Ezüstösen csengő harangszóra eszméltek fel, amely megtörte körülöttük a kert zavartalan, csöndes nyugalmát. Hirtelen azt sem tudták, hol vannak, azt pedig végképp nem, hogy mennyi idő telt el, mióta... A harangzúgás közben egyre erősödött, a kezdeti egyetlen, gyengécske hangot mostanra mély, erőteljes, többszólamú zengés váltotta fel.

- Mi ez? - kérdezte Loki, egy kissé még kábán. Nehezen sikerült visszatérnie az emlékek világából a valóságba. - Történt valami, hogy így félreverik a harangokat?

- Nem... - rázta meg a fejét Samerah tétován. Még ő sem volt egészen magánál. - Ez nem vészjelzés. Csak a lélekharangok. A virrasztás kezdetét jelzik...

- Virrasztás?

- Igen, ez... nálunk ilyenkor... így szokás... Mindenki részt vesz rajta...

A lány elnémult és egy percig csak hallgatta az ezüstös harangzúgást.

- Azt hiszem, nekem is... mennem kellene... - mondta aztán, és kibújva a herceg öleléséből felkelni készült. Loki azonban a karját a dereka köré fonva visszatartotta.

- Akarod, hogy elkísérjelek? - kérdezte egy kicsit bizonytalanul. Nem tudta, nem sértene-e meg valamilyen szabályt, ha ő is jelen lenne, nem tudta, lehet-e ilyet egyáltalán... Csak azt tudta, hogy nem akarja... hogy most sem fogja magára hagyni Samerah-t. A lány egy pillanatig zavartan hallgatott, kerülte a tekintetét, aztán nagyon halkan, alig hallhatóan csak annyit mondott:

- Örülnék neki, ha velem jönnél...

Boldog mosoly futott át a herceg arcán és egy óvatos mozdulattal megint felemelte Samerah állát, hogy a szemébe nézhessen.

- Akkor így lesz, kedvesem. - csókolta homlokon gyengéden. - Menjünk, gyere...

Egymásba karolva hagyták el a kertet és sétáltak keresztül a vár udvarán. Minden kihalt volt és csendes. Loki arra számított, hogy mindenhol a virrasztásra igyekvő rendtagokba botlanak majd, de sehol nem látott egyetlen lelket sem. Viszont bármerre is nézett, minden ablakban, minden falmélyedésben apró mécsesek világítottak, mintha megannyi kis szentjánosbogár lepte volna el a várat. Azt hitte, Samerah egy nagy, közös gyűlésre viszi majd. A vár udvarára... vagy a nagyterembe... valahová, ahol az egész Rend összegyűlhet, hogy Serára emlékezzen. De a lány nem egy ilyen helyre vezette. Először úgy tűnt neki, hogy az Ispotályba tartanak. De végül nem is oda mentek. A kórház udvari bejáratától nem messze kis mellékajtó nyílt a vár falán. Keskeny, kanyargós csigalépcső volt mögötte, amely egy kis, kerek toronyba vezetett. Meredek volt és ósdi, minden lépésüknél reccsent egyet és por szállt fel belőle. Az egész torony olyan benyomást keltett, mintha csak nagyon ritkán használnák. A lépcső végén újabb ajtó várta őket, amelyen keresztül egy kerek kis szobába jutottak. Sötét volt odabent és hideg. A herceg az első pillanatban semmit sem látott, ahogy Samerah kezét fogva a kis helyiségbe lépett. Aztán a lány halkan egyetlen, rövid szócskát mondott, valami különös hangzású, idegen nyelven. Apró, pislákoló fények gyúltak ki végig a fal mentén, a kőbe süllyesztett kis mélyedésekben és a torony két átellenes falán álló ablakok alatt is. Loki most már eleget látott ahhoz, hogy jobban szemügyre vegye a szobát. Különös mintázatokkal teli szőnyeg borította a kőpadlót és az ablakok előtt függő, félrekötött, vastag függönyökön is hasonló jeleket látott. Azokra a szimbólumokra emlékeztették, amiket a mágus használt, hogy megidézze Samerah sárkányát és ettől egy pillanatra nagyon kellemetlenül kezdte érezni magát. Hamar elűzte azonban a rossz benyomásait és inkább tovább szemlélődött a helyiségben. Az ablaknyílásokba sima üvegtáblák helyett, metszett, színezett ólomüvegből készült mozaikképeket illesztettek amelyek, akárcsak a falakra aggatott vastag kárpitok a Sárkány-rend történetéből elevenítettek meg részleteket. Ahogy Loki közelebb ment az egyik ilyen üvegképhez, az ablak párkányán pislogó kis mécsesre tévedt a tekintete. Aprócska sárkányt formázott a színezüst tartó, szárnyait szélesre tárva, karcsú, hosszú nyakát kecsesen meghajlítva, a fejét felfelé fordítva. A pislákoló kis láng a sárkány szájából világított, mintha a kicsi lény tüzet okádna éppen. A herceg hosszú percekig csak bámulta, elmerengve az élethűségén és magában kénytelen volt megállapítani, hogy bizony azon sem csodálkozna, ha a kis figura egyszer csak megmozdulna és valóban tüzet fújna. Azután szemügyre vette a többi kis fényforrást is. Ugyanaz a sárkány-alak volt mind, csak más-más anyagból. Aranyból, rézből, bronzból, kovácsoltvasból... De nem csak fémből valók voltak, látott terméskőből, márványból vagy épp fekete gránitból faragottakat is köztük. Annyira elmerült a szobrocskák közötti nézelődésben, hogy észre sem vette, amikor Samerah megállt mögötte.

