Mire végre az Erődbe értek, Loki már csak alig-alig érezte a keze alatt a kicsi gyengécske lélegzését. Kezdődő pánikkal ugrott le a lova hátáról a vár udvarán és indult rohanvást az Ispotály felé vele, buzgón reménykedve, hogy a gyermek még idejében jut a gyógyítók kezébe. Félúton aztán meglátta Leanah-t amint néhány könnyebb égési sérülést szenvedett városit igazított útba.

- Leah! - kiáltott oda a lánynak, aki rögtön fel is figyelt a hangjára. - Segíts, kérlek!

Leanah nyomban hozzásietett, de ahogy meglátta a babát a herceg karjában, elkomorodott.

- Mi történt? - kérdezte, megsimogatva a kicsi fejecskéjét.

- Egy égő házban találtam. - mondta Loki, a nagy rohanástól egy kissé zihálva. - Nem sérült meg, de a füst...

- Vidd be! - vágott a szavába a lány, az Ispotály felé intve. - Gyorsan! Én nem vagyok gyógyító, nem tudok segíteni rajta. Csak a növényekhez értek, de a bajokhoz, amiket kezelnek velük, nem...

És már terelte is a herceget az Ispotály irányába, sőt ő maga is követte. Az épületbe érve szinte mindenhol sebesülteket és a velük foglalatoskodó, fehér egyenruhás gyógyítókat láttak. A nagy munkában egyikük sem vette észre, hogy beléptek. Legalábbis elsőre így tűnt...

- Szükségünk lesz még tiszta kötszerre! - szólalt meg aztán hirtelen az egyik gyógyító, egy szőke hajú, középkorúnak tűnő asszony. - És az égésre való balzsam is fogytán van. Szedd a lábad lányom, igyekezz!

Loki nem is fogta fel, hogy a gyógyító hozzájuk, illetve Leanah-hoz beszélt, csak amikor a lány sarkon fordult és otthagyta őt a kórterem kellős közepén. Vele és a babával azonban nem törődtek, mintha fel sem tűnt volna senkinek, hogy ők is ott vannak. Neki pedig valamiért eszébe sem jutott megszólítani bármelyiküket is. Aztán egyszer csak egy hangot hallott a háta mögül:

- Add ide fiam, majd én megnézem.

A herceg összerezzent és a beszélő felé fordult. Törékeny kis öregasszony állt mögötte mosolyogva és a karját nyújtotta a kicsi felé.

- Sera! - szaladt ki a száján a meglepett kiáltás. - Mit csinál itt?

- Gyógyító vagyok, úrficska. - mondta az asszony még mindig mosolyogva. - És most minden kézre szükség van.

- De... akkor sem szabadna itt lennie... - hebegte Loki még mindig meghökkenten bámulva rá. - Nem szabadna gyógyítania, túlságosan is megerőltető. Pihennie kellene és kímélnie magát...

- Ne magázz engem, fiam. - kuncogott szelíden az asszony. - Rémesen zavar ugyanis. És csak kisebb sérüléseket gyógyítok, ne aggódj. Na, add csak ide szépen ezt a kis csöppséget, hadd nézzem.

A herceg engedelmesen Sera karjába adta a babát, az asszony pedig halkan dudorászva a vállára fektette és úgy ringatta, miközben a másik kezével finoman a kicsi hátát simogatta. Fehér fény ragyogott fel, furcsa, nem evilági megvilágításba vonva mindkettőjüket és amikor eltűnt, a gyermek már békés, mély szuszogással aludt Sera vállán. Loki egy kicsit közelebb lépett és megcirógatta a fejecskéjét.

- Újra normálisan lélegzik...

- Úgy bizony. - mosolygott rá kedvesen Sera. - Látod fiam, semmiség volt az egész. Csak egy kis apróság részemről. És máris minden rendben. Ne félts engem. Tisztában vagyok vele, mit bírok még és mi az, amit már nem. És őt se kell féltened. Nyugodtan itt hagyhatod, jó kezekben lesz nálam. Én sokkal inkább aggódnék a helyedben miatta. - biccentett a fejével a gyógyítók felé.

Loki odafordult és Samerah-t látta meg az egyik sérült mellett térdepelni. A férfi egész bal karját és a fél mellkasát is csúnya, elszenesedett, gennyedző égés borította. Samerah a kezét fogta és kedves, ámbár borzasztóan sápadt és nyúzott arccal, de mégis mosolyogva beszélt hozzá, míg egy másik gyógyító ellátta a sebeit. A férfi arcán látszott, hogy komoly fájdalmakat él át és Samerah olyan mély, őszinte együttérzéssel hajolt fölé, mint aki pontosan tudja, érzi, hogy a másik min megy most keresztül. A herceg pedig, miközben nézte őket, egy újabb dolgot fedezett fel, amiért csodálta a lányt, amit nagyra becsülhetett benne. Azt, hogy ennyire képes átérezni mások szenvedését...

- Nem kellett volna ideküldeniük. - csóválta a fejét Sera helytelenítően. - Megértem, hogy Meda így tartotta szükségesnek. De ettől még nagyon rossz ötlet volt...

