikor soha, egyszer sem engedte magához... olyan közel? A tudta nélkül pedig csak nem történhetett meg! Lehetetlen, hiszen pontosan emlékszik mindenre... minden együtt töltött percre... és egyszer sem...

Samerah hirtelen megtorpant, és egy pillanatra jeges félelem markolt a szívébe, ahogy az iméntieket még egyszer végiggondolta. Mert rájött, hogy mégsem emlékezett mindenre... minden egyes pillanatra... Mert volt egy éjszaka... egyetlen egy éjszaka... amiről nem voltak emlékei, nem tudta, hogy akkor mi történt. Csak annyit, hogy Loki vele volt... és hogy akkor egyszer... egyetlen egyszer... ő valóban az ágyába engedte a herceget... De az nem lehet! Lázasan töprengve igyekezett újból felidézni magában az eseményeket, de nem volt könnyű dolga. A nyugtatók és az ital... elhomályosítottak mindent. Arra még emlékezett, hogy Loki bevitte őt az erkélyről... hogy ágyba fektette... ő pedig arra kérte, hogy maradjon ott vele... de ezen kívül... Semmi... Semmire nem emlékezett, egészen másnap reggelig, amikor felébredt. Egyedül volt akkor... és rajta volt a ruhája... Ugyanaz a ruha, mint az előző éjszaka. Semmi jele nem volt annak, hogy bármi... történt volna... De egy varázslónak igazán nem jelenhet gondot, hogy... eltüntesse maga után a nyomokat... Ha pedig Ash-nek igaza van... és ha a herceg valóban azt mondta... ha nem hazudott, mikor azt mondta, van rá bizonyítéka... Jóságos ég, ez nem lehet! Loki nem árulhatta el így a bizalmát, nem tehetett ilyet vele! Az nem lehet, hogy úgy szegte meg az esküjét, hogy... Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Ráadásul... még ha nem is emlékezett semmire... de mostanra már akkor is tudnia kellene. Észre kellett volna vennie magán a jeleket. Ha megtörtént volna... ha a herceg valóban megkapta volna, ahogyan állítja... akkor mostanra már teljesen a hatása alatt kellene állnia. Nem lenne többé a maga ura. Erről pedig azért csak tudna, nem igaz? Azonban egyetlen, röpke kis percnél tovább nem tudta megnyugtatni ez a gondolat. Komisz kis paraziták módjára fészkelték be magukat a fejébe a kételyek újra, amikor a közelmúltban történt dolgok egymás után az eszébe jutottak. Ura volt ő még egyáltalán... saját magának? Nem akart elmenni vele az erdőbe tegnap délután... de Loki addig unszolta, míg végül mégis megtette. Aztán, amikor a fa alatt fekve fel akart kelni a karjából, de a herceg nem engedte... csak rászólt, hogy maradjon, és ő maradt, mintha olyan parancsot kapott volna, amelynek muszáj volt engedelmeskednie... Jól emlékezett arra a bénult, akarat nélküli érzésre, ami akkor egy pillanatra eltöltötte. Ugyanezt érezte akkor is mikor a saját jobb belátása ellenére leugrott az erkélyről a múlt éjjel... amikor leugrott, csak mert ő azt kérte... Korábban is nehezére esett már, hogy ellentmondjon neki... de mostanra ez még nehezebb lett. Egyre nehezebb és nehezebb lett, mintha egyre inkább csak az ő akarata számított volna neki, a sajátja pedig egyre kevésbé... Minél inkább belegondolt, annál inkább kénytelen volt ezt észrevenni... és annál jobban kezdett félni.

Már nem volt messze a kastély főbejáratától és szinte futva tette meg az utolsó néhány lépést, majd indult el az árnyékos, hűvös folyosón a nagyterem felé. Teste minden sejtje, az egész elméje vadul tiltakozott a gondolat ellen, hogy így, ilyen ostoba módon, a tudtán és akaratán kívül veszítette el az uralmat saját maga felett... Hogy hiába volt minden erőfeszítése, mert így is elbukta a harcot, azt az emberfeletti küzdelmet, amit az érzéseivel nap, mint nap vívnia kellett... és ahogy egyre jobban eluralkodott rajta a kétségbeesés és a félelem, furcsamód Loki után kezdett vágyódni. Vele akart lenni. A hangja után, az ölelése után vágyott, a karjába akart bújni, hallani akarta, ahogy kineveti, kigúnyolja az ő buta aggályait, ahogy megnyugtatja, hogy az egészből semmi sem igaz, hogy tényleg semmi nem történt...