- Minden rendben, hercegem? - érintette meg a vállát óvatosan a lány.

- Persze. - fordult hozzá Loki egy kis mosollyal. - Csak elgyönyörködtem ezekben a kis szépségekben. - mondta az előtte álló sárkányfigurára mutatva. - Ez a fekete gránit nagyon emlékeztet... a te sárkányodra... csak az ezüst foltok hiányoznak róla...

- Nem hiányoznak. - mosolyodott el halványan Samerah is. - Ha jobban megnézed, rajta vannak...

A herceg egy pillanatra kétkedően összevonta a szemöldökét, de azért visszafordult a sárkányszoborhoz. Óvatosan a kezébe vette a kis faragványt, ügyelve, hogy a mozgatástól ne aludjon el a szájában a láng, és közelebbről is megnézte. Elképesztő részletességgel volt kifaragva és valóban, kis ezüst pöttyök húzódtak a pofáján, a mancsain, a nyakán... Ahogy a szárnyai szélén lévő tollak is mind ezüstből voltak... akárcsak Samerah szárnyán, miután kiderült, hogy ő a viharsárkány...

- Hihetetlen, hogy nem... - csóválta a fejét értetlenül a herceg. - Ezt eddig hogyhogy nem vettem észre? Így tényleg... pont olyan, mint te...

- Nem csak olyan. - mondta Samerah egy újabb halovány kis mosollyal. Majd közelebb lépett, és a fiú kezét a sajátjába fogva óvatosan a kis sárkányfigura köré zárta a herceg ujjait. - Szeretném, ha megtartanád.

- Samerah, nem... - rázta a fejét Loki tiltakozóan. - Nem fogadhatom el...

- Kérlek... - nézett rá a lány kedvesen, kérlelő szemekkel. - Nagyon szeretném, ha a tiéd lenne. Hadd köszönjem meg ezzel, amit ma tettél értem...

- Fogadd el, hercegecske! - szólalt meg váratlanul sárkány is a fejében. - Ha nem az ő kedvéért... akkor legalább az enyémért. - tette hozzá egy árnyalatnyi kuncogással a hangjában. - Fogadd el tőlünk ezt a kis apróságot, kérlek. Hálánk jeléül. És hogy legyen, ami emlékeztet majd „a te gyönyörű sárkányodra..."

