Hirtelen, váratlanul riadt fel, maga sem tudta, mire, vagy miért. Kora reggel volt, a kelő nap aranyos fénye éppen csak belopakodott az ablakán és őt egy pillanatra egészen meglepte a tény, hogy a szobájában van és nem a parkban. Ahogy az is, hogy az ágyában fekszik, nem pedig... Az imént még a fűszálak finom hűvösségét és a föld keménységét érezte maga alatt... de most mégis az ágyában feküdt. Ráadásul egyedül, holott esküdni mert volna rá, hogy egy másodperccel ezelőtt még vele volt, még a karjában tartotta őt...

Loki csalódott nyögéssel temette a párnájába az arcát, majd sóhajtva a hátára fordult. Ha ez így megy tovább, ezek az átkozott álmok egyszer még a tébolyba fogják kergetni. A tűzvész éjszakáját követően egy rövid ideig úgy tűnt, sikerült megszabadulnia tőlük... de aztán hamarosan újra gyötörni kezdték. Méghozzá a korábbinál sokkal hevesebben, sokkal... intenzívebben, és azóta megint, minden éjjel Samerah-val álmodott. Mint ahogy most is...

A lány ezúttal a park puha pázsitján lett az övé, a balzsamos illatú éjszakában, a holdfényben, a csillagok alatt, és olyan hihetetlenül... valósághű volt az egész... Mikor felébredt, hosszú percekig azt sem tudta, hol van egyáltalán. Aztán rájött persze, hogy megint csak egy újabb, gyötrően édes álomban volt része. Ám ahogy lassan visszatért a tudata a valóságba, és megállapította, hogy a szobája jól ismert falait látja maga körül, hogy a saját ágyát érzi maga alatt, hirtelen elfogta a kétely egy pillanatra... Mert tényleg Samerah-val volt a parkban, múlt éjszaka... Kicsalta a szobájából, hogy odaadhassa neki a tőröket, amiket búcsúajándékul szánt, és azután... Ködbe borult, homályba veszett minden. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hogyan került vissza ide, a szobájába, nem emlékezett semmire. Csak a csókra... Arra a félénk, kedves, édes búcsúcsókra, amit a lánytól kapott... És az álomra. Mert minden más, ami azután történt, álom volt, csak az lehetett... A vágyai űztek csúfot belőle, a képzelete volt az, ami játszott vele, már megint. Biztosan így volt, csak így lehetett. De egy kicsit azért mégis... mégis kételkedett... Annyira életszerű volt, annyira... valóságosnak érzett mindent... A teste melegét, a puha bőrét, az édes ajkait, a fülében hallott sóhajait, a lélegzetét, a csókjait... Egy pillanatra igazán nem tudta, vajon csak álmodta-e az egészet, vagy tényleg megtörtént... Mennyi volt belőle az álom, és mennyi a valóság? Nem tudta különválasztani a kettőt, bármennyire is igyekezett, és így aztán, végül már-már abban is kételkedni kezdett, hogy Samerah valóban megcsókolta őt búcsúzóul, a múlt éjjel. Talán az is, mint minden más is, csak az álmában történt meg...

Egy újabb sóhajjal kihúzta a feje alól a párnát, egy pillanatra az arcához szorította, majd visszafordulva az oldalára úgy ölelte magához, mintha csak a lány feküdne ott, mellette. Ezzel próbálta elűzni a sóvárgó hiányérzetet, a kínzó vágyakozást, ami gyötörte... Minden álom és minden ébredés után ezt érezte, amióta csak itt volt. Minden nap, minden reggel... és ez a gyötrő hiány egészen addig kísérte, amíg újra meg nem pillantotta Samerah-t. Akkor aztán... valahogy... mintha egyszerűen a helyére billent volna a világ. Már az, hogy láthatta, elég volt hozzá, hogy jobban érezze magát, hogy enyhüljön a mellében az a tompán sajgó szorítás... Kellemetlen, undok gondolatként tolakodott az agyába, hogy egy nap múlva végleg el kell mennie a Sárkányvárból. És bizony, egy kissé félve gondolt bele, mi lesz majd, hogyan is lesz majd... azután. Vajon az Erőddel együtt, Samerah-val együtt a kínzó látomásokat is elhagyja majd? Megszabadul vajon az álmaitól, ha már nem él a lánnyal egy fedél alatt? Elmúlik, vagy legalább csökken majd a vágyakozása, ha már nem lesz vele, ha többé nem látja? Vagy most már mindig ennyire vágyni fog utána? Mindig így kínozza majd a hiánya? Mindig ennyire vágyja majd, hogy átölelhesse, hogy a hajába fúrhassa az arcát, érezhesse az illatát, hogy a fülébe suttoghasson, hogy hallhassa a hangját? Azt az édes, csengő nevetését, vagy a dalolását? Vagy csak egyszerűen azt, ahogy beszél hozzá, ahogy incselkedve gúnyolódik vagy tréfálkozik vele, vagy amikor kedves gyöngédséggel úgy szólítja őt „hercegem"? Ha igen, úgy igencsak keserves hónapoknak, sőt éveknek nézhet elébe az elkövetkezendőkben...