Ugyanúgy résnyire nyitva találta a kis fogadóterem folyosóra nyíló ajtaját, ahogyan Ashera mondta. És a kiszűrődő halk beszélgetésből azt is rögtön tudhatta, hogy a társaság is még mindig odabent van. Nem ment be a társalgóba, nem akart találkozni velük. Csak megállt az ajtóval szemközti falnál, várt, és figyelt. Lokival egyébként is négyszemközt kellett beszélnie. Boldog dobbanással ugrott egyet a szíve, és nem tudta elfojtani a mosolyát, mikor egy pillanatra felcsendült odabent a herceg jól ismert, kicsit gunyoros nevetése. És az az áruló szív még akkor is boldogan, szerelmesen kalapált, amikor a mosolya már réges-rég lehervadt attól, amit ezután hallott... Haragudni akart, de nem tudott... Kiabálni, dühöngeni szeretett volna, de képtelen volt... Nem érzett semmi mást, csak sivár pusztaságot, ürességet, kétségbeesést, és csalódást... és közben nem tudta, igazán nem tudta, sírjon, vagy nevessen-e kínjában. Mert mindezek alatt, az ő szegény, szerencsétlen, bolond szíve még mindig repesett az örömtől, hogy az ő hangját hallhatja... még úgy is, hogy közben millió tőrdöfésnél is jobban fájt neki minden egyes kimondott szava...

***

Loki kaján elégedettséggel somolygott magában, miközben újra végignézett a némaságba dermedt társaságon. Azt tudta, hogy meg fogja döbbenteni őket a kijelentésével - főleg Thor-t... - de arra még ő sem számított, hogy ennyire meglepődnek majd. Egy kicsit sértette is az önérzetét a dolog, mert ez alapján, úgy vélte, sem Volstagg, sem Fandral nem vette komolyan számba azt a lehetőséget, hogy ő akár meg is nyerheti a fogadást. Hát, ebben az esetben... most egy kicsit pofára ejtette őket. És ettől a tudattól csak még nagyobb elégedettséget érzett. Thor percek óta nem nézett rá. Idegesen gyűrögette az ölében heverő lepedő hímzett sarkát, és közben végig a fehér anyagot beszennyező, bíborszínű foltra meredt. Mintha arra várna, hogy az eltűnjön, felszívódjon, mintha soha ott se lett volna, és ezzel kiderüljön végre, hogy csak az ő egyik, szemfényvesztő kis trükkje az egész. 'Nos, drága bátyám... - gondolta magában némi rosszindulattal a herceg. - '... erre ugyan hiába is vársz..."

- Kételkedik még valaki a szavamban? - szólalt meg végül, elunva a hosszú hallgatást.

- Ezek után? - kérdezett vissza Thor elfojtott haraggal a hangjában, és egy kicsit megemelte az anyagot, hogy mind jól láthassák rajta azt az ominózus „bizonyítékot".

- A lánynak nem... nem lesz ebből baja... ugye? - vetette közbe Fandral bizonytalanul, kérdően a hercegekre pillantva. Loki nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát, e hirtelen jött „lovagias aggodalom" hallatán. Érdekes módon, korábban egyiküket sem izgatta, mi lesz Samerah sorsa, ha ő esetleg sikerrel jár... Ugyanezért volt képtelen mérsékelni a nevetése gúnyos kis felhangját is.

- Nem, nem lesz semmi baja. - mondta nyugodt magabiztossággal. - Feltéve persze, ha a dolog köztünk marad.

- Úriemberi becsületszavamra. - bólintott rá Fandral komolyan. - Senkinek nem fogok beszélni róla. Volstagg? - fordult aztán a nagydarab harcoshoz, mire az elégedetlenül felhorkant.

- Mi értelme ágyba vinni egy ilyen „sárkányrendi hajadont", ha utána még csak el sem dicsekedhetsz vele, vagy azzal, hogy ismered azt, aki megtette?

Thor azonban olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy jobbnak látta rögtön hozzátenni:

- De természetesen tartom a szám, senkinek egy árva szót sem fogok róla szólni...

- Helyes. - vigyorodott el Loki elégedetten. - Na és te, kedves bátyám?

- Azt ajánlom testvér, ne tedd még jobban próbára a türelmemet... - mondta Thor, nyugalmat erőltetve magára. - Már így is túlfeszítetted a húrt.

- Tényleg? - kérdezte Loki, nem tudva kihagyni egy kis pimaszkodást. - És mégis, mivel?