Lokit annyira meglepte, hogy a sárkány - úgy látszott - megint csak Samerah tudta nélkül szólt hozzá, hogy minden további ellenkezés a torkán akadt. Samerah egy újabb, szomorkás és kissé félénk mosollyal odahajolt hozzá és arcon csókolta. Majd mielőtt a herceg bármit is reagálhatott volna, sarkon fordult és a szoba közepére sétálva letérdelt a régi, kifakult, de még mindig vastagnak és puhának tűnő szőnyegre. Loki egy percnyi hezitálás után visszatette a falmélyedésbe a kis gránitsárkányt - amely immár az övé volt - és a lány mellé telepedett a földre. Samerah addigra a sarkaira ülve, egyenes háttal, csukott szemmel, mélyeket lélegezve, a mozdulatlanság élő szobraként foglalt helyet a szőnyeg mintázata által kiadott kör közepén. A herceg, ahogy a szövet jelképeit nézegette, önkéntelenül is megint a mágus várára gondolt, és az ottani varázskörre, amelyben csapdába estek. Eltartott pár percig, mire legyűrte magában azt az érzést, hogy megint fogoly... - főleg, miután észrevette, hogy ő is a körön belül ült le.

- Nem kell itt maradnod. - szólalt meg Samerah halkan. - Nyugodtan menj csak el, hercegem. Köszönöm, hogy eddig is itt voltál velem...

- Sameh... - fogta meg a kezét finoman Loki. - Kicsim... most tényleg... komolyan elküldesz? Megint?

- Nem, hercegem... - rázta meg a fejét a lány. Kinyitotta a szemét és Loki felé fordult, majd kedves mosollyal viszonozta a kézszorítását. - Nem akarlak elküldeni. Csak érzem, hogy feszengsz... ezért mondtam, hogy nem kell maradnod. Ha nem akarsz...

- Azt hittem azért mondod, mert nem is szabadna itt lennem...

- Már miért ne szabadna itt lenned? - nézet rá Samerah csodálkozva. - Loki te... megmentettél engem... és annyit, de annyit segítettél nekem... Ráadásul te hoztad haza a legifjabb sárkányunkat is. Az adósaid vagyunk, és ezért minden jogod megvan rá, hogy most itt legyél. Senki közülünk nem fogja ezt kétségbe vonni, vagy másként gondolni...

- A többiek... mikor jönnek? - kérdezte a herceg néhány percnyi hallgatás után.

- Többiek? Ők nem jönnek...

- Hát nem együtt lesztek? - értetlenkedett Loki. - Azt hittem... azt mondtad, ezen együtt vesztek majd részt, nem?

- De igen. - bólogatott Samerah. - És együtt is vagyunk. Tudod, mi... bárhol is legyünk éppen... megérezzük, azt, amikor valaki eltávozik közülünk. Olyankor, ha az első gyász már egy kicsit lecsillapodott, mind különvonulunk... azért, hogy semmi ne zavarhassa meg a kapcsolatot, és... Az elménk mélyére vonulunk el... így gyűlünk össze. Mindenki külön... de mégis, mind együtt. Virrasztunk és emlékezünk. Az egész Rend itt van most, velünk...

A herceg, ha lehet, ezt hallva csak még értetlenebbül meredt a lányra, mire Samerah megint csak elmosolyodott.

- Add a kezed. - mondta. - Megmutatom...

