- Loki... Loki, állj meg! Állj már meg! Egy tapodtat sem fognak mozdulni vele onnan nélkülünk, érted? Nyugodj már meg végre! És lassíts, az ég szerelmére! Úgy loholsz, mintha egy sereg jégórás üldözne!

Loki azonban nem lassított, ügyet sem vetett rá. Továbbra is olyan sebes léptekkel sietett végig az Erőd udvarán, mintha tényleg egy seregnyi ellenség lihegne épp a nyakában. Thor értetlenül, és némileg bosszankodva trappolt utána. Tény, hogy az öccse majd felrobbant mérgében és aggodalmában, mikor előadta neki, hogy Samerah megszöktetését tervezi... de azt hitte, hogy Ashera ötletével, mostanra sikerült már végre megnyugtatni. Sőt, még egészen fel is lelkesült a tervtől, mikor meghallotta, hogy van esély a lányt az átoktól megszabadítani. Erre most, tessék! Alig léptek ki a kastély kapuján, máris, újra erőt vett rajta ez a rémes nyugtalanság. És mintha minden lépéssel, amit a parkban megtettek, csak egyre rosszabbá és rosszabbá vált volna a helyzet... Mostanra valósággal olyan lett, mint a pattanásig feszített íjhúr, amelynek elég már a legkisebb érintés is, hogy egyszer s mindenkorra elszakadjon. Amint megtudta tőle, hogy Samerah a pihenőházak egyikében van őrizet alatt tartva, azonnal indulni akart érte, és most is, olyan őrült tempóban szedte azokat a képtelenül hosszú lábait, hogy Thor, bár erősebb és idősebb is volt nála, mégis alig tudott csak lépést tartani vele.

Loki valóban, egyre idegesebbnek és idegesebbnek érezte magát. Minél közelebb értek a céljukhoz, annál idegesebbnek... és nem tudta volna megmondani, hogy miért. De abban biztos volt, hogy ez nem pusztán az aggodalom, Samerah-ért. Valami más is feszítette, legbelül. Valami nagyon rossz, nagyon baljós előérzet, amit sehogyan sem tudott volna megmagyarázni. Valamiért úgy érezte... határozottan úgy érezte, hogy el fog késni. És hogy emiatt, valami szörnyen rossz dolog fog majd történni...

Fél füllel hallotta Thor zsörtölődését a háta mögött, de nem törődött vele. El sem igazán jutott az agyáig, a szavai értelme. Csak Samerah-t látta maga előtt, csak őrá tudott gondolni. Tudta, hol vannak azok a pihenőházak, amikről a bátyja beszélt. Samerah egyszer, egy csöndes, alkonyi sétájukon, mindegyiket megmutatta neki. Jól emlékezett arra a sejtelmes, szürkületi homályba burkolódzó, kissé elvadult, de mégis gyönyörű parkszakaszra, és a benne álló öreg, elhagyatott házacskákra... ahogyan arra is, mennyire igyekezett úgy tenni, mintha figyelne. Mintha tényleg csak az érdekelné, amit a lány mond. Holott közben semmi más nem járt a fejében, mint egy szenvedélyesen romantikus, késő éjjeli légyott, amely köztük történhetne, valamelyik bűbájos kis viskó rejtekében... Máskor talán megmosolyogtatta volna ez az emlék, kellemes, vágyódó borzongással töltötte volna el. De most nem érzett semmit. Semmi mást, csak azt a számtalan, fájdalmas kis rándulást, ahogy újra és újra görcsbe rántotta a gyomrát a Samerah iránti aggodalma... és a bensőjét mardosó félelmet, hogy valamiért nem tud... hogy nem ér majd időben oda...

- Loki, várj már! - hallotta meg ismét a bátyja hangját. - Várj már, hallod? Egyetlen lépést sem tesznek vele nélkülünk, nem viszik el, míg oda nem érünk, felesleges ennyire rohannod... Loki!

Erős kéz ragadta meg a karját és rántotta vissza egy lépést, őt pedig olyan harag fogta el hirtelen amiatt, hogy késleltetik, olyan dühösen fordult meg, hogy ha Thor a másik karját is el nem kapja, talán meg is ütötte volna a testvérét.

- Ne rohanj így előre. - mondta szelíden a bátyja. - Téged sem fognak odaengedni hozzá, ha én nem vagyok veled.