Sokáig hitegette magát, hogy pusztán fizikai, testi vonzalom az, amit érez... Miért gondolt volna másra? Hiszen Samerah szép volt, fiatal, karcsú, jó alakú, és ráadásul kellően telt a... megfelelő helyeken. Nem volt mit tagadni rajta, a lány nagyon is... megkapó „adottságokkal" rendelkezett, ő pedig egészséges, fiatal férfi volt, hát miért ne találta volna kívánatosnak? Vonzódott hozzá, szinte már az első perctől fogva... az első tánc óta... azóta, hogy először nézett abba a gyönyörű, zafírkék szempárba... Tényleg senki sem tudott még ekkora hatást gyakorolni rá, mint ez a lány, és ő teljesen őszinte volt akkor, mikor ezt meg is mondta neki. És az is igaz volt, hogy soha, egyetlen nőt sem kívánt még ennyire, pedig akadt már dolga, nem is eggyel. Nem tudta, mikor lett az egyszerű vágyból, valami más... valami több... vagy, hogy mikor társult hozzá az az elképesztően erős késztetés, hogy óvni akarja, hogy védelmezze, hogy minden rossz elől biztonságba helyezze. Nem tudta volna megmondani, mikor vettek ilyen irányt az érzései... hogy mikor is kezdett rá az ő Samerah-jaként gondolni... Mert így gondolt rá. Az ő kedveseként, az ő Samerah-jaként, az ő gyönyörű sárkányaként... Már régóta...

Hosszú ideig bizonygatta magának, hogy csak azért jár folyton utána, mert bántja a hiúságát, hogy a lány ellenáll, hogy nem hajlandó megadni magát. Pedig igazán kitartóan tette neki a szépet, úgy udvarolt, akár egy ostoba, szerelmes lovagocska azokban a buta, udvari hőskölteményekben... Megpróbált mindent, hogy az ágyába csábítsa, de Samerah nem volt az a fajta könnyen kapható, tyúkeszű kis fruska, aki pár csokor virágtól, néhány verstől, meg egy egyszerű „szeretlek"-től a karjába omlott volna. Az elejétől fogva átlátott rajta, visszautasította, újra, meg újra, és ezzel elérte azt, amit még egy lány sem tudott elérni nála. Hogy ne csak egyetlen éjszakára akarja... Elérte, hogy a bájos arcocskán, a szép testen túl meglássa benne őt, hogy meglássa az igazi Samerah-t... és Loki szabályosan kinevette saját magát, mikor rádöbbent, hogy tényleg szereti a lányt. Persze, el akarta csábítani, hiszen egy gyönyörű, kívánatos, fiatal nő volt... Ágyba akarta vinni, már csak a bátyjával, meg az idióta cimboráival kötött lehetetlen fogadás, és a saját büszkesége miatt is. Ebbe még az is belefért volna, hogy a cél érdekében egy kicsit magába bolondítsa, de a saját részéről igazán nem... nem számított semmi... komolyra. Erre hagyján, hogy az eredeti tervével kudarcot vallott, sőt, mostanra már egyáltalán nem is érdekelte... de ráadásul az egész még a visszájára is sült el, és végül ő lett az, akinek elcsavarták a fejét. Kissé sokkoló hidegzuhanyként érte ez a felismerés, a sok üres széptevés után... de kénytelen volt elismerni magának, hogy ez az igazság. Szerette Samerah-t... Minden, amit akkor, a kertben a lánynak mondott... minden, amit az érzéseiről összehordott, csak hogy elcsábíthassa... minden ostoba, közhelyes, szerelmes frázisa... minden, minden valósággá vált. Vagy talán... már akkor is valóság volt, amikor először kimondta? Nem tudta... Szerette Samerah-t, csak ezt tudta. És ettől csak még rosszabb... még keservesebb volt számára, hogy itt kell hagynia. Mert nem vihette őt magával... és nem is maradhatott vele... Nem talált semmilyen megoldást, hiába ígérte...

Halk kopogtatás riasztotta fel a gondolataiból, és a következő pillanatban óvatosan, mintha csak az, aki odakint állt, valamitől tartott volna, résnyire nyílt a szobája ajtaja. Alacsony, cingár, sápadt képű kis kölyök dugta be a fejét rajta, majd mikor meglátta, hogy a herceg ébren van, ijedten vágta magát vigyázzba, miközben egy véletlen mozdulattal az ajtót is sarkig tárta.

- Bocsánat uram! - szabadkozott riadtan. - Nem akartam felébreszteni!

'Akkor mégis minek kopogtál, tökfej?' - gondolta magában Loki bosszúsan, de elnyomta az arcára toluló mérges fintort, és hangosan csak annyit mondott:
- Semmi baj, Artie. Amúgy is ébren voltam már...

- Értem uram! - bólogatott a kis kölyök. Látszott az egyre jobban pirosodó arcán, hogy rémesen zavarban van. Valószínűleg azért, mert - noha nagyon korán volt még - nem számított rá, hogy a herceget ágyban találja. Az elmúlt egy év alatt, amíg az Erődben mellette szolgált, erre eddig még soha nem volt példa... Arthur-nak hívták egyébként, és a közeli városból származott. Ő volt a családja második fia, és a szokás azt diktálta, hogy míg az elsőszülött minden esetben az apja mesterségét folytassa, a másodszülöttet mindig a Sárkány-rendhez adták, szolgálatra. Artie azóta készült erre, amióta az eszét tudta. Jó munkának, megtisztelő feladatnak számított, hogy a Rend-nek dolgozhat, és ő örömmel vegyes izgalommal jött ide, amikor eljött az ideje. Csak ebben az évben került az Erődbe, nem sokkal a király érkezése előtt, és majd kiugrott a bőréből örömében, mikor megtudta, hogy az egyik herceg inasának osztották be. Lelkes, egy kicsit izgága és idegeskedésre hajlamos, de ügyes és szorgalmas kölyök volt egyébként, bár... néha egy kissé nehéz felfogású. Loki ennek ellenére - vagy talán épp ezért - igyekezett nagyon türelmes lenni vele, pedig ezt az utóbbi tulajdonságot egyáltalán nem szenvedhette. Mégis, mindig sikerült valahogy megállnia, hogy a szolgálatára rendelt fiún köszörülje a nyelvét, mindig sikerült visszanyelnie a kikívánkozó gúnyos megjegyzéseit. Ahogyan most is. Ez is Samerah hatása volt... az a lány egyszer még teljesen ki fogja fordítani önmagából...