- Fáradtnak látszik... - mondta Loki halkan, még mindig a lányt figyelve.

- Az is. Rettenetesen fáradt, de nem hajlandó pihenni. Meda helyében, én az Ispotály közelébe se engedtem volna ma éjjel.

- Ezt miért mondja... mondod? - kérdezte a herceg újra Sera felé fordulva. - Látom, hogy nagyon kimerült. De mindenki más is az, és most tényleg itt van rá a legnagyobb szükség. A képessége...

- Szóval, ezek szerint tudsz az adottságáról. - vágott a szavába az asszony, kíváncsian fürkészve őt. - Jól sejtettem... Pedig senkinek sem szokott beszélni róla. Nem sokan vagyunk, akik tudják, mire képes. A most vele dolgozó gyógyítók zömének például halvány fogalma sincs, miért maradnak nyugton, miért nem ordítanak a fájdalomtól a „pácienseik". Azt hiszik, Leah gyógyfüvei ilyen hatásosak.

Sera egy pillanatra elhallgatott, amíg átvette a másik karjába a babát. A kicsi felriadt és sírni kezdett, mire az asszony addig ringatta, halkan dúdolgatva neki, míg a gyermek újra el nem bólintott a vállán. Azután ismét a herceghez fordult.

- Használta is rajtad a... képességét, mikor az a kis „baleseted" volt?

- Igen. - felelte Loki. - Igen, használta.

- De nem mondta el neked, hogyan működik, igaz?

- Hogy hogyan... működik? - kérdezett vissza a herceg értetlenül. - Azt mondta, nem tudja. Hogy fogalma sincs róla, hogyan működik, és nem tudja irányítani sem, csak megtörténik...

- Ó, ő nagyon is tisztában van vele, hogy miként működik ez az adottsága. Csak nem akarta elmondani neked. Gondolom azért, hogy ne érezd rosszul magad miatta...

- Ezt hogy érted?

- Nézz csak rá. - mondta az asszony és Loki szófogadóan a lány felé is fordult újra. - Nézd az arcát. Talán azt hiszed, csak a sajnálatot, az együttérzést látod rajta? Nem így van. Ez valódi szenvedés. Samerah nem csillapítja, nem elmulasztja mások fájdalmát. Hanem átveszi.

- Hogy... mi? - Loki döbbenten fordult vissza az asszony felé. - Mit csinál?

- Átveszi annak a fájdalmát, akit megérint. - folytatta Sera, világoskék szemével komolyan nézve az ifjúra. - Mindaz a szenvedés, amit az a férfi átélt, most már őt kínozza tovább. Ahogyan mindenki másé is, akihez az éjjel hozzáért. És valóban képtelen irányítani, ebben igazat mondott neked. Ösztönösen használja, akár akarja, akár nem. Akkor is, ha már nem szabadna, mert nem bírna többet. Mint ahogyan most is. Szegény lány már rég az ereje végén jár. De még mindig itt van és tovább hajszolja, tovább gyötri magát.

- De hát... ha ez így van, mit keres itt egyáltalán?! - Loki még mindig meghökkenten, az arcán értetlenség és kezdődő harag elegyével nézett az asszonyra még egy pillanatig, azután újra Samerah felé fordult. - Ha Meda ezt tudja... és gondolom, tudja... akkor miért... hogyan küldhette be ide? Hogy engedhetik egyáltalán... szenvedők közelébe?

- Azt remélik, hogy ha használja, előbb-utóbb rájön, hogyan kontrollálhatja. Ezért osztják be annyiszor ispotályszolgálatra. Sosem akarták, hogy gyógyító legyen belőle, hiába lenne hozzá tehetsége. A nagymester úgy véli, több is rejlik benne ennél, még mindig várja, hogy megmutatkozzon az igazi ereje, az „igazi természete", ahogyan ő mondja... Harcosnak szánta Samerah-t és Medáék annak is nevelték. De nem értik a képessége természetét és így segíteni sem tudnak neki, hogy megtanulja kezelni. Így aztán hozzám küldték, mert az én adottságom némiképp hasonló, mint az övé.

- De te sem tudtál neki segíteni...

- Nem, nem tudtam. - rázta a fejét az asszony csalódottan. - Amíg az én tehetségem áldás, az övé - legalábbis rá nézve - átok és büntetés. Ha képes lenne tudatosan használni, csak akkor élni vele, amikor okvetlenül szükséges, még akár hasznára is válhatna... Így azonban csak árt vele magának. Most sem azért küldték ide, mert itt van szükség rá... Nem csak azért... Samerah-nak éles helyzet, nagy nyomás kell, hogy nagy előrelépéseket tegyen. Legalábbis ők így látják. Ez a taktika sokszor be is vált nála, gondolj csak például arra, amikor először átváltozott. De most... ahogy én látom, most csak annyit érnek el vele, hogy teljesen tönkreteszi magát. Ennyi fájdalmat, ennyi szenvedést elviselni... Nem fogja bírni, teljesen ki fog készülni. És senkire sem hallgat, senkinek nem fogad szót, aki el akarja küldeni innen...