Loki habozott egy pillanatig, nem tudva, jó ötlet-e belemásznia ezekbe a dolgokba, de a kíváncsisága végül győzött az óvatossága felett. Egy kicsit azért mégis félve és bizonytalanul nyúlt Samerah kezéért és jó okkal is, mint később kiderült... Amint az ujjaik összekulcsolódtak máris úgy érezte, mintha kiszakadt volna a testéből. Mintha nem is létezne többé... és mégis, mintha egyszerre lenne, mindenhol. Aztán meghallotta őket a fejében. Több száz halk, duruzsoló hang szólalt meg egyszerre az elméjében, érthetetlen, kivehetetlen mormolássá olvadva össze. Majd megjelentek a képek. Úgy látta őket, mint Samerah emlékeit, a kertben. De ezek most nem az övéi voltak... Vagy jobban mondva, nem csak az övéi... A sárkányok kollektív tudatával lépett most érintkezésbe a lány segítségével... és a Rend szinte minden emlékébe beleláthatott, ami bárhogyan is Serával volt kapcsolatos... Hihetetlen és egyszersmind rémisztő élmény volt. De a legkülönösebbnek az egészben mégis azt találta, hogy mintha a sárkányrend egyetlen tagja sem figyelt volna fel a jelenlétére... Senkinek sem tűnt fel, hogy van velük még egy... egy nem közéjük tartozó elme is... Talán nem is volt ebben semmi furcsa. Hiszen olyan sokan voltak... De a herceg mégis, sokkal inkább úgy érezte, hogy a lány elméje az, amely így elfedi előlük az övét. Mintha annyira egyek lettek volna... mintha kettejük szelleme annyira egymásba olvadt volna, hogy a sárkányok egyszerűen nem érzékelték... nem is érzékelhették őket... külön jelenlévőként.

***

Később fogalma sem volt, hogyan jutott vissza a szobájába, vagy hogyan került az ágyába... Arról meg végképp nem, hogy mennyi időt is töltött a kis toronyban, Samerah-val és a sárkányokkal... Arra ébredt, hogy valaki finoman rázogatja a vállát, és a bátyja hangját hallotta, amint egy kissé ingerülten szólongatja.

- Loki gyerünk, fel kell kelned végre! Sera búcsúztatása hamarosan kezdődik, és a nagymester számít a megjelenésünkre. Akármi is volt, amivel így kiütötted magad tegnap, ennyi idő alatt igazán kipihenhetted már. Hiszen jóformán az egész napot átaludtad!

- Az egész... napot? - motyogta Loki a párnájába, és tompa, lüktető fájdalmat érzett a fejében, ahogy a szemét kinyitotta. Nem létezik, hogy egy teljes napig aludt volna... pedig nagyon úgy tűnt, mert valóban a lemenő nap sugarai köszöntek be az ablakán, gyengécske, vöröses fénybe vonva mindent körülötte...

Kimerült nyögéssel ült fel az ágyban és szinte rögtön fájdalmas grimasszal kapott a fejéhez. Mintha belülről homlokon csapták volna egy kőtörő kalapáccsal... És nem csak a feje fájt ilyen kegyetlenül, a tetejébe még szédült és rémesen émelygett is... Fura fricska a sorstól, hogy a másnaposság tüneteivel gyötörje most, anélkül, hogy egyetlen kortyot is ivott volna... úgy látszik, túl sokat vett ki belőle a sárkányok egyesült tudatába való belépés az éjszaka...

- Jól vagy? - ült le az ágya szélére Thor.

- Miért ne lennék? - sandított fel rá Loki a halántékát masszírozva. - Sőt, egyenesen remekül vagyok...

- Igen, az pont látszik... - morogta a bátyja, miközben aggodalmas tekintettel méregette őt. - Ne haragudj, hogy ezt mondom testvér... de szörnyen nézel ki. Mint aki egész éjjel dorbézolt valahol...

Thor fejcsóválva belekotort a zsebébe és egy karcsú kis, átlátszó üvegcsét húzott elő belőle. Valamilyen opálos, fehér folyadék lötyögött benne, ami már kinézetre sem tűnt túl bizalomgerjesztőnek...

- Leanah küldte. - nyomta az öccse kezébe a kis üveget. - Azt mondta, ez majd helyrehoz. De fogalmam sincs, honnan tudta, hogy ilyen pocsék állapotban leszel...