Eleresztette Loki mindkét karját, majd felzárkózott melléje, és egy bajtársias félmosoly kíséretében barátságosan vállba veregette. Loki egy ingerült mozdulattal rántott egyet a vállán, és kicsit távolabb húzódott tőle.

- Miért? - kérdezte mogorván. Nem értette, mitől változtak ilyen gyorsasággal a hangulatai, nem akarta a fivérét sem sértegetni, sem megbántani. Igazából, még hálás is volt neki azért, hogy megpróbált Samerah-nak segíteni... De egyszerűen képtelen volt az aggodalmának - és az indulatainak gátat szabni.

- Mert így egyeztünk meg. - felelte Thor nyugodtan és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy bántotta volna az öccse viselkedése. Inkább, mintha egy kicsit még mulattatta is volna... - Rajtam és Ashera-n kívül senkit nem engednek a közelébe. - mondta. - Így tűnt a legbiztonságosabbnak. Emellett pedig - nem is tudnak róla, hogy te is jössz. Nem szóltam nekik rólad.

- Hogyhogy? Miért? - kérdezte újra Loki, ezúttal már nyugodtabban, és egyre jobban feltámadó kíváncsisággal a hangjában.

- Ashera miatt. - válaszolta egy vállrándítással a bátyja. - Nem igazán kedvel téged a... jelen pillanatban, hogy úgy mondjam. És akkor még finoman fogalmaztam...

- Oh... - hümmögte az ifjabb herceg, homlokráncolva. - Értem. Nos, azt hiszem... ezt semmi jogom sincs felróni neki...

- Nincs. - hagyta rá helyeslőleg Thor. - Igaza van, hogy haragszik rád. És mivel valóságos fúriává változik, ha csak megemlítenek előtte téged... ezért úgy gondoltam, jobb, ha nem tud rólad előre.

- Úgy gondoltad... - ismételte meg kissé cinikusan Loki. - Remek ötlet volt, tényleg... Végül is, mi a legrosszabb, ami történhet, ha most, csak így váratlanul megjelenek? Legfeljebb nekem esik egy felbőszült sárkány, és kikaparja a szememet...

- Ellenkezőleg. - közölte Thor, még mindig nagyon nyugodtan, elfojtva egy kisebb vigyort. - Éppen abban bízom, hogy mivel váratlanul jelensz meg - annyira meglepődik majd, hogy még neked esni is elfelejt. De persze... ettől még később nyugodtan kikaparhatja a szemed...

- Biztató kilátások... - morogta maga elé Loki sötéten.

- Örülj neki, ha ennyivel megúszod. Csodálom, hogy nem tekerte ki már az éjjel a nyakadat, azok után, amit Samerah-val műveltél.

Az ifjabb herceg erre már nem felelt, csak motyogott valamit magában. Ha Thor tudná... ha csak sejtené, hogy miket is művelt az éjjel valójában, Samerah-val... De az az éjszaka... az elmúlt éjszaka... az csakis az övék volt. Az övék és nem tartozott rajtuk kívül, senkire... senki másra... Egyedül az apjának lett volna hajlandó beszélni róla, neki is csak azért, hogy a házasságuk tényét ezzel is bizonyítsa. Odin azonban, a jelek szerint, nem volt kíváncsi a mondandójára... Nem engedte a színe elé, bezárta, egész nap hiába várt arra, hogy végre magához hívassa, és most... most már, nem is számít. Mindegy, hogy miért volt ez így, vagy, hogy mit akart ezzel a király. Egyáltalán nem érdekelte már. Elhatározta magát. Elviszi magával Samerah-t, elmennek innét. Most egyedül az számít, hogy lányt minél előbb megtalálja, hogy épen és biztonságban, az Erődön kívülre juttassa. Elhagyják Asgardot és talán soha többé... nem is térhetnek majd vissza...