- Beszélek vele. - mondta a herceg eltökélten, és megindult Samerah felé. - Megpróbálom kivinni innét.

- Épp erre akartalak kérni, fiam... - mondta Sera, és az arcán megint megjelent a korábbi mindentudó kis mosolya. - Ha másra nem is, rád talán hallgatni fog majd...

***

Samerah már követni sem tudta, hányadik betegénél is tart éppen. Csak járkált a teremben lévő sebesültek között, megfogta a felé nyújtott kezeket és verejtékező, sebláztól forró homlokokon simított végig gyengéden. Enyhülést adott, elmulasztotta a szenvedésüket és igyekezett nem törődni a kínnal, amely átjárta a testét, minden egyes érintést követően. A sajgó, maró szúrással, amit minden levegővétel keltett a tüdejében. Az égető, húzódó fájdalommal, amit a bőrén érzett. A gyötrően éles kaparással a torkában, vagy a hasogató lüktetéssel a fejében... Csak tette a dolgát gépiesen, de egyre fásultabban és kimerültebben. Megállt egy újabb ágy, egy szintén égési sérüléseket szenvedett fiatalasszony ágya mellett. Kerek, zöldes kis pirulát adott a szájába és finoman megfogta a kezét. Mindenkinek ezt adta, akin csak segített az éjjel. Ártalmatlan, nyugtató és altató gyógynövénykeverék volt, Leah-val dolgozták ki, hogy ezzel álcázzák a tevékenységét. Így mindenki azt hihette, a gyógyszer az, amitől elmúlnak a gyötrelmeik. A nő arca egészen kisimult, ahogy a fájdalmai csökkenni kezdtek, Samerah pedig összeszorított állkapoccsal tűrte, hogy az övéi erősödjenek. Egy kéz érintette meg közben gyöngéden a vállát és halk, ismerős hangot hallott maga mögött.

- Abba kell ezt hagynod.

Samerah még egyszer végigsimított az asszony homlokán, aki kezdett lassan álomba merülni a gyógynövénypirula hatására, majd hátrafordult.

- Loki... - mondta megkönnyebbült sóhajjal nézve a hercegre. - Hát visszatértél... Jól vagy, nem sérültél meg?

- Én jól vagyok kedves, te viszont ahogy látom, nem... - felelte halkan a herceg.

Samerah valóban nagyon elgyötörtnek látszott. Sápadt volt, mint egy kísértet, az arca beesett, az ajka vértelen, a szeme alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek. A fehér gyógyítóegyenruhát itt is - ott is kormos vagy épp véres foltok borították rajta. A haját valamikor feltűzte, hogy ne legyen útban munka közben, de mostanra már több tincs is kiszabadult a fonatokból, meglehetősen zilált külsőt kölcsönözve így neki. Annyira elesett és fáradt benyomást keltett, hogy Loki legszívesebben átölelte volna, hogy aztán a karjában vigye fel a szobájába és azonnal ágyba dugja - de ezúttal mindenféle mögöttes szándék nélkül.

- Meg kellett volna mondanod... - nézett komoran a lány szemébe, de az elfordította tőle a fejét.

- Semmin nem változtatott volna, ha tudod.

- Sameh... nem kell minden terhet egyedül cipelned... elmondhattad volna... - Finoman megfogta Samerah kezét, de rögtön el is engedte, mert a lány olyan keserves nyögést hallatott az érintésére, mintha legalábbis eltörte volna az ujjait.

- Bocsánat... - suttogta ijedten. - Ne haragudj, nem gondoltam, hogy...

Neki igazán nem voltak komoly sérülései. Mindössze egy-két kisebb horzsolást meg zúzódást gyűjtött be és egy kicsit szúrt a tüdeje, égett a torka a belélegzett füsttől. Apróságok. Semmiségek. Samerah-nak azonban úgy látszik, a többi fölé már túl soknak bizonyultak.

- Sajnálom Sameh, nem akartam...

- Semmi baj, hercegem... - mondta a lány, de a fájdalmas kis fintor még mindig ott ült az arcán. - Semmi baj...

- Komolyan abba kell ezt hagynod.

- Nem lehet...

- Dehogynem. - közölte a herceg határozottan, és karon fogta Samerah-t. A lány ezúttal nem szisszent fel, nem tűnt úgy, mintha újabb fájdalma lenne, így Loki arra következtetett, hogy csak a bőrével érintkezve lép működésbe a képessége. A ruhán keresztül nem, így ott nyugodtan hozzáérhetett. - Pihenned kell. Nem csinálhatod ezt így tovább. - mondta és kifelé indult vele a kórteremből. - Legalább pár percre le kell állnod. Gyere velem, kiviszlek egy kicsit a levegőre.

Samerah nem ellenkezett, némán hagyta, hogy Loki kivezesse a folyosóra. Ott azonban a frissen behozott sebesültek állták útjukat. A herceg óvatosan próbált átmanőverezni köztük a lánnyal, de az egyik hordágy mellett Samerah hirtelen megtorpant, fájdalmasan felkiáltott és a földre roskadt.