- Szeretnél is valamit, Artie? - kérdezte kisvártatva, mert a fiú még mindig szótlanul téblábolt az ajtóban. - Vagy csak azért jöttél, hogy megnézd, fent vagyok-e...

- Nem uram. - vörösödött el megint a legényke. - Azért jöttem, mert... a bátyja hívatja, uram!

- A bátyám? - csodálkozott Loki, és felülve az ágytámlának döntötte a hátát. - Mit akar tőlem Thor, ilyen hajnalok hajnalán?

- Nem tudom, uram. Csak annyit mondott, hogy a kis fogadóteremben várja, uram. A vendégeik miatt...

- Vendégeink? - vágott közbe értetlenül a herceg.

- Igen uram. - bólogatott buzgón a fiú. - Ma kora hajnalban érkeztek, uram. A Palotából...

- A... Palotából? - kérdezte Loki meglepve, és egy pillanatra határozottan úgy érezte, hogy néhány ütemet kihagyott a szíve. - Azt hittem, csak holnapra várjuk őket...

Artie erre nem mondott semmit, csak zavartan billegett egyik lábáról a másikra.

- Jól van kölyök. - szólalt meg újra a herceg, néhány percnyi csöndet követően. - Mondd meg Thornak, hogy máris megyek. Rendben?

- Igenis uram! - vágta rá szolgálatkészen a fiú, és már fordult is ki az ajtón, hogy minél előbb továbbíthassa az üzenetet.

- És még valami, Artie! - szólt utána hirtelen Loki.

- Igen, uram? - fordult vissza a fiú idegesen és a hercegnek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne nevessen fel hangosan, azt a rémült arckifejezést látva.

- Megkértelek, hogy ne szólíts engem uramnak. - mondta nyugodtan, igyekezve elrejteni a szája sarkában bujkáló mosolyt. - Nem így volt?

- De igen, uram! - bólogatott megint szaporán a kislegény. - De azt nem lehet uram. Ön a herceg, uram, muszáj így szólítanom...

- Reménytelen vagy kölyök! - sóhajtott Loki, a fejét ingatva. - Na jó, menj. Menj, szólj a bátyámnak, hogy rögtön ott leszek.

- Igen uram! - csapta össze a sarkát katonásan a fiú, majd sietve elloholt, hogy teljesítse a „parancsot". Nyilván érezte a herceg hangján, hogy az nem haragszik rá, máskülönben nem távozott volna olyan széles mosollyal. Loki még mindig fejcsóválva nézett utána. Általában egy cseppet sem zavarta, hogyha a szolgálók éreztették vele a hercegi mivoltát. Mint a király fiát, úgy érezte, hogy ez megilleti, valamilyen szinten még el is várta... De Artie-nál más volt a helyzet. A kölyök folyamatos „uramozása" egy idő után valósággal az idegeire ment, ezért aztán megpróbálta leszoktatni róla. De nem igazán sikerült, mint ahogy azt most megint meg kellett állapítania...

Loki sóhajtva-nyögve nyújtózkodott egyet, azután lerúgta magáról a takarót, és kikecmergett az ágyból. Mire a súlyos, oszlopos bútordarab elé leterített puha szőrmékhez ért a lába, már rajta is volt a ruhája. Az ötlet, hogy kidolgozza ezt a reggeleket megkönnyítő, egyszerű kis bűbájt, felettébb hasznosnak bizonyult. Kár, hogy nem előbb jutott az eszébe... Mint ahogy az is, hogy nem gondolt a csizmákra, amikor a varázslatot kiötlötte... Bosszankodó mordulással pótolta a hiányosságot, majd nem túl lelkesen elindult, hogy megkeresse a bátyját, és a fogadótermet. Közben pedig buzgón reménykedett, hogy Artie csak félreértett valamit és azok a bizonyos „vendégek a palotából" nem azt jelentették, amitől tartott... vagyis, hogy atyjuk és királyuk érkezett meg a tervezettnél egy nappal korábban...

***

A „kis fogadóteremnek" elkeresztelt helyiség tulajdonképpen egy kellemes kis társalgó volt, közvetlenül a nagyterem mellett, a közepén egy hatalmas, kerek, kőből rakott, nyílt tűzrakó-hellyel, amely körül kényelmes pamlagokat helyeztek el. A széles, magas ablakok szellőssé és világossá, a körben, a falak mentén elhelyezett könyvespolcok pedig meglepően otthonossá tették a szobát. Loki eddig mindössze egyszer járt itt, nem sokkal a megérkezésük után, amikor is nem bírva a kíváncsiságával, benyitott a nagyterem oldalán nyíló kis ajtón és ebben a helyiségben találta magát. Akkor üres volt és nem is tűnt olyannak, mint amit túl gyakran használnának. Valószínűleg, most is csak az udvari vendégek miatt nyitották ki.

Loki még mindig bosszankodott magában, ahogy a nagyterem felé tartva a folyosókat rótta. Annyi mindent eltervezett már Samerah-val, erre az utolsó, együtt töltött napjukra... de ha tényleg az apja érkezett meg... Akkor az egész máris kútba esett, és az összes dédelgetett kis tervéről le kell mondania. Örülhet, ha egyáltalán arra lesz lehetősége, hogy a lányt a másnapi indulásuk előtt még néhány pillanatra láthassa. Elvégre a király, ilyen hosszú távollét után, biztosan igényt tart majd mind a két fiára és az is biztos, hogy minden idejüket lefoglalja...