Nem így tervezte, ezt az egészet. Nem így akarta... Azt szerette volna, ha az apja elfogadja a választását, ha befogadja a családjába a lányt. Büszkén, boldogan, diadalmasan akart visszatérni a Palotába, újdonsült asszonyával... az ő gyönyörűséges sárkányával, az oldalán. Haza akarta vinni magával Samerah-t, bemutatni az anyjának, mint a feleségét, a szíve választottját, a karjában tartani őt minden éjjel, vele ébredni minden reggel, és megadni neki mindent, amit kíván, amire csak szüksége lehet... Mindent, amit csak adni képes... Szerelmet. Biztonságot. Otthont és kényelmet. Egy hercegnőhöz illő... Asgard hercegnőjéhez méltó életet... De erre most már, nem lesz lehetősége. Már csak annyit tehet Samerah-ért, hogy megszökteti, és ő is, vele együtt vonul száműzetésbe. Keserű szomorúság fogta el, ahogy megint Frigga jutott az eszébe. Ha most elmennek, könnyen lehet, hogy őt sem látja többet... Bár lett volna alkalma beszélni vele, megmagyarázni neki, miért teszi azt, amit tesz, elbúcsúzni tőle... Biztos volt benne, hogy az anyja megértené. Ahogy abban is, hogy Samerah-t a saját lányaként szeretné. Vanaheimből talán... megpróbálhatná majd újra elérni... Ha elhagyják a Sárkány-erődöt, és Asgardon is kívül lesznek, talán a varázsereje is visszatér. És akkor, ha csak a távolból is, de mégis beszélhetne vele. Neki talán olyan is az eszébe jut, ami az ő figyelmét elkerülte. Ha nem is azonnal, de biztosan akad majd, valami mentő ötlete. Vagy addig puhítja majd a királyt, addig beszél a lelkére, míg az végül meg nem enyhül irántuk. Úgy idővel... egyszer... talán mégiscsak hazatérhetnének...

- Itt vagyunk. - szólalt meg mellette váratlanul a bátyja, és ahogy a töprengésből felrezzenve körülnézett, valóban a már korábbról ismert, hosszú kőházacskákat látta maga előtt.

- A legszélső ház. - mondta Thor, egy kisebb, a többitől némileg elkülönülten álló épület irányába mutatva. - Az öreg tölgyfa alatt.

Loki csak egy kurta bólintással nyugtázta az információt, de nem szólalt meg. Túlságosan összeszorították a torkát a hirtelen rátörő emlékek. Mert emlékezett arra a házra. Ahogy arra a hatalmas, ősöreg fára is, aminek az árnyékában állt... Az alatt a fa alatt kerestek menedéket Samerah-val, azon a kora estén, amikor idekint sétálgattak és váratlanul, futó kis zápor kapta el őket. Egy pillanat alatt bőrig áztak mindketten, ahogy nevetve és kézen fogva, az öreg fa lombkoronája alá futottak az esőben. Amely meglepően hideg volt egyébként, és Samerah dideregve bújt hozzá, az ágakról lelógó loncfüzérek rejtekében, mialatt ő egy régi, ügyes kis bűbájjal, a kezéből sugárzó hővel igyekezett megszárítani mindkettőjüket, azzal cukkolva a lányt közben, hogy az egész zápor-epizódról kizárólag ő tehet. Hogy csakis azért szakadt a nyakukba az eső, mert ő titokban össze akart bújni vele. Nyilván. Pedig akkor még nem is tudták, hogy az erejének valójában, tényleg az esőhöz és a viharokhoz van köze... Samerah halk kuncogással tagadta le a vádakat, csak még szorosabban ölelve át őt, és ahol gyöngéd finomsággal a hátára simította a kezét, ott kellemes meleg járta át szinte rögtön, abban a szent pillanatban, ahogy a lány hozzáért. Azt sem bánta volna, ha egész éjjel esik. Bármeddig ott álldogált volna vele a fa alatt, a derekát ölelve, a haját simogatva-szárítgatva, és azon merengve, hogy mi lenne... mi lenne, ha... Ha továbbra is így zuhogna, talán... bevehetnék magukat abba a kis kőházba... csak amíg el nem áll. Milyen kellemes is lenne odabent... összebújni, összekucorodni a tűz mellett, a kandallónál, egymást melengetni, az eső kopogását hallgatni, beszélgetni, és... Nem is merte tovább gondolni. A széles vigyor, ami akaratlanul is kiült az arcára, már így is, túlságosan is arról árulkodott, hogy mi körül is forog az esze... és Samerah persze, észrevette. Észrevette, hogy miket somolyog magában, és amikor megemlítette neki, hogy talán bemehetnének a házba, ha továbbra is ennyire esik, a lány csak egy elnéző kis mosollyal, megcsóválta a fejét. A következő percben pedig elállt az eső, kitisztult az ég és Samerah még egyszer utoljára megölelte, egy hosszú pillanatra, majd a karjából kibontakozva elindult a várba, visszafelé. Őt pedig ezután egész úton ette a bosszúság, hogy elpuskázta az alkalmat és hogy minek is kellett neki ilyen „tökéletes úriembernek" lennie, mikor ki tudja, mikor hullik még egyszer ilyen remek lehetőség az ölébe. Hogy a fene vinné el azt a nyavalyás ígéretet, amit Samerah olyan ravaszul kicsikart belőle!