- Sameh... - hajolt le mellé aggódva Loki. - Sameh, mi történt?

De már tudta is a választ... Egy csontos, kisebesedett kéz szorította görcsösen Samerah csuklóját. A hordágyon egy idősebb, őszülő hajú férfi feküdt. Nyílt törése volt a bal karján, a csont éle átszúrta az izmokat és a bőrt. Nagyon komoly égési sérüléseket is szenvedett. A szemeit vörösre, duzzadtra marta a füst, talán nem is látott velük. Pokoli kínokat állhatott ki és bár nem tudhatta, hogy tőle várhat enyhülést, mégis ösztönösen ragadta meg a lány kezét, amikor az elhaladt mellette.

- Segíts... - kérte erőtlenül, és Samerah zihálva, könnyezve szorította meg a karját majd simította a homlokára a kezét.

- Mindjárt... - mondta remegő hangon, a férfi fölé hajolva. - Mindjárt jobb lesz... Csak... csak egy kicsit... tartson még ki...

- Sameh, elég... - súgta a fülébe a herceg. - Elég, hagyd abba... Kicsim, abba kell ezt hagynod...

- Nem megy... nem tudom...

Loki megpróbálta finoman kiszabadítani Samerah kezét a férfi markából, de mielőtt sikerülhetett volna neki, az magától is elengedte a lányt. A herceg felsegítette Samerah-t a földről és szorosan átkarolta, mert az annyira elgyengült és annyira remegett, hogy alig tudott megállni a lábán. Két tagbaszakadt fickó lépett oda a hordágyhoz és felemelték, hogy bevigyék a kórterembe, a gyógyítókhoz.

- Mi történt vele? - kérdezte Loki az egyiküket.

- A családját mentette a tűzből, amikor megsérült. Mindenkit kijuttatott, de ő viszont csúnyán megjárta, ahogy látod.

- Igen, látom... - morogta a herceg az orra alatt, majd meglepetten felszisszent. - Te meg hová készülsz?!

Samerah ugyanis a hordágyat cipelő két férfi után akart indulni.

- Visszamegyek... - mondta, de alig tudta kipréselni a szavakat a száján.

- Dehogy mész! - rázta a fejét Loki, továbbra is átkarolva a vállát. - Szó sem lehet róla...

- Vissza kell mennem, segíteni... - motyogta Samerah, maga elé meredve.

- Nem kell! Épp eleget tettél, eleget segítettél már. Nézz magadra! Falfehér vagy és reszketsz. A kezed jéghideg. Teljesen kikészítetted magad. Nem mész vissza oda, velem jössz.

Samerah-ban már nem maradt annyi erő, hogy tovább tiltakozzon. Megadóan Loki vállához dőlt, a herceg pedig még szorosabban átölelte, és kivitte magával az udvarra.

- Hová megyünk? - kérdezte a lány, mikor már a főkapu közelében jártak.

- Felviszlek a szobádba, rendben?

- Nem, ne oda... vigyél inkább a toronyba, kérlek...

- A toronyba? - nézett rá Loki meglepetten. - Miért pont oda?

Samerah nem válaszolt. A herceg ugyan eredetileg azt szerette volna elérni, hogy lepihenjen, de némi töprengés után arra jutott, hogy végül is mindegy, hol van a lány, csak az Ispotály közelében ne legyen.

- Jól van, ahogy akarod... - mondta végül beleegyezően és megsimogatta Samerah vállát. - Akkor menjünk a toronyba...

***

- Hogy állnak a dolgok? - kérdezte a nagymester a mellette lépdelő herceget. A vár udvarán sétálva beszélgettek, ügyet sem vetve a körülöttük lévő nyüzsgésre.

- Rosszul... - felelte Thor lehangoltan. - Még mindig nem tudtuk megfékezni a tüzet. Nagyon nagy szükség lenne az esőre...

- Igen... - bólintott rá a nagymester, majd felnézett az égre. Tiszta volt és csillagos. Gyenge szél fújdogált, túl gyenge ahhoz, hogy a város felé hajtsa a hegyekben gyülekező esőfelhőket. - Arra most tényleg nagy szükség lenne... - mormolta a férfi halkan, majd ismét a herceghez fordulva azt kérdezte.

- A környező házakból mindenkit kimentettetek?

- Egyelőre úgy tűnik, igen. De nem sikerült arra az egy folyóparti utcára korlátoznunk a tűz terjedését. Lehet, hogy további mentésekre is szükség lesz.

- Értem... - bólintott komoran a nagymester. - A nagyteremben is el tudjuk helyezni a sebesülteket, amennyiben az Ispotályban már nem lenne elég hely. Máris indulsz vissza a városba, herceg?

- Igen, amint lehet. Csak még előkerítem az öcsémet.

- Ha jól látom, ő magától is előkerült. - mondta nagymester. - Épp most jön ki az Ispotályból.

Thor valóban Lokit látta meg kilépni a kis oldalkapun. Samerah-val együtt. De nem feléjük tartottak, hanem a vár egy másik mellékbejárata felé.

- Ezek meg hová mennek... - dörmögte magában a herceg, ahogy eltűntek a vaskos faajtó mögött.

