Samerah egyre növekvő elképedéssel hallgatta vele szemben ülő tanonctársát, amint az halk, határozott hangon, mindenre elszánt csillogással a szemében, ismertette vele a tervét. Csak egyszer szólt közbe, megemlítve Ashera-nak a varázslatot, és megmutatva neki a jeleket a karján, amelyekkel a Tanács előre meggátolta minden szökési kísérletét. A szőke lány azonban, nagyon nyugodtan fogadta a hírt. Egy cseppet sem tűnt aggódónak, sem pedig meglepettnek, mintha eddig is tudott volna róla már.

- Sejtettem, hogy valami hasonlóval próbálnak majd itt tartani téged. - mondta egy halk sóhajjal, beigazolva Samerah gyanúját. - És erről is gondoskodtam. Már amennyire lehetett...

- Ezt... hogy érted? - vonta fel a szemöldökét Samerah kérdően. - Ash, én komolyan nagyon hálás vagyok neked, hogy segíteni próbálsz, de... Ezt a bűbájt a Tanács tette rám és nem is veheti le rólam más. Azt pedig kétlem, hogy ők csak úgy... elengednének engem, ezek után. Arról nem is beszélve, hogy talán még ők sem képesek rá, hogy a pecséteket levegyék. Ennek a varázslatnak a feloldására nem szokott szükség lenni, nem is volt rá példa ezelőtt még, és...

- Hát, akkor most lesz. - szakította félbe Ashera, és egy magabiztosnak szánt kis mosollyal megszorította a másik kezét. - Mondtam, hogy gondoskodtam róla. Ne aggódj.

- De mégis hogyan, Ash? Tudod, mi történik, ha valaki más próbálja meg feloldani rajtam a jeleket...

Ashera halkan felsóhajtott.

- Persze, hogy tudom. - mondta. - Hogyne tudnám... és én nem is... Nem veszélyeztetném az életedet készakarva, soha. Ezt viszont neked kellene tudnod, testvérkém. Ennyi együtt töltött év... ennyi közösen megharcolt csata után... Ha valamit, ezt igazán tudhatnád már.

- Igazad van... - suttogta maga elé Samerah, és egy pillanatra szégyenkezve lesütötte a szemét. - Igazad van, sajnálom...

- Figyelj... - sóhajtott újból Ashera, finoman megint megszorítva tanonctársa kezét. - Elmagyarázom. Tudom jól, hogy csak a Tanács tagjai vehetnék le rólad a bűbájt. De talán... nem kell hozzá az egész Tanács. Talán az egyikük is elég lesz...

- Az egyikük? - meredt maga elé Samerah eltöprengve. - Igen... azt hiszem, ebben igazad lehet... De mégis... - tette hozzá aztán egy lemondó kis fejcsóválás kíséretében. - Ugyan melyikük segítene nekem? Hiszen mind gyengének, esküszegőnek, árulónak tartanak...

- Nem mindegyikük. - rázta meg fejét Ashera tiltakozóan. - Imogen például, nem. Ő nem értett egyet a Tanács döntésével, felmentett volna téged. És én épp ezért... kértem meg őt, hogy segítsen.

- Hogy mit csináltál? - kérdezte Samerah, rémülten kikerekedő szemmel. - Beavattál egy tanácstagot? Ash, ez túl...

- Tudom, tudom, túl kockázatos volt! De mit tehettem volna mást? Ha azt akarjuk, hogy kijuss innen - márpedig azt akarjuk - szükségünk van valamelyikük segítségére! És Imogen... ő hajlandó rá, hogy segítsen. Megpróbálja egyedül is levenni rólad az átkot.

- De Ash... ha nem sikerül...

- Sikerülni fog. Sikerülnie kell! Most pedig szedd össze magad Samerah, kérlek... Imogen az Ispotály mögött vár ránk és mielőbb oda kell, hogy vigyünk hozzá!

Samerah idegesen rágta a szája szélét, és hallgatagon nézett maga elé egy darabig. Igyekezett feldolgozni ezt a váratlan, új fejleményt, a szökés, ezúttal már elérhetőnek tűnő lehetőségét. De túl sok volt benne a kétség, a félsz. Pedig a terv, amelyet Ashera felvázolt előtte, minden szempontból jól átgondoltnak, összeszedettnek tűnt. Minden szóba jöhető problémát számításba vettek. Azaz, hogy... talán mégsem mindent...