Nem értette, miért szorult így el a torka, miért szomorította el ennyire ez az emlék. Hiszen eddig még semmi jóvátehetetlen... nem történt. Mindketten itt vannak, élnek. És hamarosan, újra együtt lesznek. Samerah itt van, alig pár lépésnyire tőle. Néhány perc és újra láthatja, újra a karjába zárhatja. És többé nem lesz ilyen ostoba, nem fogja magára hagyni. Még egyszer nem kockáztatja meg, hogy elszakítsák őt tőle. Együtt maradnak, együtt mennek el, és számtalan lehetőségük lesz még ilyen összebújós-esős délutánokat és alkonyokat átbeszélgetni, vagy a hosszú, csillagfényes vanaheim-i éjszakákat egymás karjában eltölteni... Csak a szökésüknek, és a bátyja kissé eszement tervének kell mindehhez... sikeresnek lenni.

Későn... nagyon későn figyelt csak fel rá, hogy valami nem stimmel. Thorral már csaknem a házhoz értek, mikor észrevette, hogy... nem látja sehol az őröket. Nem álltak az ajtó előtt, nem járkáltak a ház körül. A testőrök, akiknek a bátyja megbízásából Samerah-ra kellett volna vigyázniuk, egyszerűen - nem voltak sehol. Az a rémesen rossz előérzet, amely már korábban is úgy elfogta, most megint belé hasított, és amikor meglátta a tárva-nyitva hagyott, félig kiszakadt pántokon lógó ajtót is, ez a baljós megérzés egy csapásra jeges félelembe, valóságos pánikba csapott át. Thor hiába kiáltott rá, mintha meg sem hallotta volna. A bátyját megint lehagyva, a félelemtől émelyegve rontott be a kis házba - és teljesen üresen találta. Senki nem volt odabent. Sem az őrök, sem pedig Samerah...

- Loki, mondtam, hogy várj! Mi a... - hallotta meg maga mögött a bátyja először mérges, majd meglepett hangját. Azután, percekig csak némán, értetlenül álltak, az üres ház közepén. Csak a félig leszakadt ajtó nyikordult meg néha, ahogy ide-oda lengette a szél...

***

'Nem igaz, hogy már megint előre rohan!' - füstölgött Thor magában, miközben gyors léptekkel igyekezett utolérni az öccsét, aki azon az utolsó pár méteren, úgy látszik, már képtelen volt fékezni a türelmetlenségét. Ő is felfigyelt az őrök hiányára, furcsának is találta, hogy nem várják őket idekint, a megbeszéltek szerint. De egészen addig, míg a pántjairól leszakadt ajtót meg nem látta, nem gyanakodott semmi rosszra. Azt is csak késve vette észre egyébként, már azután, hogy belépett a házba.

- Loki, mondtam, hogy várj! - morogta mérgesen, utána trappolva, majd ahogy átlépte a küszöböt, rögtön meg is torpant. - Mi a... - dünnyögte maga elé meglepetten, egy pillanatig a féloldalasan lógó ajtót bámulva, majd újra a fivérére nézett. Loki háttal állt neki, némán, a vállait megfeszítve, a kezeit ökölbe szorítva, és olyan fenyegető feszültség sugárzott az egész tartásából, hogy már-már félni kezdett attól, hogy megszólítsa. Mégis rászánta azonban magát, néhány percnyi hallgatás után, hogy odalépjen hozzá, és óvatosan megérintse a vállát.

- Loki...

- Hol van? - kérdezte az öccse, szinte már természetellenesen nyugodt hangon. - Hol van Samerah?

- Nem tudom testvér, itt kellett volna, hogy...

- Azt mondtad, nem viszik el, amíg ide nem érünk. - vágott a szavába Loki. - Amíg te nem utasítod rá őket. Hazudtál nekem.

- Tessék? - hökkent meg Thor. - Miért hazudtam volna?

- Nem tudom, bátyám. - válaszolta Loki, még mindig azon a furcsán nyugodt, tompán csengő hangon. - Talán azért, mert téged viszont erre utasítottak? Arra, hogy távolíts el a várból? Hogy ne legyek ott... ne legyek útban, amikor...