A nagymester nem válaszolt neki, egyszerűen csak a két fiatal után indult. Thor, más választása nem lévén, követte a férfit, azon morfondírozva, vajon mit akar az öccse a lánnyal odabent, a káosz kellős közepén, mikor mindkettejükre máshol lenne most égetően nagy szükség. Különösen, hogy innen nézve úgy tűnt neki, Samerah nagyon nincs jól, és akkor sokkal inkább az Ispotályban lenne a helye, ahol bármikor kéznél vannak a gyógyítók...

***

Samerah a torony mellvédjének támaszkodva nézte a városban tomboló pusztítást. A lángok egészen idáig ellátszottak, a szél füstöt és pernyét fújt feléjük.

- Egyre csak erősödik a tűz... - állapította meg a lány szomorúan. - Ha ez így megy tovább, az egész város is leéghet... Eső kellene...

- Sameh, ne kínozd magad még ezzel is. - mondta Loki rosszallóan. - Ha ezt tudom, nem is hozlak fel ide...

A lány nem felelt a dorgálásra, csak meredten nézte az égő várost a távolban. Nagyon sokáig egyáltalán nem szólalt meg. A herceg is hallgatott, a lángok fényét figyelte a láthatáron és néha lopva Samerah-ra pillantott. A lány még mindig reszketett mellette. Talán csak a kimerültség tette, az a rengeteg fájdalom, amit ma éjjel átélt. Vagy a szél volt az oka, amely időközben egyre jobban kezdett feltámadni. Loki hamarosan azt vette észre, hogy a felhők, amelyek eddig makacsul a hegyek fölött gyülekeztek, most mintha lassan közeledni kezdtek volna. És valóban, néhány perc múlva már nem látta a csillagokat, mikor felnézett. Az ég teljesen besimult felettük és a város felett a hegyekből pedig még mindig újabb felhők jöttek. Aztán mély, morajló mennydörgés hangzott fel és megérkeztek az első, kósza esőcseppek.

- Azt hiszem, le kellene mennünk. - szólalt meg Loki, ahogy az eső még jobban ráeredt. - Samerah?

A lány azonban nem reagált. Újra meglódult a szél, az esőfelhők tovább tömörödtek felettük és kisvártatva megint megdördült az ég. Mostanra valósággal zuhogott és időnként hatalmas villámok világították meg az éjszakát. Samerah most már görcsösen remegett, az ujjai egészen elfehéredtek, ahogy a mellvéd peremét szorította. Még mindig a várost nézte, mintha egyszerűen képtelen lenne elszakítani a tekintetét róla.

- Samerah! - szólította meg újra a herceg. - Samerah, le kell mennünk!

A lány továbbra sem mozdult, nem fordult felé, hiába szólongatta, nem válaszolt.

- Sameh, mi van veled? - suttogta Loki idegesen. Finoman a lány álla alá nyúlt és maga felé fordította a fejét. Samerah üveges tekintettel nézett rá és mintha egyáltalán nem is látta volna őt. Azonban nem ez döbbentette meg a herceget igazán. Hanem a szeme... A szeme a sárkányé volt, megint. De megváltozott a színe. Az a máskor ragyogó, hidegkék szempár most ködös volt, füstös, és szürke. Szürke, mint a viharfelhők az égen...

- Lépj tőle távolabb, fiam. - szólalt meg egy határozott hang mögötte.

Loki megfordult és a nagymesterrel találta szemben magát. A férfi mellett a bátyja állt, ideges tekintettel nézve mind rá, mind Samerah-ra.

- Mi ez? - kérdezte Loki a nagymesterre meredve. - Mi történik vele?

- Felszínre tör az igazi képessége. - felelte nyugodtan a férfi. - Mindig is imádta az égiháborúkat, és gyanítottam, hogy az erejének valahogyan köze van a szélhez... Sejtettem, hogy egy viharsárkány lesz majd belőle, de nem lehettem egészen biztos benne... Most viszont úgy látszik, végre sikerült neki kapcsolatba lépnie a saját elemével.

- Loki, gyere el onnan... - szólalt meg Thor, újabb aggodalmas pillantást vetve az öccsére. - Kérlek, gyere el onnan!

- Igaza van a bátyádnak, fiam. - mondta a nagymester. - Jobb, ha nem vagy ilyen közel hozzá. Az ereje még nyers és kiforratlan. Irányítatlanul csapong, és veszélyes.

Mintha csak a férfi szavait akarná alátámasztani, megint megdördült az ég és újabb villámok cikáztak keresztül rajta. A fülsiketítő hangokból ítélve némelyik le is csapott valahol a környéken. A szél valóságos orkánná erősödött és így már többet ártott, mint használt, inkább csak elősegítette a tűz terjedését, amit az eső egyébként megfékezhetett volna.

- Fiam, gyere már el mellőle végre! - szólt rá a nagymester újra a hercegre. Loki azonban nem törődött vele. Nem volt hajlandó elmozdulni Samerah közeléből.