- És az őrök? - kérdezte végül. - Velük mi lesz?

- Miattuk sem kell aggódnod. - mondta nyugodtan Ashera, és titokzatoskodó kis mosolyra rándult a szája. - Ők is velünk vannak.

- A Királyi Testőrség emberei? - hökkent meg Samerah. - Velünk? Az mégis... hogy lehet?

- Nos... - mosolygott Ashera továbbra is sejtelmesen. - Ez úgy lehet nővérkém, hogy felsőbb körökből is kaptunk némi segítséget. Az őreid ugyanis, a herceg emberei. Akik szintén azért vannak itt, hogy téged kijuttassanak innét.

***

- Szóval... azt mondod, semmiképpen nem hagyhatja el az Erőd területét? - kérdezte Thor homlokráncolva. Az elmúlt fél órában, Loki nagy vonalakban felvázolta neki, milyen óvintézkedéseket is tett a Sárkánytanács, hogy Samerah-t a várban tartsa. És az alapján, amit hallott, a helyzet bizony valóban nem tűnt túl biztatónak. Legalábbis, az első pillantásra...

- Azt. - bólintott rá most az öccse, idegesen fel-alá járkálva a szobában.

- És ha mégis megpróbálja... akkor megöli őt az a bűbáj?

- Igen. - szűrte a szót összeszorított fogakkal Loki.

- Hát, ez... egy kissé kellemetlen... - hümmögte maga elé Thor, az állát piszkálgatva. Loki megtorpant, és keserűen elnevette magát.

- Kellemetlen?! - nézett a fivérére fejcsóválva. - Igen, így is mondhatjuk, finoman fogalmazva... Ez nem „kellemetlen" bátyám, hanem valóságos katasztrófa! - mondta aztán, tovább folytatva a feszült ide-oda mászkálást. - Ha az embereid tényleg megpróbálják kivinni a várból Samerah-t... Érted most már, miért mondtam, hogy csak még nagyobb bajt csináltál azzal, hogy „segíteni" akartál?

- Azt értem, hogy baj van, de azért ne ess túlzásokba. - dörmögte válaszul a bátyja. - És állj már meg végre, elszédülök, ha tovább nézlek! Lehet, hogy én nem gondoltam erre... és nem is gondolhattam, hiszen nem tudtam róla, ugye... De azt hiszem, valaki más viszont gondolt rá helyettem. Legalábbis remélem, hogy Ashera a „nem várt nehézségek" alatt ezt a dolgot értette...

- Ashera? - kapta fel a fejét Loki meglepetten, a nevet hallva. - Neki meg mi köze van ehhez?

- Kellett valaki, aki segít. - vonta meg a vállát Thor. - Egy belső ember, gondolom érted... Valaki, aki jól ismeri az Erődöt, és hát... Őt kértem meg. Természetesen gondolkodás nélkül beleegyezett, hogy segítsen, miután azzal kerestem fel, hogy szeretném a kis húzásodat helyrehozni, amennyire még lehet... - itt egy pillanatra ugyan félbeszakította Loki bosszús mordulása, de Thor-t nem igazán érdekelte most az öccse sértett méltatlankodása. - Viszont ragaszkodott hozzá, hogy az egyik tanácstagot is beavassuk, és...

- Egy tanácstagot? - vágott közbe újra Loki, hüledezve. - Megbolondult az a lány?! Ennyi erővel ki is doboltathattátok volna, hogy meg akarjátok szöktetni Samerah-t! Még ha Meda, vagy a lovag lett volna az, akitől segítséget akar kérni, megérteném, de... Egy tanácstagot? Pont egy tanácstagot? Mégis miért?!

- Én is pont ezt kérdeztem tőle. - mondta erre nyugodtan Thor. - És akkor azt mondta, felmerülhetnek olyan nehézségek, amik miatt szükségünk lesz a Tanács egy tagjának segítségére. Szerintem erre az... átokra gondolhatott, nem? Vagy te másként véled?

Loki töprengve hallgatott. Valóban volt értelme annak, amit a bátyja mondott... és tény, hogy abban, hogy Samerah-t a bűbájtól megszabadíthassák, egy tanácstag lehetett a létező legjobb segítség... De akkor is könnyelműségnek érezte csak így rábízni a lány életét azok egyikére, akik egyszer már halálra ítélték.

- Tudom, hogy mire gondolsz... - szólalt meg Thor kisvártatva. - De nem lesz baj. Nem fog elárulni minket...