- Micsoda? - pislogott az öccse hátára döbbenten az idősebb herceg. - Mi...? Ezt meg honnan... hogy... Meg vagy te húzatva, testvér?! Mégis, hogy jutott eszedbe ilyen képtelenség, hogy én...?!

Loki azonban ügyet sem vetett rá. Sem arra, amit mondott, sem a kezdődő felháborodásra, ami a hangjából kihallatszott.

- Elhitetted velem, hogy itt van. - mondta. - Hogy megmenthetem. És közben csak a jó ég tudja hová vittétek... Hogy mit tettetek vele... Mondd csak testvér... itt volt Samerah egyáltalán? Vagy ez az egész nem volt más, mint egy jól tálalt kis hazugság?

- Természetesen itt volt! - fortyant fel Thor, most már komolyan. - Itt kellett, hogy legyen! A Tanács jelölte ki ezt a helyet, nem is vihették volna máshová. Ami pedig a hazugságot illeti, drága öcsém... Az sokkal inkább a te szakterületed, mint az enyém!

Keserű, gunyoros kis mosoly villant fel Loki szája sarkában egy pillanatra, de mivel még mindig háttal állt a bátyjának, így az nem láthatta. Ahogy az arca sápadtságát, a szeme furcsa csillanását sem vehette észre. És a hangja sem árulta el. Ugyanazzal a különös nyugalommal csendült, mint eddig, mikor újra megszólalt.

- Nos, ha valóban ide kellett, hogy hozzák... de most mégsincs itt... Az őrei pedig, - ahogy mondtad - a te parancsaidat követték... Akkor már igazán nem tudom másra gondolni testvér, mint hogy a te utasításodra vitték el mégis innét.

- Loki, elég! - dörrent rá a bátyja mérgesen. - Fejezd ezt be, rögtön!

Nem volt ideje reagálni, elhúzódni, vagy távolabb lépni. Thor már erős kézzel vállon is ragadta újra, és egyetlen, határozott mozdulattal maga felé fordította. Valóban dühös volt rá a vádaskodása miatt, ezt Loki világosan látta rajta. Elég jól ismerte ahhoz, hogy észrevegye a jeleit. A harag apró villanásait a szemében, a megfeszülő izmokat az állán, a sercenő kis szikrákat az ujjai végén... Bár, ez utóbbi csak azóta volt jellemző rá, hogy a képessége a villámok irányítására felfedte magát. Még egy enyhe, de azért kellemetlen, csípős kis áramütést is érzett, ahogy Thor hozzáért. Meglepetten szisszent fel, mire a bátyja rögtön elengedte, és egy csapásra el is tűnt róla a korábbi harag minden jele.

- Mi van veled? Mi ütött beléd?- kérdezte, most már sokkal szelídebben szólva hozzá, és Loki ebből már rögtön tudta... Tudta, hogy nem sikerült a tervezett, hűvösen nyugodt álcáját fenntartania. Az arca, a szeme, megint elárulta. Tudta, a bátyja hanglejtéséből, az ellágyult képéből, a tekintetéből... abból, ahogyan ránézett... Mintha ő még mindig az kisfiú lenne, akit neki, a nagy testvérnek kell minden rossztól megvédenie. Pedig mennyire gyűlölte, amikor így lelepleződött a gyengesége előtte! Vagy bárki más előtt! Saját magára haragudva, a száját dacosan összeszorítva rázta meg a fejét, és nem felelt a kérdésre.