A vihar már teljes erejével tombolt körülöttük. Folyamatosan dörgött és villámlott. Majd hirtelen, egy az eddigieknél sokkal fenyegetőbb, mély morajlás hallatszott és egy hatalmas, kékesfehér villám hasította ketté az eget, egyenesen feléjük tartva. Thor ösztönösen mozdult, egyáltalán nem gondolkodott. Az öccse mellé ugrott és félrelökte a becsapódás útjából. Így a villám csak őt és Samerah-t érte. A lány megrázkódott, kékes fény burkolta be az alakját és nyögve térdre rogyott. A szárnyai előtűntek és a szélükön a fekete tollak egytől-egyig, egymás után ezüstre színeződtek. Loki oda akart menni hozzá, de a kékes fényburok újra felvillant és visszavetette, nem engedte a közelébe őt. Thor értetlenül állt, Samerah átváltozását figyelve. Nem érzett fájdalmat. Nem érzett semmit, eltekintve egy kis furcsa bizsergéstől az ujjai végén. Mintha nem történt volna semmi. Mintha az a villámcsapás egyáltalán nem ártott volna neki...

- Akkor most én kérdezem, testvér... - szólalt meg mellette döbbenten Loki. - Te mióta tudsz ilyet?

- Milyet? - kérdezte Thor értetlenül majd az öccse hitetlenkedő tekintetét követve végignézett magán - és tátva maradt a szája. Apró szikrák pattogtak sercegve körülötte és miniatűr villámok tűntek fel egy-egy másodpercre az ujjai között. Aztán az egész jelenség egy pillanat alatt semmivé foszlott, és minden újra normálisnak tűnt rajta. Csak az a fura kis, bizsergő érzés maradt meg az ujjaiban.

- Hogy csináltad ezt? - kérdezte Loki még mindig meghökkenten a bátyjára bámulva. - Gyakorlatilag elnyelted azt a villámot, és kutya bajod sincs tőle...

- Nem tudom... Én sem értem...

- Úgy látszik, ez a rejtett adottságok napja. - kuncogott halkan a nagymester. - A legígéretesebb tanítványom beigazolja a képességével kapcsolatos gyanúmat... és közben Asgard hercegéről kiderül, hogy képes megzabolázni a villámokat... Különös egybeesés, nem igaz? A villámok ura - és a vihar sárkánya. És mindketten ugyanakkor fedték fel magukat...

A férfi még mindig elégedett kuncogással Samerah-hoz lépett, felemelte őt a földről és atyai mosollyal megcsókolta a homlokát.

- Büszke vagyok rád, lányom. - mondta kedvesen, megsimítva Samerah arcát. - Megmentetted a várost.

A mennydörgés mostanra megszűnt, a villámok elültek, a szél is elcsitult. Csendes, szomorkás, kitartó eső váltotta fel a vihar dühöngését. Samerah reszketve állt a nagymester előtt. A szárnyai eltűntek, a szeme is visszaváltozott. Halálosan kimerültnek tűnt. A férfi támogatóan átkarolta a vállát és lefelé indult vele a toronyból. A hercegek némán követték őket. Ahogy leértek, Leanah és Dori aggódó kettőse várta őket a lépcső tövében. A két lány egy szó nélkül lépett Samerah mellé, hogy átvegyék őt a mestertől és tovább támogassák.

- Vigyétek a szobájába. - utasította őket a férfi. - De vigyázva, mert még mindig fájdalmai vannak. Ne érjetek közvetlenül hozzá, ha nem muszáj. Leanah, semmi esetre sem engedheted vissza az Ispotályba, megértetted?

- Igen, mester. - bólintott engedelmesen a szőke lány. - Figyelni fogok rá, megígérem.

- Ti pedig, gyertek velem. - fordult a nagymester a hercegekhez, miután a lányok eltűntek a folyosó sarkán. - Van némi megbeszélnivalónk, úgy hiszem...

***

Loki néma csendben osont végig az éjszakai nyugalomba burkolódzó folyosókon. A vár üres volt, kihalt, a Rend tagjainak nagy része még mindig a városban időzött. A tűzvész maga ugyan lassan elcsitult, de még jócskán akadt elvégzendő munka. Thor maga is visszament, miután a nagymester elengedte őket. Neki azonban bőven elege volt mára a füstből, a koromból, a szenvedésből, a fájdalomból... Megtette a magáét, nélküle is boldogulni fognak a továbbiakban. Samerah-t akarta látni, vele akart lenni, tudni akarta, hogy jól van-e. Alig bírta kivárni, hogy a nagymester végre eleressze. A férfi jobbára csak Thorral beszélt, hosszasan ecsetelve neki, mennyire fontos, hogy megtanulja használni ezt az új képességét. Teljesen feleslegesnek tartotta, hogy ő is ott üljön ezen a „megbeszélésen", de a Sárkány-rend fejét mégsem hagyhatta csak úgy faképnél... Amikor azonban végre megszabadult tőle, azonnal célba vette a folyosókat. Úgy döntött, egy kicsit most megengedheti magának, hogy önző legyen, hogy ne tartson a bátyjával a városba. Helyette a lány szobája felé indult. Az ismerős ajtó elé érve egy pillanatra megtorpant, majd egymás után hármat koppantott rajta. Válasz nem érkezett, így óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva. A szobában mindössze két szál gyertya égett, hiába próbálva megküzdeni a sötétséggel. Loki belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Samerah-t nem látta sehol. A fal melletti komódon egy kicsi fiola állt, mellette egy italos palack, szinte teljesen üresen. Az erkélyajtó sarkig tárva volt. A herceg a szekrényhez lépett és kíváncsian a kezébe vette a kis üvegcsét. Mindössze néhány apró, rózsaszín gyöngyöcske árválkodott az alján. Kihúzta a dugót és beleszagolt a fiolába. Kelletlen grimasz majd rögtön utána aggodalmas kifejezés költözött az arcára. Nem volt egy nagy gyógyszerszakértő, de ezeket a golyócskákat a színükről és szagukról még ő is felismerte. Belladonna volt... Kis mennyiségben alkalmazva egy nagyon erős, nyugtató és fájdalomcsillapító keverék. Nagy mennyiségben viszont...