- Szerinted nem. - vetette oda Loki foghegyről. - De nem ismered és ezért nem is tudhatod biztosan...

- Ashera szerint sem. És ő viszont biztos, hogy elég jól ismeri. Nálam legalábbis, mindenesetre sokkal jobban. Azt mondja, ő volt az egyik nevelőjük, még kiskorukban. Aki egyébként Samerah felmentésére szavazott a Tanácsban. Mindkét alkalommal.

Loki előtt erre felrémlett annak a homokszínű egyenruhás, pici kis asszonynak a képe, akit Samerah álmában látott. Aki olyan lelkiismeretesen próbálta védeni a lányt a tanácsülésen. Ő lehet a segítségük? Nos, végül is... ha jobban belegondolt... Nem is volt olyan rossz az ötlet. És ha valaki leveheti Samerah-ról a bűbájt, anélkül, hogy a lánynak baja essen, az tényleg csakis, valamelyik tanácstag lehet.

- Igazatok van... - motyogta maga elé, és hirtelen meglepett kis mosoly villant fel az arcán, egy pillanatra. - Az ördögbe is... igazatok van! Ez tényleg beválhat!

- Látod? Mégsem akkora hát a baj. - vigyorogta el magát Thor elégedetten, és egy kedélyes mozdulattal átkarolta az öccse vállát. - Egyéb aggály, vagy kérdés testvér?

- Már csak egy... - válaszolta Loki, és önkéntelenül elvigyorodott közben ő maga is. - Mikor is indulunk?

***

'A herceg emberei...' Ez az egy gondolat zakatolt a fejében és hiába próbálta, képtelen volt a szíve boldog kalapálását lecsillapítani. A herceg emberei... Akik csak azért vannak itt, hogy az ő szökését elősegítsék. Nem az őrei... vagy legalábbis nem úgy, ahogyan ő eddig gondolta. Nem az a dolguk, hogy fogságban tartsák, míg a Tanács és a király a sora felől vitatkozik... hanem az, hogy vigyázzanak rá, amíg a herceg - az ő hercege, megérkezik.

Csak fél füllel figyelt oda Ashera-ra, amikor az a további részletekről kezdett beszélni. Vanaheim igen. Első úti célnak ez a szövetséges kis világ is tökéletesen megfelel. Aztán persze, tovább kell majd állniuk, hamar... Nagyon hamar. Nyilván nem úgy sikerült Loki tárgyalása az apjával, ahogyan azt eltervezte, ha most mégis a szökéssel kell próbálkozniuk... Egy darabig tehát biztos, hogy sehol nem lesz tartósan maradásuk. De őt ez nem igazán zavarta, nem is érdekelte. Nem tudott gondolni rajta kívül, semmire. Semmi másra, csak arra, hogy hamarosan itt lesz vele, hogy végre újra látja. Mintha évek, évtizedek óta lettek volna már egymástól távol, nem is csupán pár órája. Nem számít, hogy hol, vagy hogyan élnek majd ezután. Csak együtt lehessenek... Mindegy volt, hová mennek. Teljesen mindegy, amíg vele lehet...

- Samerah... Samerah, figyelsz te egyáltalán rám? - zökkentette ki a merengéséből Ashera hangja. Samerah zavartan pislantott párat, majd hirtelen megrázta a fejét egy pillanatra, így próbálva - ha kelletlenül is, de - visszatérni a valóságba.

- Persze, ne haragudj... - mondta. - Ne haragudj, csak... elgondolkoztam...

- Igen, észrevettem. - méregette társát a szőke lány, összehúzott szemmel. - Nyilván ezerfelé futnak most a gondolataid, és megértem... De ez nem a legjobb időpont arra, hogy így elábrándozz. Thor nemsoká itt lesz értünk és addigra...

- Thor? - kérdezett közbe Samerah meglepetten, és szinte érezte, ahogy kiül az arcára az értetlenség, hiába próbálta megzabolázni a vonásait. Arra már végképp nem számított, hogy a herceg a bátyját is beavatja, hogy tőle is segítséget kér. Ahhoz el kellett volna mondania neki, hogy hazudott a fogadással kapcsolatban, hogy akkor ők még nem is... Loki képes lett volna megtenni érte még ezt is?

- Igen, Thor. - felelte Ashera, megint azzal a furcsán méregető tekintettel nézve rá. - Persze, hogy Thor... Ki más?