Thor sokáig csak merően nézett rá. Ismerte ezt a kifejezést az öccse arcán. Akkor volt ilyen, ha az igazi érzéseit akarta leplezni, de nem sikerült neki. Nyugtalanította Loki mai viselkedése, amely szöges ellentétben állt a tegnap reggeli, nyegle nemtörődömségével. Azzal a fölényes, kaján magabiztossággal, amivel az orra alá dörgölte, hogy sikerült elcsábítania a Sárkány-rend egy örök szüzességet fogadott tagját. Ahogyan akkor Samerah-ról beszélt... és azután, amiket ma művelt... Már kétszer is, kis híján nekitámadt. Na, nem mintha túl sok esélye lett volna, vele szemben... Loki nem harcolt rosszul, ügyesen bánt a tőrrel, tehetséges mágus volt - de az ő fizikai erejével nem ért fel. Nem is ez aggasztotta, hanem... az ellentmondás a viselkedésében. Tegnap reggel még úgy tűnt, mintha egyáltalán nem érdekelné Samerah. Mintha nem is számítana neki, mi lesz a kis húzása után a lány sorsa. Most viszont, már valósággal az eszét vette a féltés, és az aggodalom, miatta. Tudta, hogy az öccse nagy szélhámos. Hogy az intrika, a cselszövés, a hazudozás legalább annyira a része, annyira a vérében van, mint neki az, hogy mindig egyenes és őszinte legyen. Néha már a nyerseségig az... Vagy, hogy egy problémát elsősorban erővel oldjon meg. És hogy mindig, mindenkiről, a legjobbat feltételezze. Rá is fázott már nem egyszer, erre... Loki sokszor... nagyon sokszor megvezette. De nem tudta mindig becsapni. Annyira távol állt egymástól az a tegnapi, flegma kölyök, és ez a mai Loki... Ennyire még az ő személyisége sem ellentmondásos. A kettő közül valamelyik, csupán ravasz színjáték volt. És valami azt súgta neki, hogy az nem ez a mostani volt...

- Mi ütött beléd? - kérdezte újra, de Loki most sem volt hajlandó válaszolni neki. Megtette viszont helyette, más. A kétségbeesés az arcán, és a féltés a szemében, amelyeket hiába próbált meg előle elrejteni. Látta már máskor is, ezt a fura csillanást azokban a zöld szemekben... Az öccse nagy széltoló volt, zsigerből vert át mindenkit, aki csak lehetőséget adott neki rá, és imádott bajt keverni... de nem volt rossz ember. Ha szeretett valakit, azért képes volt a legvégsőkig is elmenni, a legnagyobb őrültségeket is elkövetni. És nagyon tudott szeretni... Csak sajnos... néha mégis hajlamos volt épp azokat bántani, akiket a legjobban szeretett. Kegyetlenül tudta gyötörni utána a bűntudat, mindig, de mégsem tudott a nyelvének, a természetének parancsolni. Az édesanyjukat is, hányszor sikerült neki, akaratlanul is megbántani! De Frigga persze, mindig megbocsátott neki... Elég volt egy szégyenlős, bűnbánó mosoly, és egy könnyes kiskutyatekintet, hogy máris, mindent elfelejtsen neki, és Loki... Tényleg akkor szokta őt ilyennek látni, amikor a lelkiismerete kínozza... amikor valaki olyat bántott, akit nem akart, olyannal tett rosszat, akit nagyon szeret...

- Oh, te jó ég... - nyögte ki halkan, amikor megértette végre, mi is az, amit lát. Ami szinte végig, az orra előtt volt eddig. Csak túl vak volt hozzá, hogy észrevegye... Pedig ismerte jól az öccsét, észre kellett volna vennie... - A fenébe is, Loki! Miért nem mondtad?

Keserű kis horkantás és egy újabb fejcsóválás volt a válasz.

- Loki, ha szólsz, hogy... Miért nem mondtad? Segíthettem volna...

De megint csak egy néma fejrázást kapott válaszul. Thor bosszankodó sóhajjal követte a példáját, és ő is megcsóválta a fejét.

- Segíthettem volna. - mondta újra. - Amikor a nagymester magához hívatott, hogy közölje, mikor érkezik meg apánk... Akkor azt mondta, van itt egy olyan szokás, hogy az egyik sárkányt... Valakit, akivel együtt tanonckodtunk az egy év során... elengednek velünk. A Palotába.

- Tessék? - suttogta maga elé Loki döbbenten. - Micsoda?

- Velünk jöhetett volna. - sóhajtott Thor csüggedten, újra. - Magunkkal vihettük volna Samerah-t, ha... Egy sárkányt elengedtek volna velünk. Azért, hogy ezúttal ő tanulhasson nálunk, és hogy tovább segíthessen nekünk. Egy újabb évre. Ha tudtam volna, hogy te... kérhettem volna, hogy ő legyen az...

- De hát... én miért... Miért nem tudtam erről?

- Nem tudom testvér... nem tudom... Nem tudom, hogy a mester miért csak nekem szólt...

Mindketten hallgattak egy sort. Majd Thor hirtelen, egy váratlan mozdulattal tarkón kapta az öccsét, és magához rántva, egy csontropogtató, testvéri ölelésbe zárta.