- Jaj, ne... Csak ezt ne... - morogta rosszat sejtve és egy hirtelen ötlettől vezérelve az erkélyajtóhoz ment. Helyesen gyanította, Samerah-t valóban odakint találta. A lány a hátát a falnak vetve ült a hideg kövön, lázrózsáktól pirosló arccal, kerekre tágult pupillákkal és üveges szemmel bámulva bele az éjszakába.

- Sameh, mit csináltál már megint... - sóhajtotta elgyötörten és letérdelt a lányhoz. - És miért...?

- Kellett valami, ami letompítja... - mondta Samerah rekedten, és összehúzott szemmel, erőlködve próbált a herceg arcára fókuszálni, de sikertelenül.

- Még mindig ennyire fáj? - kérdezte Loki együttérzően és finoman megsimogatta a lány haját. - Szegény kicsikém...

Leült Samerah mellé a földre és a vállát átkarolva magához ölelte. A lány reszketve bújt hozzá, mintha csak hidegrázása lenne és Loki, a fülébe duruzsolva addig dörzsölgette finoman a hátát, amíg a remegés alább nem hagyott.

- Mennyit vettél be? - kérdezte aztán halkan.

- Amennyit kellett...

- Mégis, mennyit?

- Nem tudom... azt hiszem, talán félig volt az üveg...

- Félig?! - hüledezett a herceg. - A francba, Sameh... annyi még a sárkányodat is kiütné...

- Pont ez volt a cél... - motyogta a vállába a lány egyre tompultabban. Loki fejcsóválva ült mellette és csak simogatta a haját.

- De ugye nem ittál rá? - kérdezte aztán hirtelen, amikor eszébe jutott a komódon látott üres palack. - Sameh, ugye nem... Könyörgöm, mondd, hogy nem ittál rá!

- Nem fogok hazudni neked... - felelte a lány egy bágyadt mosoly kíséretében. Azután újra a vállához bújt, és jó darabig egyáltalán nem szólalt meg.

- Ó, az ördögbe... - morogta a herceg, azon töprengve, hogy ilyenkor mi a legjobb, amit tehet. - Az ördögbe is, Sameh... Most mégis mi a fenét csináljak veled? Nyomjalak bele egy kád jeges vízbe? Vagy vigyelek le és dobjalak a kútba? Valamelyiktől biztos kitisztulna a fejed... Ennél azért igazán több eszed lehetne... gyógyító létedre... még jó, hogy nem ölted meg magad...

Samerah erre halkan felnevetett.

- Több kell ennél ahhoz, hogy egy sárkányt elintézzen, hercegem... - nézett rá még mindig ugyanazzal a bágyatag mosollyal. - Ne aggódj, én is túlélem. És ha úgy vesszük, még keveset is vettem be... vagy pedig nem ittam rá eleget, mert még mindig érzem...

- Te bolond... bolond lány... - puszilgatta a haját Loki kedves dorgálással a hangjában. - Hogy mindig ki kell találnod valamit... Azt hiszem, jobb lesz, ha most bemegyünk. Te pedig lefekszel és kialszod azt a rengeteg bogyót, rendben? Na gyere, állj fel szépen... - azzal felkelt a földről, felhúzta magával a lányt is és megpróbálta betámogatni a szobába. Samerah járása azonban nagyon bizonytalan volt, azon a pár lépésen is többször megbicsaklott a lába. Így aztán a herceg végül a karjába vette és úgy vitte be, majd az ágyra térdelve óvatosan lefektette.

- Itt maradsz velem? - kérdezte a lány halkan, mikor Loki hozzálátott, hogy betakargassa.

- Ha szeretnéd...

- Szeretném, igen... - motyogta Samerah egyre bágyadtabban, és az oldalára fordult.

- Akkor maradok, kedves... - csókolta meg a haját a herceg, aztán mellé feküdt és vigyázva, hogy sehol ne érjen közvetlenül a bőréhez, átölelte a takaró felett. - Maradok, ameddig csak akarod...