Túl hamar érte el a kis fogadó ajtaját. Meg kellett állnia néhány pillanatra a mézbarnára pácolt, tömör falap előtt, mielőtt bement volna. Szüksége volt pár percre, hogy rendezze a vonásait, hogy mosolyt erőltessen magára és eltüntesse az arcára kiülő, árulkodó gondolatok nyomait. Mégsem fogadhatja úgy az apját, hogy közben süt róla, hogy a háta közepére se kívánja ezt az egész találkozást... Vett még egy utolsó, mély levegőt, hogy megacélozza magát, majd a kezét a kis rézkilincsre téve benyitott a terembe. Öblös nevetés és egy kedélyes, erőteljes hátbavágás fogadta, rögtön, amint belépett. Olyan erőteljes, hogy azt hitte, menten kettétörik a gerince...

- Nahát, nézzenek oda, ki van itt! Mondanám, hogy alig ismerek rád, úgy megemberesedtél... de az a helyzet, hogy te semmit se változtál Loki. Pedig azt hittem, némi izmot azért rád pakol majd az a híres, sárkányrendi harci kiképzés!

- Az öcsém inkább az egyéb irányú „képzésekben" jeleskedett Volstagg. - Szokása szerint...

Thor volt az, aki közbeszólt és Loki meglepett értetlenséggel meredt rá egy pillanatig, majd nézett vissza a mellette álló vörös óriásra, aki épp elmélyülten méricskélte a - szerinte nem is létező - karizmait. Egy másodperc erejéig, ha tűrte, azután elrántotta a karját a nagydarab harcos keze ügyéből és kérdően újra a bátyjára pillantott. Mégis, mi a fene folyik itt? A király szemlátomást nem volt jelen, akkor meg miért hívta őt Thor ide? Azért, hogy az ostoba barátainak legyen kin élcelődnie? Ez esetben megnézhetik magukat hamarosan, mind a hárman, tenni fog róla... És az is biztos, hogy lesz a kedves testvéréhez pár keresetlen szava, csak maradjanak egy kicsit magukra... Hiába nézte azonban olyan kitartóan a bátyját. Thor nem nézett vissza rá, csak állt a szoba közepén, a tűzrakó mögött, és összefont karral, vigyorogva támasztotta az egyik pamlag oldalát. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki közölni akarja vele, miért is hívatta ide, így aztán, miután néhány percig még hallgatva várt, végül rászánta magát, hogy megkérdezze.

- Thor, mégis minek rángattál ide?

- Te mit gondolsz? - kérdezte a fivére, a képén még mindig azzal az idétlen vigyorral. Ami általában az őellene elkövetett otromba, ízetlen tréfáknak szokott az előfutára lenni... Loki továbbra is kitartóan fürkészte a bátyja arcát, próbálva rájönni, vajon most is ilyesmire számíthat-e, és közben azt mérlegelte, mit feleljen.

- Nos... először azt hittem, azért hívattál, mert apánk érkezett meg... - mondta végül óvatosan. - De most úgy látom, tévedtem...

- Ő királyi atyátok valóban csak holnap érkezik majd, ahogyan azt bejelentette. - szólalt meg most a fal mellett támaszkodó magas, nyurga, szőke harcos. Fandral volt. Loki eddig nem is vette észre, bár gyanította, hogy ő is itt van. - Mi viszont előre jöttünk, mert sürgősen kézbesítenünk kellett valamit, ami addig nem várhatott.

Azzal ellépve a faltól megállt Loki előtt és egy aranyszínű szalaggal átkötött papírtekercset húzott elő a zsebéből, amelyet felé nyújtott. A herceg összehúzott szemmel méricskélte a küldöncöt, majd a küldeményt is, de nem vette el. Fandral egy pillanatig várt, majd belátva, hogy Loki nem fogja átvenni tőle a tekercset, elvigyorodott és egyszerűen a kezébe nyomta azt, azután elégedetten letelepedett az egyik pamlagra. Loki nem nyitotta ki, csak továbbra is merően nézte hol a bátyját, hol annak cimboráját, azon gondolkodva, ez most vajon milyen ostoba beugratás lehet, és később mivel torolja majd meg...

- Levél. - szólalt meg végül Thor, egy kis torokköszörülést követően, és a tekercs felé biccentett. - Anyánktól. Mindkettőnknek küldött egyet...

- És az indulás előtt külön a lelkünkre kötötte, hogy csakis és kizárólag a címzettnek adhatjuk át őket. - tette hozzá Fandral egy újabb, megelégedett vigyor kíséretében.

- Értem... - hümmögte maga elé Loki. A kezében forgatta a takarosan összecsavart üzenetet, de továbbra sem nyitotta ki.

- Azt hittem, örülni fogsz neki... - mondta Thor, láthatóan egy kicsit csalódottan amiatt, hogy az öccse semmilyen reakciót nem mutatott.

- Örülök is. - szólalt meg Loki végül, néhány percnyi kellemetlen csendet követően, és gondosan a zsebébe süllyesztette a levelet. - Csak nem erre számítottam...

Nem hazudott, valóban örült a levélnek. Frigga volt az egyetlen, akit igazán hiányolt az udvarból. Addig ugyanis, amíg a Sárkány-rend kötelékében tanultak, nem érintkezhettek a Palotából senkivel, még apjukkal, a királlyal is csak a nagymesteren keresztül küldött üzenetekben tarthattak valamiféle kapcsolatot. Így aztán, természetesen, örült neki, hogy egy év után végre hírt kaphatott az anyjától. Még úgy is, hogy tudta, néhány nap múlva újra találkozni fognak... És bár nem kedvelte különösebben Thor baráti körét, most mégis örült egy kicsit, hogy látja őket. Jobban mondva... igazából annak örült, hogy csak őket látja. Mert így mégis megmenekülhetett a Samerah-val eltervezett, utolsó napja. Csak nem lesz olyan nehéz innen megszabadulnia... Fandral és Volstagg nem az ő barátai voltak, nem hitte, hogy túlzottan igényt tartanának a társaságára...