Samerah nem válaszolt. Egy percig némán ültek egymással szemben, majd a szőke lány arcán lassan a megértés, a felismerés szomorú mosolya váltotta fel az addigi, kíváncsian vizslató kifejezést.

- Oh, Samerah... - mondta egy halk sóhajjal, újra csak társnője kezéért nyúlva. - Szegénykém... Te azt hitted... Azt hitted, hogy ő küldött engem érted. Ugye?

Samerah most sem felelt neki. De nem is kellett. Ashera szavak nélkül is értett mindent, hiszen a válasz ott volt, előtte. Elég volt csak belenéznie a másik szemébe.

- Én szegény... bolond nővérkém... - ingatta a fejét sajnálkozva. - Esküszöm, most legszívesebben... A sárkányomra, ha most itt lenne az az anyaszomorító... herceg ide, vagy oda, még a nyakát is kitekerném!

Samerah eddig csöndben, szobormereven ülve hallgatott. Csak a szeme könnyes csillanása, és a keserű vonás a szája sarkában árulkodott a csalódottságáról, most azonban, mégis rávette magát, hogy megszólaljon.

- Ash, miért... miért mondod ezt? - kérdezte halkan, szinte suttogva, és továbbra is dermedt arccal, mozdulatlanul ülve nézett közben maga elé.

- Miért?! - nevette el magát Ashera keserűen. - Komolyan ezt kérdezed, azok után, ami történt?! Hisz miatta vagy itt, ő tehet róla, hogy...!

- Nem... - vágott közbe egy kissé erőtlenül Samerah, a fejét rázva... - Nem, Ash, ez nem... nem igaz...

- Dehogynem! Csakis neki köszönheted, hogy most ide kerültél! Kihasznált, tönkretett, tönkretette az életed, és te mégis... Jaj, Samerah! Nem is értem... hogy lehetsz ennyire vak? Azt hittem, mostanra rájöttél, milyen, hogy miféle alak is valójában, de úgy látszik, tévedtem...

- Ash, ne... - kérte Samerah halkan. - Ne mondd ezt...

De hiába. Ashera már túlságosan is beleélte magát a herceg iránti haragjába ahhoz, hogy most csak úgy, egyszerűen abbahagyja. Samerah-t pedig egyre különösebb érzések kezdték elfogni, ahogy tanonctársa dühös, elkeseredett szavait hallgatta.

- Mégis hogy hihetted azt, hogy ő küldött ide, hogy ő akar megmenteni? Hogy bízhatsz benne még mindig? Azok után, amit veled... Nézz magadra! Itt ülsz, bezárva, a halálos ítéletedre, a kivégzésedre várva, miatta, de te még most is... Még most is őt véded! Még mindig őt várod! Hát nem látod? Nem látod, mennyire bolonddá tett téged? Én komolyan nem akarlak bántani, de... nem tudom, mi mást mondhatnék. Bolond vagy, én szegény nővérkém. Bolond, ha azt gondolod, hogy érdekled őt, hogy törődik veled...

Nagyon furcsa volt. Mintha nem is önmaga lett volna... és mintha a lány, aki itt ült mellette, nem is az ő szeretett rendtestvére lett volna... Egész életében ismerte Ashera-t, együtt nőttek fel, együtt voltak, mióta csak az eszét tudta. Mindig nővérekként szerették egymást, de most mégis... mintha csak egy idegent hallgatott volna. Egy idegent, aki nem tud semmit és így nem is érthet semmit... Nem érzett semmit iránta. Még a szavai sem okoztak fájdalmat a számára, mintha csak... a szőke lány valaki másról beszélt volna. Egyáltalán, semmit nem érzett, mikor bolondnak titulálta őt, mikor az ostobasága, a naivsága miatt kérdőre vonta, semmit... Akkor nem. Viszont amikor Lokit pocskondiázta... Ugyanaz a vad, elemi erejű harag lobbant fel benne, a hercegét becsmérlő szavakat hallva, mint amit reggel, Odinnal szemben állva is érzett, egy pillanatra. Ugyanaz az izzó düh, újra meg újra... minden szónál, minden szidalomnál, amit Ashera csak kiejtett a száján róla... Ő pedig erőnek erejével próbált meg úrrá lenni rajta, de hiába. Egyre inkább úgy érezte, hogy hiába... hogy a sárkány haragja lassan, de biztosan eluralkodik rajta...