- Mondjuk azzal, hogy megfosztottál egy sárkányrendi szüzet az ártatlanságától! - szisszent fel indulatosan a bátyja. Loki azonban nem törődött a mérgével, sőt, valahol még élvezte is, hogy sikerült megint felbosszantania.

- Erről szólt a fogadásunk. - jelentette ki megint, ugyanazon a felháborítóan nyugodt, tárgyilagos hangon, amivel a „sikere" tényét is közölte velük. - Azt mondtad, bizonyítsam, hogy bármelyiküket ágyba tudom csábítani, ha akarom. Én pedig, amikor álltam a fogadást, azt mondtam, hogy megszerzem azt az éles nyelvű kis boszorkát magamnak. Így volt, vagy sem?

- Így. - hagyta rá kelletlenül Thor.

- Azt mondtam, megszerzem őt, és így is tettem. Bizonyítékot is kértél, amit szintén elhoztam neked. Hajlandó vagy hát végre elismerni, hogy legyőztelek?

- Loki, ne tetézd tovább! - mordult rá ingerülten Thor. - És töröld le végre a képedről ezt az önelégült vigyort!

- Különben?

- Különben én fogom!

- Azt hiszem... - szólt közbe Fandral, aki jobbnak láthatta beavatkozni végre, hogy egy kicsit lecsillapítsa a kedélyeket. - Mivel én voltam az egész ügy úgymond... khm... „ceremóniamestere"... Talán az is megteszi, ha én nyilvánítom ki a győzelmedet. Remélem, így is megfelel...

Loki nem felelt, mindössze továbbra is gúnyosan mosolyogva bólintott egyet.

- Rendben. - köszörülte meg a torkát egy kicsit Fandral. - A fogadás hivatalosnak minősült, mivel kézfogással is megpecsételtétek. Erre rögtön itt van velünk egy tanúnk, rajtam kívül, a többinek pedig az egész asztaltársaság, akik akkor ott voltak, ha esetleg valami probléma merülne fel...

- Nem lesz itt semmi probléma. - mondta Loki, és a fivérére nézett. - Nem igaz, drága bátyám?

Thor erre csak mordult egyet.

- Teljesítetted a... feltételeket, és ezt igazoltad is felénk. Te győztél, tehát jogod van kérni a díjadat a... vesztes féltől. Így van, Thor?

- Így, hogy a fészkes fene essen beléd! - morogta az idősebb herceg maga elé, majd az öccséhez fordult. - Végig erre ment ki a játék, mi? Halljam, mit akarsz?!

Loki újabb sokatmondó kis vigyort eresztett meg és tüntetőleg hallgatott, csak hogy a bátyja idegeit még jobban felborzolja. Régi harc volt ez már köztük... A fogadások az ő köreikben egy kicsit másként működtek. Nem úgy, ahogy az megszokott volt. Sosem valamiben fogadtak, - mondjuk aranyban, italban, vagy bármilyen más értékben - hanem valamire. Arra, hogy valamit mer, vagy nem mer, sikerül, vagy nem sikerül a másiknak megtennie, véghezvinnie. És a végén, a győztes maga választhatta ki a díját. Mindig, minden esetben. És bármit kért is, azt a vesztesnek úgymond, ki kellett fizetnie. Loki legalább annyiszor nyert, mint ahányszor veszített az ilyen kis „összecsapásaikban" és valahányszor neki kedvezett a szerencse, mindig sikerült valami, a bátyja számára különösen kínos, megalázó, vagy kellemetlen „jutalmat" kieszelnie. Egyszer például így kényszerítette rá, hogy adja ki magát menyasszonynak egy esküvőn... Szerencsére az igazi ara sem volt épp egy nádszálkisasszony alkat, és ráadásul még volt humorérzéke is. Így aztán készséggel belement, hogy az addigra már kellően kapatos, újdonsült férjét megtréfálják egy kicsit. Most azonban, a herceg nem forgatott a fejében semmi ilyesmit.

- Gyerünk, bökd ki végre, mit kérsz! - szólt rá mérgesen Thor, és ő megint nem tudott visszafojtani egy újabb, diadalmas kis mosolyt.

- Semmit. - válaszolta nyugodtan. - Nem kérek semmit. Megelégszem ezúttal azzal, hogy elismertétek a győzelmemet. Na meg persze, nem utolsó sorban azzal a diadallal, hogy jelenleg én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja magáról, hogy egy ilyen „szépséges sárkányrendi hajadont" ágyba vihetett. Ki tudja, mióta nem dicsekedhetett már el ezzel egyetlen férfi sem...