Kedélyes kis beszélgetés kezdett közben kibontakozni a bátyja és két harcostársa között, és Loki hiába bízott benne, hogy nem marasztalják. Mielőtt észbe kaphatott volna, már az egyik pamlagon ülve találta magát, a kezében egy kupa borral, ami ki tudja, hogyan került oda... Épp ilyen rejtélyes volt egyébként a kellemes kis tűz fellobbanása a terem közepén, vagy a boroskancsók megjelenése a karfák melletti kerek kis asztalokon. A szolgálók közül ugyanis senki sem jelent meg, egyetlen lélek sem lépett be a terembe, mióta ő megérkezett...

Oda sem igazán figyelve forgatta a kezében a poharat, nem törődött a körülötte zajló társalgással, egyáltalán. Néha ugyan elcsípett egy-egy szót, vagy félmondatot az elmúlt egy év udvari anekdotáiból... de nem igazán foglalkozott vele, mit is hallott... Szabadulni akart innen, minél előbb, és egyre csak azon járt az esze, hogyan tehetné ezt meg minél feltűnés-mentesebben. És lehetőleg úgy, hogy Thor ne vegye magára nézve sértésnek. Nem mintha túlzottan érdekelte volna a bátyja érzékenysége... csak nem igazán akart egy nappal az apjuk érkezése előtt összeveszni vele.

- És hogyhogy nem láttuk sehol a szépséges sárkányhölgyeket? - hallatszott Fandral hangja, és Loki, bár nem követte a beszélgetést, és a gondolatai másfelé jártak, mégis egyből felkapta a fejét erre a kérdésre.

- Akkor sem voltak sehol, amikor megérkeztünk, és azután sem szerencséltettek minket a megjelenésükkel. Az egyik tanítótok fogadott bennünket, az a sebhelyes arcú lovag, aki aztán elküldetett érted. - folytatta a szőke harcos, és az utolsó szónál Thor felé biccentett. - Ide is egy cselédlányka volt, aki bevezetett. Még a végén azt kell hinnem, szándékosan rejtegetik előlünk azokat a gyönyörű, ifjú hölgyeményeket...

- Miért, mégis mit vártál? - nevetett fel Loki gunyorosan. - Hogy majd ők, személyesen fognak fogadni titeket? Ez a kiváltság barátom, csakis a királynak és a hercegeknek járt...

- Vagy úgy! - állt bele a tréfás kötekedésbe Fandral, fel-felcsillanó szemmel. - Szóval, ez kiváltság, értem... Na és, mondd csak... más kiváltságokban is részesítették az ifjú sárkányhajadonok a birodalom hercegeit?

Thor erre hangosan felnevetett és újratöltötte a kezében tartott serleget.

- Hát... - mondta aztán még mindig jóízűen nevetve. - Amennyiben kiváltságnak nevezhetjük, hogy - legalábbis eleinte - szinte minden nap elpáholtak minket a gyakorlópályán... akkor azt hiszem, mondhatjuk, hogy igen.

- Egy szép hölgy által legyőzetni nem vereség, hanem tisztesség! - jelentette ki Fandral pajkos hunyorgással.

- Hallod ezt, Loki? - nevetett megint Thor. - Eszerint az, hogy Samerah úgy elvert téged az Arénában, igazi megtiszteltetésnek számít!

- Annak is vettem! - közölte Loki egy gúnyos kis vigyorral. De csak kifelé mosolygott, belül közben forrt benne a méreg. Nem értette, mi ütött Thorba, hogy itt és most felemlegette ezt. Nem mintha szégyellte volna, hogy kikapott Samerah-tól, akkor... Egyáltalán nem, sem a lány, sem saját maga előtt. De még a Rend és a bátyja előtt sem, sőt az apjának sem restellte volna elmesélni a történteket, kihagyva belőle persze bizonyos részleteket... Ennek a kettőnek viszont nem szándékozott az orrára kötni a dolgot, nekik aztán végképp semmi közük nem volt hozzá!

- Samerah? Az melyik? - zökkentette ki Volstagg közbeszólása. - A fekete hajú?

- Igen, ő. - bólintott rá Thor szórakozottan.

- Vele táncoltál. - fordult most Lokihoz a vörös óriás. - Jól emlékszem ám! A te kis, kékszemű tündéredre... - jelentette ki vigyorogva. - Nagyon mutatós volt abban a ruhában, még én is elfogadtam volna! És nem is csak egy táncra...

A herceg erre nem felelt semmit, csak merőn nézett a nagydarab harcos arcába. Volstagg azonban nem vette észre, hogy mennyire sikerült őt felbosszantania... Az ilyesmitől mindig... mindig kijött a sodrából, nem tehetett róla. Ha valaki pajzán megjegyzéseket tett a lányra, vagy akár csak egy merészebb pillantást vetett rá, neki rögtön elborult az agya... és ilyenkor heveny késztetést érzett, hogy világossá tegye, nem csak az illető, hanem mindenki más számára is, hogy Samerah - az övé. Csakis és kizárólag az övé. Az övé, senki másé, és csúnyán megjárja mind, aki van olyan ostoba, hogy ezt megkérdőjelezi...

- Kíváncsi lennék, vajon az én kis szöszke szirénemnek megjött-e időközben a hangja. - jegyezte meg Fandral tréfálkozva. - Nem sok lehetőséget adott az alatt az egy tánc alatt, hogy szóra bírhassam...

- Pedig Ashera egyébként elég beszédes szokott lenni. - szúrta oda Loki némi kis gúnnyal. - Biztos nem talált szimpatikusnak téged.

- Ashera? - kérdezett vissza felcsigázott érdeklődéssel a szőke harcos. - Szóval, így hívják? Ezt jó tudni. Talán a búcsúlakomán lesz alkalmam egy kicsit közelebbről is megismerni...

- Miből gondolod, hogy most majd megnyerőbbnek fog találni? - élcelődött vidáman Thor. - Ha fogadnom kellene, arra tennék, hogy megint nem áll szóba veled.