Loki csak morgott valamit válaszul és egy hajtásra kiitta a fiola tartalmát.

- Hát ez... borzalmas. - közölte aztán fintorogva.

- Mire számítottál? - kérdezte vállvonogatva a fivére. - Láttál te már jóízű orvosságot? Igyekezz, öltözz fel. Odakint megvárlak. - mondta aztán, és megpaskolva Loki vállát felállt, majd távozott.

A herceg továbbra is a halántékát dörzsölgetve ült az ágyban és legszívesebben azonnal visszafeküdt volna. De nem lehetett. Nem okozhatott csalódást a nagymesternek. És már csak Samerah miatt is ott kellett lennie. Újabb elgyötört sóhaj kíséretében tápászkodott ki az ágyból és gépiesen nekilátott magára szedni a ruháit. Erre is kitalálhatna valami varázslatot... úgy sokkal gyorsabb lenne a dolog... Az első mozdulatoknál még majdnem orra esett párszor... de mire végzett az öltözködéssel, a szédülés és az émelygés is teljesen elmúlt, mi több a fejfájása is percről-percre egyre jobban csitult. „És Leah még azt mondja, nem ért a gyógyításhoz..." - mosolyodott el egy pillanatra magában. Akármi is volt a lány által küldött kotyvalékban, a tüneteit tényleg elmulasztotta. A tagjait húzó ólmos fáradtságra és a szüntelen aludni vágyásra azonban nem volt semmi hatása... De bármennyire is vonzotta volna vissza az ágy, kénytelen volt erőt venni magán. Lemondó fejcsóválás kíséretében indult el kifelé, de egy pillanatra megtorpant, ahogy rátévedt a tekintete az éjjeliszekrényére. Úgy emlékezett, mintha a fekete kis sárkányfigurát a toronyban hagyta volna... de most mégis itt volt. Itt volt, az ágya mellett és halvány fogalma sem volt róla, hogyan került oda...

- Loki, gyere már! - koppantott be Thor türelmetlenül az ajtaján. - Komolyan mondom, többet tudsz tollászkodni, mint egy menyasszony...

A herceg pislantott egyet, megrázta a fejét, azután elhagyta a szobát és még mindig a szobrocska rejtélyén töprengve csatlakozott a folyosón várakozó fivéréhez.

***

A vár udvarán tartották a búcsúztatást. Az Arénán kívül csak ott volt elég nagy és elég tágas hely ahhoz, hogy mindannyian elférjenek. Középen hatalmas, lapos és hosszúkás halotti máglyát raktak és széles sugarú körben fáklyákat szúrtak le körülötte, hogy legyen, ami világít, ha majd leszáll az éj. A két herceg a főbejárat lépcsőjének legmagasabb fokán állt, a nagymester oldalán. A férfi egy szót sem szólt hozzájuk, mióta megjelentek, szemlátomást mélyen a gondolataiba merült. És ők sem beszélgettek egymással, tiszteletteljes csendben várták, hogy kezdetét vegye a szertartás. Az udvart lassacskán kezdték megtölteni a Rend éppen itt tartózkodó tagjai. Sera testét már elhelyezték a máglyán. A hivatását jelző fehér egyenruhában, fehér halotti lepellel letakarva, fehér selyemrózsák tengerével borítva feküdt ott az idős sárkányhölgy, várva, hogy a Rendje végső útjára bocsássa. A lemenő nap utolsó sugarai még egyszer beragyogták egy pillanatra az Erődöt, azután minden árnyékos félhomályba borult. Halk zene hangzott fel kisvártatva, majd - akárcsak az elmúlt éjjel - körben, a falak mélyedéseiben apró fények pislákoltak fel. Loki azon vette észre magát, hogy ugyanolyan sárkánymécseseket lát mindenütt, mint amelyek a kis toronyszobát is bevilágították az elmúlt éjszaka. Nem csak a falakon, szinte minden jelenlévő kezében is világított egy-egy. A zene tovább szólt, és az udvaron, szemközt velük, a máglya túloldalán megjelentek a sárkánytanoncok. Samerah jött elöl, kitárt szárnyakkal, hosszú, a vállait szabadon hagyó fekete ruhában és fekete, csuklyás köpenyben, a derekán egy láncra fűzött ezüst homokórával, sápadt arccal, hófehéren, akárcsak a halál, az elmúlás élő megtestesülése. Ragyogó kéken izzott a szeme, és a gyász, a fájdalom könnyei apró gyémántokként csillogtak benne. A herceg képtelen volt levenni a tekintetét róla, olyan hihetetlenül szépnek látta, és önkéntelenül is arra gondolt, ha egyszer egy ilyen gyönyörűséges, angyali teremtés formájában jönne el érte a halál, minden életszeretete ellenére is csak örömmel fogadhatná...