- Ashera, kérlek... - suttogta maga elé, az ujjait morzsolgatva. - Kérlek, hagyd abba...

Ashera azonban úgy tűnt, nem veszi észre, mit okozott nála, hogy milyen állapotba került a szavai hatására. Talán azért nem látta, mert nem is voltak nagyon... látható jelei. Csak a dacosan összepréselt száj, és az újra és újra ökölbeszoruló ujjak... Esetleg még a kissé remegő hang, amikor megszólalt... Ezek árulkodhattak volna a feldúltságáról. Ha a másik odafigyelt volna rájuk...

- Még csak nem is kérdezett felőled. Thor volt az, aki megkeresett. Egyedül ő kérdezte meg, mit tehet, hogyan segíthet, miután... A ma reggeli tanácsülés után. Azt mondta, felelősnek érzi magát érted... azért, ami történt... és szeretné valahogy jóvátenni az öccse vétkét. De ő... Egész nap nem is látta senki, úgy eltűnt, mint a kámfor. Ha engem kérdezel, egyszerűen lelépett. Megkapta, amit akart tőled, azután itt hagyott a pácban, egyedül.

- Nem igaz... - mondta Samerah rekedten, a fejét rázva. - Nem Ash, ez... ez nem igaz. Ő nem menne el. Nélkülem nem... Nem hagyna itt. Nem hagyna el... Szeret engem...

- Szeret?! - nevetett fel Ashera ismét halkan, keserűen. - Ha szeret, akkor hol van most?! Itt kellene, hogy legyen! Itt kellene álljon a bajban, melletted! De nem így van!

- Ash, ne... Ne...

- Hol van most?! Miért nincs itt?! Ha úgy van, ahogy mondod, ha annyira szeret... akkor miért nincs most veled? Miért nem próbál segíteni neked?

- Ashera... kérlek...

- Ott kellett volna lennie a Tanácsülésen, ma reggel. Tudtad? Thor ezt is elmondta... hogy ott kellett volna legyen... De nem volt ott, vagy igen?

- Nem... - lehelte Samerah alig hallhatóan. - Nem volt ott...

- Nem volt ott... - ismételte meg Ashera egy bólintás kíséretében, mintha ezzel nyugtázta volna a választ, amit már amúgy is tudott. - Nem volt ott veled. Cserbenhagyott téged.

- Ash...

- Cserbenhagyott, ez a helyzet! - ismételte meg Ashera mérgesen, csizmája sarkával a keményre döngölt padlóra koppantva. - Ez az igazság drága testvérkém, bármennyire is nem tetszik, bármennyire is fáj elhinned!

- Elég...

- Sosem jelentettél neki semmit, ez az igazság! Csak kihasznált! Egy újabb tétel voltál a gyűjteményében, semmi más!

- Elég!

Nem volt képes már kordában tartani tovább... És nem is volt tudatában annak, mit csinál. Az a mélyről jövő, izzó harag az elméje minden szegletét eluralta már, az irányította minden mozdulatát, mikor felugrott és a szemközti falhoz taszítva, torkon ragadta Ashera-t. A dühe, akárcsak akkor, a faluban, most is megsokszorozta az erejét, a gyorsaságát és a másiknak még csak lehetősége sem volt, bármit is reagálni. Minden túl gyorsan, túl hirtelen történt...

- Azt mondtam... elég... - sziszegte vészjóslóan mély, reszelős hangon, minden szónál újra a falhoz csapva áldozata fejét. - Elég... Ne beszélj így róla... Ne merj... így beszélni róla...

Ashera bénultan, reszketve állt a fojtogató ujjak szorításában, és hiábavalóan próbálta palástolni a rettegését, ahogy arra az őrjöngő, haragtól izzó szemű démonra nézett, amivé Samerah - és a sárkánya most vált.

- Samerah... - préselte ki magából rekedten, fulladozva. - Samerah... kérlek... eressz...

De Samerah nem engedte el. Épp ellenkezőleg. A fogás a torkán csak egyre erősebbé, egyre szorosabbá vált. Már levegőt is alig kapott. Éles, hegyes kis karmok szúrtak a bőrébe és apró, meleg vércsíkokat érzett, ahogy csiklandozva végiggördültek a nyakán.

- Samerah... - nyögte kábán, a légszomjjal küszködve. - Samerah... Nyugodj meg... Kérlek csak... csak... nyugodj meg...