- Nem mintha a te kis táncpartnered beszédesebb lett volna akkor! - vágott vissza nevetve Fandral.

- Ez igaz, ő sem volt az. - hagyta rá Thor egy nemtörődöm kis vállrándítással. - De Leah amúgy sem túl cserfes. Viszont nagyon kedves és okos lány. Ahogy mindhárman, egyébként.

- Odin mentsen meg minket az okos nőktől! - dörmögte Volstagg a korsója mélyébe, majd a kiürült kupát a mellette lévő asztalra téve, egyszerűen az egész kancsó bort magához vette. Nyilván úgy vélte, felesleges lenne bajlódnia vele, hogy kitöltse.

- Téged többnyire meg is ment tőlük... - jegyezte meg Loki, mintegy foghegyről. - Apám igazán szívén viselheti a sorsodat, hogy ennyire figyelmesen teljesíti ezt a kérésedet.

- Mert téged bezzeg nem zavar, ha egy szoknyásnak jól forog az esze, mi? - verte vállba kedélyesen kacagva a nagydarab harcos Lokit.

- Valóban nem. - felelte a herceg nyugodtan. - Részemről egyáltalán nem bánom, ha egy kis ész is van azokban a csinos kis fejecskékben.

- Pedig egy okos szoknyával csak a baj van, nekem elhiheted!

- Baj? - nevette el magát Loki. - Nem hinném... Na persze, ha az a szoknya okosabb, mint a nadrág, teszem azt... akkor az előbbi könnyen túljárhat az utóbbi eszén. Amit akár nevezhetünk bajnak is. Mármint persze, az utóbbi szempontjából...

Vidám, kissé már borgőzös nevetés fogadta Loki kis „filozófiai eszmefuttatását".

- Ha olyan szép hölgyekről van szó, mint az itteni sárkánylányok, én bizony boldogan hagynám, hogy egy kicsit „túljárjanak az eszemen"! - jelentette ki Fandral egy kacsintás kíséretében. - És szerintem, ti sem lennétek ezzel másként!

- A magad nevében beszélj, megint csak azt mondom! - intette le a társát Volstagg, egy újabb kancsó bort pusztítva éppen. - Részemről, én biztosan nem hagynám, hogy az orromnál fogva vezessenek és nem is született még olyan fehérszemély ezen a világon, aki engem rászedjen. Nem menne az még a ti szépséges sárkányhölgyeiteknek sem!

- Erre megint nem mernék fogadni... - mondta Thor nevetve.

- Apropó, fogadás! - szólt közbe hirtelen Fandral, akinek a szeme egy pillanatra gyanúsan felcsillant ez utóbbi szó hallatán. - Én még emlékszem arra, amit ti ketten kötöttetek azon a bizonyos lakomán... úgy ám! - nézett jelentőségteljesen egyik hercegről a másikra. - És be kell vallanom, bizony égek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, mi lett az eredménye... Szóval, ki vele fiúk! Ne gyötörjetek bennünket tovább! Hadd halljuk, ki nyert?

A két fivér némán meredt egymásra, hosszú percekig. Egyikük sem hozta szóba a fogadást, az érkezésükre rendezett ünnepség óta. Loki, hajlott rá, hogy azt higgye, a bátyja teljesen meg is feledkezett róla... és Thor mostani arckifejezése pontosan ilyesmiről árulkodott, ami csak megerősítette ezt a feltételezését. Neki magának ugyan eszébe jutott a dolog néha, mint ahogy például ma reggel is... De meg sem fordult a fejében, hogy szóba hozza, így most legszívesebben leütötte volna Fandralt ezért a húzásáért.

Végül aztán, Thor bizonytalanul elnevette magát, és ezzel megtörte az egyre kínosabb csendet.

- Sajnos barátom, az a helyzet, - mondta végül, egy széles vigyor kíséretében. - hogy nem igazán tudok felvilágosítást adni ebben az ügyben. Fogalmam sincs róla ugyanis, hogy melyikünk nyert... A kedves öcsém elmulasztott tájékoztatni a... „fejleményekről".

'Remek, fogd csak rám az egészet...' gondolta Loki magában, miközben bosszús hallgatással nézett a bátyjára. Még hogy ő mulasztotta el tájékoztatni?! Hiszen szóba sem került az egész, mióta... Thor egyszer sem említette azt az istenverte fogadást, egyetlen egyszer sem az elmúlt hónapok során! A nyakát merte volna tenni rá, hogy rég elfelejtette az egészet! De most mégis úgy tesz, mintha végig észben tartotta volna, és úgy próbálja beállítani, mintha ő lenne az, aki el akarja sumákolni... Mennyibe tartott volna elütni az egészet egy viccel? Azt mondani, hogy végül is letettek róla, vagy beismerni, hogy elfelejtette? Nem, a kedves bátyja aztán nem mond ilyet a nagybecsű barátai előtt... Nem, inkább rá hárít mindent, ahogy mindig is szokta... De ha ez kell, ám legyen! Ő is tud így játszani... Sőt, igazából ez sokkal inkább az ő területe...

- Hát akkor, most itt a remek, jó alkalom, hogy pótold a mulasztást Loki! - veregette vállba Fandral vigyorogva a magában füstölgő herceget. - Na, halljuk csak, szépfiú! Sikerrel jártál végül a te kis fekete boszorkádnál? Bejutottál a szoknyája alá?

Loki egy percig még dühösen összehúzott szemmel meredt a vele szemben ülő bátyjára, aki szemlátomást remekül szórakozott - az ő kárára. Aztán hirtelen egy komisz kis vigyor költözött az arcára, és a szőke harcoshoz fordulva így szólt:

- Nem egészen helytálló ez a megállapítás, mivel... ő általában nem hord szoknyát.