Ashera és Leanah kísérték két oldalról a lányt, egy lépéssel lemaradva mögötte, fehér ruhában, fehér köpenyben, szélesre tárt szárnyakkal és a herceg kénytelen volt rádöbbenni, hogy még sosem volt alkalma megfigyelni őket így, félig a sárkányuk alakjában. Leanah szárnyai a fahéj barnaságát idézték, fűzöld szegélyű tollakkal a szélén, és meleg, mézszínben pompázó sárkányszem tükröződött a tekintetében, ahogy egy pillanatra felemelte a fejét. Samerah másik oldalán, Ashera egészen más képet nyújtott, halovány, a víz kékjére emlékeztető sárkányszemével, a viharos tenger szürkeségében játszó, tajték-fehér szélű tollakkal borított szárnyaival... de ő sem volt kevésbé lenyűgöző látvány. Mögöttük az ifjak álltak sorfalat, mindhárman feketében és egy-egy hosszú díszesen faragott, sárkányt ábrázoló bottal a kezükben. Kigyúltak a fáklyák, elhallgatott a zene és egyetlen, hosszú percre néma csendbe burkolódzott minden. Azután a három sárkányifjú egyszerre a földre koppantotta a botja végét és a faragványok szájában fellobbant a láng. Halk zene szólalt meg ismét, a halotti máglya meggyulladt és Samerah énekelni kezdett.

Ba dheas an la go oiche *
Na glortha binne I mo thaobh
'S aoibhneas I gachait gan gruaim
Athas are mo chroi go deo

Ugyanazon a furcsa hangzású, idegen nyelven dalolt, mint amit Loki a toronyszobában is hallott tőle az éjszaka. Gyászosan, méltóságteljesen - és varázslatosan. A dala könnyeket csalt a szemekbe, bánatot lopott a szívekbe, pedig a szövege maga... nem is volt igazán szomorú.

Oh, mily kedves lám, a nappal és az éj
Édes, csengő hangokat hoz felém a szél
Játék csak minden és bánat sosem ér
Örökös boldogság, mi a szívemben él

Ashera és Leanah kettőse hangzott most fel, hangjuk csengésével lágyan körülfonva Samerah énekét, új mélységgel töltve meg és még jobban éreztetve a különös szavak erejét.

He-a-ro
He-a-o-ro

Zengő kórusként csatlakozott a dalhoz a három sárkányifjonc is, majd hamarosan követte őket a Rend összes jelenlévő tagja, mindannyiuk közös gyászát, mindenki közös veszteségét megszólaltatva. Samerah hangjában is ott csengett mindez a szomorúság és bánat, és Loki összeszoruló szívvel hallgatta, azt kívánva, bár ott lehetne most ő is vele. Bár ott lehetne, bár ott állhatna mellette, osztozva a gyászában, támogatva őt a fájdalmában...

- Ez... gyönyörű... - szólalt meg mellette Thor suttogva. - Gyönyörű, még ha egyetlen szót sem értek belőle, akkor is...