- Még egy ilyen szerencsés bolondot, mint te! - dünnyögte közben, azután épp olyan hirtelen el is eresztette a meglepetten levegő után kapkodó fiút.

- Az a szegény lány fülig szerelmes beléd. - mondta aztán komolyan, Loki szemébe nézve. - Tudod, ugye?

Az ifjabb herceg csak nyelt egyet erre, és egy egészen aprót bólintott.

- Tudom... - motyogta maga elé, alig hallhatóan.

- Meg sem érdemled őt. - folytatta Thor, és a nagyobb nyomaték kedvéért megszorította egy kicsit az öccse vállát.

- Ezt is tudom... - felelte Loki, ugyanolyan halkan, mint az előbb.

- Nem érdemled meg, hogy szeressen. De ő mégis szeret. És te is szereted. Tényleg szereted. Ugye?

- Igen... - suttogta a herceg, lesütött szemmel, rekedten. - Szeretem... és vissza akarom őt kapni...

Thor megértően paskolta meg az arcát, és bár próbálta, de végül nem tudta megállni, hogy megint magához ne ölelje. Akármennyi bosszúságot is okozott neki, akárhányszor tört is borsot az orra alá, Loki akkor is, a testvére volt. És amikor így, ilyen kétségbeesettnek, összetörtnek kellett látnia, hiába volt az ifjú herceg, a mágus, a fiatal harcos magabiztos álarca, ezek mögött, ő még mindig, csak a kisfiút látta. Az ő kisöccsét, aki szenved... akinek segítenie kell... akit meg kell védenie...

- Figyelj rám, testvér... - mondta, és egy kicsit távolabb tolta magától Lokit, hogy megint a szemébe nézhessen. - Próbáld meg összeszedni magad. Megtaláljuk őt. Ígérem. Nem tudom, hogy mi történt itt, hogy miért nem vártak meg minket, de kiderítem. Mielőtt érted mentem volna a szobádba, az őrei még üzentek nekem, hogy Ashera megérkezett ide, és vele marad, amíg... mi is, ide nem érünk. Tényleg nem tudom, mi történhetett, amiért korábban indultak volna el. Viszont, van egy ötletem, hogy hová mehettek. Az Ispotálynál kellett volna találkoznunk azzal a tanácstaggal, akiről Ashera azt mondta, talán segíthet nekünk...

- Az Ispotálynál? - vágott közbe Loki, és megint, egészen felélénkült hirtelen.

- Igen ott. Az Ispotály mögött, a hársfaligetben...

- Az innen csak egy pár percnyire van! Ha nem az úton megyünk, hanem átvágunk a házak között, nyugat felé... Mégis, mi az ördögre várunk még?!

Azzal Loki már fordult is volna ki az ajtón, hogy azonnal, újból nekivágjon a parknak. Thor azonban elkapta a karját, és megállította.

- Lassan a testtel! - mondta nyugodtan. - Máris indulunk. De ezúttal, együtt megyünk. Még egyszer nem rohansz így előre. Rendben? Nem szeretném, ha az előbbi kis közjátékunk megint megismétlődne...

Loki erre, bár egy csepp jókedve sem volt, és még mindig rémesen aggódott Samerah miatt, de azért megeresztett egy halovány mosolyt. Együtt léptek ki az ajtón, és hagytál maguk mögött a kis házat. De alig tettek meg pár lépést visszafelé, a többi épület irányába a parkban, mikor a Királyi Testőrség három katonája bukkant fel az egyik, hármasával álló házcsoport sarkában. Pontosan velük szemben jöttek, esélyük sem lett volna elkerülni őket. Amint észrevették a hercegeket, egy pillanatra megtorpantak, majd az egyikük - aki valószínűleg a legmagasabb rangú lehetett közülük - kivált a csapatból, és ismét feléjük indult. Thor és Loki is megálltak, hogy bevárják a katonát. Az pedig, amikor odaért hozzájuk, először is tisztelettel lekapta a sisakját a fejéről, meghajolt előttük, majd felegyenesedve ismét visszavette azt, és így szólt.

- Felség! Királyi Atyád parancsára, azonnal vissza kell, hogy kísérjünk a várba.

Thor bosszúsan fújt egyet. Ez a „parancs" nyilván Lokira vonatkozott. Azt hitte, jó darabig nem fogják keresni még, de ezek szerint, az apjuk mégis felfigyelt arra, hogy megszökött a szobafogságból.