- Nem nagy dicsőség, ha csellel vetted rá, vagy kényszerítened kellett erre. - vetette oda foghegyről Thor, mire Loki megint csak elvigyorodott.

- Nem kellett kényszerítenem. - mondta egy vállrándítás kíséretében. - És tudom, hogy nem hiszed... de még csak cselre sem volt hozzá szükségem.

Még egyszer végignézett rajtuk, és alaposan az emlékezetébe véste, amit látott. Az odafagyott hitetlenséget és döbbenetet a bátyja arcán, Thor haragtól izzó kék szemét, Fandral kíváncsiságot és némi gyanakvást tükröző arckifejezését, Volstagg még mindig meghökkent, bamba képét... Azután felállt, még mindig vigyorogva gúnyosan meghajtotta magát, és egyszerűen kisétált. Otthagyta őket, hadd főjenek csak a saját levükben, és roppant elégedett volt magával, hogy sikerült így összezavarnia és megleckéztetnie az egész bagázst. Máskor majd óvatosabban állnak le fogadni vele...

Nem tartott azonban sokáig az elégedettsége és az öröme. Mindössze addig, míg a folyosóra kilépve, a szemközti falnál meg nem pillantott egy karcsú kis alakot... Egy alakot, amelyet jól ismert, amelyet akár az árnyékából is bármikor felismert volna... És egy sápadt, hófehér arcot, benne pedig könnybe borult, zafírkék szemeket, amelyek egyenesen őrá néztek.

- Sameh... - lehelte a döbbenettől elfúló hangon. - Sameh, te... mit keresel itt?

A lány azonban nem felelt, nem reagált semmit, csak nézett rá továbbra is mereven, mintha nem is látná őt igazán, mintha fel sem fogná, hogy ott van... Loki meglepettségét pedig hamarosan felváltotta a riadt félelem. Az ajtó nyitva volt... résnyire nyitva volt, amikor kijött rajta. Egy pillanatra úgy érezte, menten kifut alóla a talaj, mikor rájött, hogy mindazt, amit az imént odabent mondott, Samerah esetleg meg is hallhatta... Végtelennek érezte a másodperceket, amíg a lány arcát figyelte, próbálva leolvasni valamit... akármit róla... De az a kedves, szeretett arc most egy szobornál, vagy egy halotténál is kifejezéstelenebbnek tűnt neki. Csak a szeme élt, az a gyönyörű, kék szeme... de most az sem sietett a segítségére. Nem kapott választ belőle a kérdésre, amit nem mert feltenni, ami gyötörte. Pedig hogy félt megkérdezni! Valósággal rettegett tőle, hogy megkérdezze... de meg kellett tennie... tudnia kellett... Suttogásnak is alig lehetett nevezni a hangját, olyan halk, olyan gyenge volt, amikor végül sikerült rávennie magát, hogy megszólaljon. Mintha egy hatalmas gombóc lett volna a torkában, aminek az volt az egyetlen célja, hogy megakadályozza őt ebben.

- Mióta álltál itt Sameh? - kérdezte, és talán még a kérdésnél is jobban félt attól, hogy mi lesz majd a felelet.

- Egy ideje... - válaszolta Samerah halkan. Nagyon furcsa volt a hangja... Mintha hosszú órákon keresztül folyton csak sírt volna. Loki pedig úgy érezte magát ettől, mintha hirtelen gyomorszájon vágták volna. A szívét mintha jeges marok szorította volna össze és alig tudta legyűrni magában a késztetést, hogy odarohanjon Samerah-hoz, hogy a karjába kapja, hogy átölelje, hogy megvigasztalja... De kénytelen volt. Még valamit muszáj volt... megtudnia tőle, ám csak nagyon - nagyon nehezen tudta rávenni magát az újabb kérdésre.

- Mennyit hallottál? - kérdezte végül, látszólag nyugodtan. De közben úgy vélte, úgy érezte, hogy ő is legalább olyan halottsápadt lehet már, mint a lány. Egyszerre tombolt benne a fojtogató félelem a választól és az ostoba remény, hogy talán még nincs veszve minden... hogy talán Samerah mégsem hallotta, és akkor minden olyan lehet még közöttük, mint régen.

- Eleget... - szólalt meg újra a lány, egy mély sóhaj kíséretében, porba döntve ezzel Loki minden csalfa reményét. - Éppen eleget... - mondta, megint azon a különös, könnyes, elfojtott hangon, ami már az előbb is úgy szíven ütötte a herceget. - Hogy tehetted ezt velem?