Itt egy pillanatra elhallgatott, hogy felborzolja egy kicsit a kedélyeket, majd miután kellően kiélvezte a szünet keltette hatást, egyenesen a fivére arcába nézve fejezte be a mondanivalóját.

- De ettől még tény, hogy... valóban sikerült az ágyában töltenem egy éjszakát.

Minden pénzt megért az a döbbent, riadt és hitetlen arckifejezés, amit a bátyja képén látott. A többiekről már nem is beszélve... Fandral összevont szemöldökkel, de leplezetlen csodálkozással méregette, míg Volstagg tátva maradt szájjal bámult rá. De mégis, Thor reakciója vitte a prímet, aki még a bort is félrenyelte a kijelentése hallatán.

- Tessék? - kérdezte rekedten, köhögve. - Mit mondtál, testvér?

- Jól hallottad. - közölte Loki és nem tudott visszafojtani egy önelégült kis vigyort. - Nagyon is jól hallottad. Testvér...

- Loki...

- Na, ez már döfi! - vágta hátba megint Volstagg a továbbra is elégedetten vigyorgó herceget. - Akkor ezek szerint, mégsem olyan tilos nekik az ilyesmi...

- Ellenkezőleg. Még tilosabb, mint gondolnád! Úgyhogy csak annál nagyobb az érdemem...

- Nagy kujon vagy te, kölyök! - hahotázott szélesen a nagydarab harcos, majd jókedvében ismét hátba csapta Lokit. - Nem hiába tanítottunk! Na és mesélj, milyen volt?

- Egy úriember az ilyesmiről nem beszél. - közölte Loki méltóságteljesen, és közben egy percre sem vette le a szemét a még mindig döbbenten hápogó bátyjáról. - De annyit azért azt hiszem, elmondhatok, hogy nagyon is... maradandó élmény volt. Méghozzá a lehető legkellemesebb fajtából! - tette hozzá egy újabb vigyorral, mire a kezdeti megdöbbenés Thor arcán hirtelen komor haragba fordult át.

- Te tényleg... ágyba vitted Samerah-t?! - kérdezte összeszorított fogakkal, dühtől elfojtott hangon, és villámló szemekkel meredt az öccsére. - Ezt nem hiszem el... nem lehettél ilyen... ennyire...

- Ennyire micsoda? - vágott a szavába Loki, még mindig azzal a sokatmondó, önelégült kis mosollyal az arcán. - Szerencsés?

- Inkább ostoba! - mordult rá Thor indulatosan. - Ostoba, és felelőtlen! Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy képzelted... Nem hiszem el, hogy...

- Nem értem, mit vagy úgy megdöbbenve. - mondta Loki nyugodtan, és felhajtotta a serlegéből a bor maradékát. - Végtére is... pontosan erről szólt a mi kis „fogadásunk", nem igaz?

- De hát... Az csak egy vicc volt, az ég szerelmére! Mind be voltunk rúgva, részegek voltunk, mint egy kocsis...

- Mármint úgy érted, ti azok voltatok. - szúrta közbe az ifjabb herceg, és továbbra is felháborítóan nyugodtan ült az egyre idegesebb és dühösebb bátyjával szemben.

- Csak vicc volt az egész! - szűrte a fogai közt a szót Thor és látszott rajta, hogy alig tudja türtőztetni magát. A nyakán egyre inkább kidagadt egy ér, és újra meg újra ökölbe szorította a kezét és apró szikrák pattogtak az ujjai végén... mindez egyértelművé tette, hogy nagyon nehezen tudja csak fékezni a dühét. - Ostoba, részeges tréfálkozás volt, egyetlen percig sem gondoltam, hogy komolyan veszed!

- Nem? Hát, pech... Ez esetben azt javaslom kedves bátyám, hogy máskor ne köss fogadásokat csontrészegen. - mondta Loki metszően gúnyos hangon. - Különösen mert, - ahogy én látom - igencsak rosszul viseled a vereséget...

- Mi van?! - horkant fel Thor mérgesen. - Azt hiszed, erről van szó?! Akkor nagyon tévedsz! Felfogod te egyáltalán, hogy mit tettél?! Hogy milyen helyzetbe hoztad ezzel Samerah-t?!

- Ugyan, ne tegyél úgy, mintha ő érdekelne...

- Igenis érdekel! Hiszen a barátom, te jó ég... Mégis mit csináltál azzal a szegény lánnyal?! Kényszerítetted?! Elvarázsoltad?!

- Ez kicsit sértő rám nézve, bátyám! - vágta oda erre jéghidegen Loki. - Már másodszor feltételezel ilyesmit rólam. Lehet, hogy ez meglepő számodra, de nem kell ilyen trükkökhöz folyamodnom ahhoz, hogy elcsábíthassak egy lányt!

- Mielőtt még egymás torkának esnétek... - szólt közbe hirtelen Fandral, aki eddig hallgatva, töprengő arccal figyelte a két fivér éles szóváltását. - Hadd jegyezzek meg egy apróságot... Ha jól emlékszem, annak a fogadásnak volt még egy... kitétele, hogy úgy mondjam. Mégpedig az, hogy bizonyítanod is kell az állításodat. - fordult most Loki felé.

A meglepetés, majd rögtön utána a bosszankodás és a megkönnyebbülés legalább olyan gyorsan ült ki Thor arcára, mint korábban a harag. Hogy a fene enné meg a drágalátos öcsikéjét ott, ahol van! Meg őt magát is, hogy már megint beugrott a provokálásának! Hiába, Loki első osztályú hazudozó, mindig is az volt... Nagyon meggyőzően tudja előadni magát, és szinte már sportot űz abból, hogy átveri az embereket. Persze, hogy most is csak füllentett! És ő megint bedőlt neki, ahogy mindig... Fandral azonban, úgy tűnt, ezúttal átlátott az öccse mesterkedésén. Mi másért hozta volna fel a bizonyítékot? A bizonyítékot, amivel Loki nyilvánvalóan nem rendelkezhet... A Rend szüzességi fogadalma nem csak egy ősrégi, üres frázis. Nagyon is komoly dolog volt, és bármennyire is megkedvelte Samerah az öccsét, arra Loki biztosan nem tudta rávenni, hogy megszegje miatta az esküjét. Thor egészen megnyugodott, ahogy ezt végiggondolta, és hiába próbálta, képtelen volt visszafojtani a diadalmas vigyorát, mikor felfogta, milyen hasznos mentőövet is dobott neki ezzel a közbevetéssel a barátja.