- Az öcsém rögvest vissza fog térni a várba. - mondta komoran, szúrós pillantást vetve a szemlátomást feszengő testőrtisztre. - De nem veletek. Én magam kísérem őt majd vissza, miután elintéztük itt kint az ügyünket. Menj vissza az embereiddel, és mondd meg ezt, Atyánknak.

A katona idegesen nyelt egyet, és a csuklójára szíjazott karvértet kezdte babrálni.

- Sajnálom uram. - szólalt meg végül. - De nem lehet. Az a parancsunk, hogy haladéktalanul vigyük vissza az Erődbe Loki herceget. Ő királyi felsége azonnal beszélni akar vele. És csak vele. - tette hozzá még nyomatékosan. Mintha előre sejtette volna, hogy Thor vele akar majd menni, hogy nem akarja majd hagyni az öccsét, egyedül az apjuk elé járulni. Vagy talán, sokkal inkább Odin volt az, aki ezt megsejtette... És azért adta ki így a parancsot, hogy az idősebb fiának ne lehessen semmilyen... ellenvetési lehetősége.

Loki mérgesen összehúzott szemmel meredt az előttük álló, páncélos alakra, és Thor egy lopott oldalpillantással azt is megállapította, hogy az ujjait pont úgy mozgatja, mintha csak... Mintha épp, valamiféle varázsjelet formázna. És arra is rögtön rájött, hogy a testőr csakis azért él még, mert az öccsének pillanatnyilag, nem működik a mágiája. Jól emlékezett még rá, hogy mit művelt Loki azon a sziklaszirten, a régi Sárkányerődbe vezető úton... hogy mire volt képes, egyetlen kis ujjmozdulat segítségével... Ezt még a legádázabb ellenségének sem kívánta volna. Nemhogy ennek a szerencsétlennek, akinek az volt egyetlen vétke, hogy szó nélkül ugrott a királya parancsára.

- Loki... - érintette meg óvatosan a fivére vállát, hogy elvonja a figyelmét. - Loki figyelj rám... Velük kellene menned.

- Mi? - fordult felé az öccse kelletlenül. - Eszemben sincs! - mordult fel aztán, és újra a katona felé fordult. - Én már csak egyetlen helyre vagyok hajlandó menni innét...

- Loki, ne csinálj hülyeséget! - súgta oda neki Thor, egy kicsit közelebb lépve hozzá. - Semmi értelme, hogy rájuk támadj, és amúgy is... most nem is tudsz varázsolni!

- Szóval azt hiszed, a mágiám nélkül nem bírnék el velük?

- Nem erről van szó!

Thor egy újabb, bosszankodó fújás kíséretében markolta meg ismét az öccse karját, hogy visszatarthassa, ha az esetleg mégis, valami őrültséggel próbálkozna.

- Figyelj. - mondta komolyan, igyekezve olyan halkan beszélni, hogy a tőlük előírásos távolságot tartó, tiszteletteljesen várakozó testőr ne érthesse, miről is beszélnek. - Ha most ellenállsz, csak felhívod a figyelmet rá, hogy... Arra, hogy készülünk valamire. Menj velük, rendben? Beszélj apánkkal. Talán még sikerül jobb belátásra is bírnod, ki tudja... Én pedig, addig megkeresem Samerah-t. Biztonságos helyre viszem, azután... utánad megyek majd.

Loki nem szólt semmit. Nem ellenkezett, de nem is helyeselte az ötletét. Aztán egy pillanattal később ellazította a még mindig a varázslat jeleit formálgató ujjait, és tétován a bátyjára nézett.

- Bízz bennem, testvér. - mondta Thor halkan, bátorítóan megszorítva a vállát. - Megtalálom. Visszahozom őt neked. Megígérem...

Loki csak némán bólintott, majd miután a bátyja elengedte a karját, lépett egyet a rá várakozó katona felé. Az erre újfent csak meghajolt előtte, majd sarkon fordult, és elindult az Erőd irányába. A herceg engedelmesen követte. Mikor elérték a másik két katonát, azok felzárkóztak mögéje, és így hárman, közrefogva kísérték vissza Lokit a várba, hogy az apja elé vezessék. Thor tűnődve nézett utánuk egy pillanatig, majd ő is útnak indult, a házak között, az Ispotály felé. És közben buzgón reménykedett, hogy tényleg képes lesz majd az öccsének tett ígéretét betartani...