Samerah halkan felsóhajtott, a hátával szorosan Loki mellkasához simult, és a kezével átfogta a karját a derekán. Már csaknem kezdett elbólintani a megnyugtató, biztonságot adó ölelésben, mikor hirtelen csiklandozó fújást érzett a tarkóján és hallotta amint a herceg belekuncog a hajába.

- Mi az? - kérdezte kábán, félálomban. - Min mulatsz ilyen jól, hercegem?

- Csupán azon, Sárkánylány... - súgta a fülébe Loki, még mindig kuncogva és gyöngéd puszit adva a tarkójára -... hogy lám, végül mégiscsak elértem, hogy az ágyadba hívjál...

- Nem is hívtalak! - nevetett fel Samerah, és játékosan rácsapott a herceg karjára.

- Dehogynem. Te kérted, hogy maradjak...

- Igen. - helyeselt a lány még mindig nevetve. - Azt igen. De mást nem.

- Akkor keljek inkább fel? - kérdezte Loki, finoman megszorítva a lány derekát. - Hm?

- Ne... - rázta a fejét Samerah. - Ne kelj fel... Maradj csak itt, kérlek.

- Itt?

- Igen, itt.

- Úgy érted, itt a szobádban? - csókolt bele a hajába újra incselkedve a herceg. - Vagy itt, az ágyadban...

Samerah megint nevetésben tört ki és szembefordulva a herceggel, átkarolta a derekát.

- Úgy értem, hogy itt. - mondta a szemébe nézve. - Mellettem.

- Ezt viszont most már, ha burkoltan is, de tényleg hívásnak kell vennem... - jelentette ki komoly képpel Loki. Aztán hirtelen ő is megint elnevette magát és még szorosabban átölelte Samerah-t.

- Vedd annak, ha akarod, hercegem... - kuncogott a lány a mellkasához bújva. - De most már ne nevettess tovább, nagyon kérlek. Fáj...

- Bocsánat... - puszilta meg a feje búbját gyengéden a herceg. - Többet nem fordul elő, ígérem.

Valóban, az éjszaka folyamán átvett fájdalmak még a rengeteg pirula ellenére is tovább kínozták Samerah-t. Hullámokban törtek rá, a legváratlanabb pillanatokban, mindenféle előjel nélkül. Loki ilyenkor már csak azt vette észre, hogy a lány görcsösen összerándul a karjaiban és nem tudott mást csinálni, mint hogy átölelte és halkan, megnyugtatóan beszélt hozzá, amíg a fájdalom elcsitult. Gyűlölte nézni, érezni a szenvedését. Még jobban gyűlölte a saját tehetetlenségét.

- Sameh, ez nem mehet így tovább... - mondta a harmadik ilyen roham után. - Valamit csak tehetek érted... Valahogy csak segíthetek neked... Kérlek... Mondd meg, hogy mivel és megteszem...

- Nincs semmi, amit tehetnél, hercegem... - zihálta Samerah, még mindig görcsösen markolva a ruhát a fiú karján. - Semmi, amit eddig már ne tettél volna meg... Majd elmúlik ez is... elviselem... Elég az, ha itt vagy velem... Csak legyél itt, és beszélj hozzám... Valamiért sokkal könnyebb, ha hallom a hangodat...

- Jól van kicsim... - simogatta meg a karját finoman a herceg. - Ahogy akarod... Gyere, bújj ide. - mondta egészen magához húzva a lányt. - Bújj hozzám... és próbálj meg aludni. Ha alszol, talán nem fáj majd... Én pedig mesélek neked. Jó lesz így?

Samerah csak egy apró bólintással felelt, Loki pedig megint szorosan átkarolta, egy újabb puszit adott a hajára, aztán halkan beszélni kezdett. Mindenről, ami éppen az eszébe jutott. A gyerekkori csínyeiről, amelyekkel rendre kétségbe ejtette a palotabéli nevelőket... Arról, hogy mennyire félresikerült, amikor először próbált meg varázsolni... Regéket, legendákat mondott, amiket még kiskorában az édesanyjától hallott... és Samerah végül valóban elaludt, nyugodtan, ellazultan és fájdalmas görcsrohamok nélkül fekve a karjaiban. Loki nem tudta, hogy az ő hangja ringatta-e álomba, vagy a belladonna és az ital egyvelege hozta meg végre a hatását, de végső soron, nem is érdekelte. Már nem fájt neki. Nem szenvedett. Csak ez volt a lényeg.

- Aludj csak, kedvesem... - suttogta és gyengéden megcsókolta Samerah homlokát. - Aludj... és hagyd, hogy őrizzem az álmod...

A gyertyák mostanra apró csonkokká olvadtak. Majd egy utolsó pislákolással a gyengécske fényük végleg kihunyt és a szoba sötétségbe borult. Odakint nem ragyogott a hold, nem világítottak a csillagok. Nem szóltak a megszokott éjjeli zajok, egyetlen bagoly sem huhogott. Csak az eső kopogása volt az, ami hallatszott. És a herceg kellemes, duruzsoló hangja, ahogy lágyan tovább csókolgatva az alvó lányt, halkan a fülébe sugdosott...