- Tehát? - nézett Fandral továbbra is kérdően az ifjabb herceg arcába. - Láthatnánk akkor a „sikeres hódításod" bizonyítékát?

Thor arra számított, hogy egy percnyi hatásvadász hallgatás után Loki majd elneveti magát, és egy gunyoros, vagy esetleg még kicsit szégyenkező vigyor kíséretében beismeri, hogy csak a bolondját járatta velük, hogy rászedte őket. De semmi ilyesmi nem történt. Az öccse egyáltalán nem jött zavarba a bizonyíték emlegetésére. Sőt, nagyon is nyugodtnak, magabiztosnak tűnt...

- Bevallom, egy kissé fájlalom, hogy nem elégedtek meg az én szavammal. - közölte, még mindig azzal a megfejthetetlen mosollyal nézve végig rajtuk. - Ez nem valami lovagias a szóban forgó hölggyel szemben... de persze megértem, hogy a fogadás szempontjából ezt így tartjátok tisztességesnek.

Egy újabb, csalafinta kis vigyor kíséretében fordított egyet a kezén, és a következő pillanatban zöldes fény villant fel Thor ölében. Amikor pedig a fény elenyészett, egy kupacba gyűrt lepedő hevert ott, a helyén. Egy hófehér lepedő, amelyet sötéten vöröslő folt szennyezett be. Egy folt, ami nem lehetett más, csak...

- A „nászi ágyunk" lepedőjét ígértem nektek, bizonyítékként. - szólalt meg újból Loki. - Hát tessék, itt van...

Meglepetés, megdöbbenés, rettenet... Megint ezek a kifejezések uralkodtak el a társaság arcán - utóbbi kizárólag a bátyjáén - és ő gúnyos elégtétellel nézett végig rajtuk, várva, ki lesz az, aki elsőnek megszólal, ki az, akinek még ezután is ellenvetése van.

Thor a döbbenettől némán vette a kezébe, és szemlélte meg alaposabban a lepedőt. A folt rajta már nem volt friss, de mégis... olyan ragyogó, bíborvörös színben pompázott, mintha csak éppen most került volna rá, és ahogy az anyagot ide-oda forgatta, apró kis aranyszemcséket látott megcsillanni benne. Sárkányvér volt... Minden kétséget kizáróan az volt. A sötétkék selyemcérnával hímzett S betű a sarkában pedig azt is egyértelművé tette, hogy a lepedő valóban Samerah-é... Ráadásul, ha mindez nem lett volna elég, csak úgy áradt az anyagból az az összetéveszthetetlen, jellegzetes illat, ami a lány sajátja volt. Persze, a vér lehetett akár valaki másé is... és ha nem lett volna egyértelműen sárkányvér, azt feltételezte volna, hogy Loki az egyik cselédlányt fektette meg az úrnője ágyában, hogy őket félrevezesse. Nagyon is kitellett volna egy ilyen húzás tőle... De sárkányvér volt. Biztosan az volt, és azt nem igazán tartotta valószínűnek, hogy a másik két sárkánylány közül akadt volna az öccse horgára valamelyik. Ráadásul pont Samerah szobájában, az ő ágyában...

Még az is megfordult a fejében egy pillanatra, hogy valami más módon... került oda az a vérfolt... De aztán, ahogy visszagondolt arra a különösen szoros, bizalmas kapcsolatra, amit az öccse és Samerah között látott kibontakozni az elmúlt hónapokban, valahogy már nem is tűnt neki olyan képtelenségnek, hogy ők ketten... és ezzel együtt azt is kezdte egyre hihetőbbnek találni, hogy Loki esetleg... ezúttal mégsem hazudik.

- Részemről, én még nem vagyok teljesen meggyőzve. - törte meg Fandral a csendet. - Mert mi bizonyítja, hogy ez tényleg... Úgy értem, honnan tudjuk, hogy ez tényleg az ő...

- Az. - szólalt meg Thor is és láthatóan mindkét cimboráját meglepte a kijelentése magabiztosságával. - Ez valóban az, ami... aminek látszik. Te jóságos ég, Loki... Loki, mit műveltél...

- Megnyertem a fogadást. - közölte az öccse, még mindig tökéletesen nyugodtan.

Újabb néma, de ádáz szempárbaj vette kezdetét közöttük. Loki a megszokott, gúnyos kis mosolyával, pimaszul és kissé kihívóan nézett a bátyjára, Thor pedig még mindig döbbenten, és az újra feltörő haragtól összeszűkült szemmel nézett vissza rá. De az értetlenség és a düh mellett, némi reménykedés is ott ült a pillantásában. Mintha még mindig arra várt volna, abban bízott volna, hogy az öccse mindjárt elneveti magát és közli, hogy tényleg csak palira vette őket... De nem így lett. Volstagg némi értetlenséggel, Fandral pedig feszülten figyelte a néma összecsapást, készen arra, hogy ha a két fivér esetleg ténylegesen is egymásnak esik, szétválaszthassa őket. Egyikük sem vette észre, hogy a fogadóterem nyitott ajtajának résében hirtelen egy világosszőke hajfürt libbent meg. Ahogy nem figyeltek fel a folyosó kövezetén koppanó, sietős, apró léptek halk hangjára sem...