A herceg meglepetten összehúzta a szemét és a bátyjára nézett. Hiszen ő... érti... Ő érti a dalt, hogy lehet akkor, hogy a fivére nem? Pontosan értette, bár nem tudta, milyen nyelv az, amin Samerah énekelt. Nem is hallotta a múlt éjszaka előtt, még sohasem... de mégis megértette minden szavát...

- Nem is értheted, fiam... - válaszolta a nagymester Thornak, szintén suttogva. - A Rend halottbúcsúztató dala a sárkányok ősi nyelvén szól. Valaha régen a tieid is ismerték és beszélték. De mára már mind elfelejtették. Senki sem várja hát el tőled sem, hogy megértsd...

Lokin csak még inkább úrrá lett a döbbenet a nagymester szavaira. Eszerint valaminek történnie kellett vele a múlt éjszaka... Valamit biztosan babráltak a fejében, csak ő nem vette észre. Valamit megváltoztatott benne, hogy egy kis időre a sárkányok egyesített tudatának része lett... másként hogyan lehet, hogy most hirtelen megérti a nyelvüket? Csakis így lehetséges...

Ma shilaim o na laetha beo
An ghrian 's an ghealach are mo chul
Nil uaim ach smaointe o mo shaoil
Deora are mo chroi go bron

Lágy, ezüstös ragyogás kezdte körülvenni a lángoló halotti máglyát, ahogy Samerah tovább dalolt. És az ifjú herceg most is ugyanolyan jól értett minden egyes szót, mintha csak a saját nyelvén hallotta volna...

Ha elhagyom napjaim és utam a végéhez ér
A nap és a hold lesz majd, ami elkísér
És életem, világom nem lesz már, csak emlék
Mely szomorú szívemnek könnyeiben él

Loki bármerre is nézett, már mindenütt könnyes arcokat, magasba emelt szárnyakat, ragyogó sárkányszemeket látott. Aztán egyszerre csak, az udvarra leszúrt minden fáklya hirtelen kialudt és csillámló ezüstfehér porszemcsék kezdtek lassan a magasba szállingózni a halotti máglya lángjaiból. Egészen olyan volt, mintha csak Samerah hangjára, vagy a kórus újból felerősödő dalolására kaptak volna szárnyra...

He-a-ro
He-a-ro
He-a-o-ro

Az ezüstösen ragyogó porszerűség egyre csak emelkedett, ahogy a különös siratóének tovább szólt. Aztán ahogy jól láthatóan, egyre jobban kezdett elkülönülni már a tűz lángjaitól, fehéren szikrázó felhőszerűséggé tömörödött, és megállt. A csodálatos, sziporkázó jelenség egy pillanatig csak ég és föld között lebegett, majd lassan formába rendeződve egy sárkány alakját vette fel. Valószerűtlenül világoskék tekintet villant fel egy pillanatra, ahogy a csillámló ködlény kinyitotta a szemét. Időtlen mélységből, évezredek távlatából szóló sárkányüvöltés morrant fel hirtelen, akár a mennydörgés... azután az alak szertefoszlott, mintha csak szétzilálta volna az éppen feltámadó szél. A gyászdal tovább szólt, Samerah pedig lassan - nagyon lassan a magasba emelte a kezét. A levegőben keringő ezüstfehér szemcsék újra emelkedni kezdtek az ég felé és velük együtt, az udvar falában és a gyászolók kezében pislogó sárkánymécsesek lángocskái is útjukra indultak, tüzes kis fénypontokként világítva meg a távozó lélek útját az éjszakában. A hercegek a nagymester oldalán egy pillanatra összenéztek, majd néma egyetértésben emelték mindketten, szinte egyszerre búcsúzásra a kezüket. Izzó-fehér fénygömbök ragyogtak fel a tenyerükben és szálltak egyre magasabbra a sötétben, hogy aztán csatlakozva az apró szentjánosbogár-lángokhoz, asgardi szokás szerint kísérjék el Serát haza, a csillagok közé...

Jegyzetek

*

https://youtu.be/3TgKS4HyAT8