Kétségbeesett igyekezete azonban, hogy lecsillapítsa a másik lányt, nem járt sikerrel. Megpróbálhatott volna támadni is akár, de nem tette, nem látta értelmét. Samerah túl erős volt neki. Játékos küzdelemben, edzés közben, a gyakorlópályán ugyan le tudta gyűrni néha... de most... Most, ezzel az irdatlan mélységű haraggal, ami tombolt benne... most túlságosan is erős volt. Hiába volt ő maga is sárkány, tudta, hogy nem lenne képes szembeszállni vele. A benne élő lény hiába is sietett volna a segítségére. Az azonban mégis megpróbálta. De alig derengett fel Ashera tekintetében a sárkánya vízkék szeme, Samerah máris, csak még jobban begurult - ugyanekkor pedig az ósdi, öreg faajtó nagy lendülettel kicsapódott, és a két fiatal testőr, akiknek Samerah-ra kellett volna vigyázniuk, kivont kardokkal rájuk rontott. Aztán egy másodperc erejéig csak bénultan, értetlenül álltak az ajtónyílásban, az odabent zajló jelenetet bámulva. Ashera elkeseredett kísérletét, amivel a lány azt próbálta jelezni nekik, hogy távozzanak, amíg még megtehetik, észre sem vették. Samerah dühe pedig, szinte azonnal a két betolakodó ellen fordult. A pillanat törtrésze alatt történt minden, esélyük sem volt. Csak egy mordulás, egy legyintés, egy vakító, kékes-fehér villanás... és Ashera már csak két mozdulatlan testet látott heverni a kis házacska padlóján. Akaratlanul is könnyet ejtett, ezért a két ostoba ifjoncért. Az volt a dolguk, hogy Samerah-t megvédjék... és nyilván kihallatszottak a dulakodásuk zajai, ők pedig azt hitték, a rájuk bízott hölgy veszélyben van. Ez vette rá őket, hogy olyan vehemensen rontsanak be ide, annyira, hogy közben még az ajtót is félig leszakították az ócska fémpántokról. Szerencsétlen bolondok... nem tudták, kikkel van dolguk, fogalmuk sem volt... Csak segíteni akartak... és ez lett a vesztük...

Samerah zihálva, remegve állt egy pillanatig, félig háttal neki. Még mindig a nyakát szorította. Azután olyan hirtelen fordult felé ismét, hogy Ashera-nak a szívverése is kihagyott a rémülettől, egy pillanatra. Annyira... furcsán nézett rá... Mintha nem is ő lett volna. Mintha meg sem ismerte volna. És olyan hideg volt a tekintete, annyi harag, annyi kegyetlenség csillogott benne... Biztosra vette, hogy most végezni fog vele. És egy rövid percig valóban úgy is tűnt, hogy ez Samerah szándéka. Erről árulkodott a szeme baljós villanása, erről az egyre jobban összeszoruló ujjak... aztán egyszer csak olyan hirtelen, mintha elfújták volna, eltűnt a szeméből a sárkánya. Samerah zavartan pislogott, megrázta a fejét - és a következő pillanatban riadtan hátrébb tántorodott Ashera-tól, úgy kapva el a kezét a torkáról, mintha csak a másik lány bőre megégette volna. Egészen a szoba sarkáig hátrált, csaknem elbotolva az egyik őr földön fekvő testében. Zavartan nézett le a lábához, és amikor meglátta, miben esett el kis híján, az arcán az addigi riadt, értetlen kifejezést nyomban felváltotta a tömény iszonyat. Könnyek gyűltek a szemébe, és reszketett, mintha csak a hideg rázná, ahogy a hátát az öreg kőfalnak vetve, leroskadt a földre. Remegve kuporodott össze a sarokban, mint egy megsebzett, rettegő kis állat, az arcát a kezébe temetve, hogy még véletlenül se kelljen a körülötte heverő testekre néznie, ne kelljen újból szembesülnie azzal, mit is tett...

Ashera, aki eddig a megkönnyebbüléstől támasztotta bénultan a másik falat, most mély levegőt vett, és lassan odasétált hozzá. A korábbi félelme semmissé vált, csak szeretet és szánalom maradt a helyén, társa gyötrődését látva. De az imént történtek azért óvatosságra intették. Nem tudhatta, Samerah hogyan reagál majd, ezért igyekezett elkerülni minden hirtelen mozdulatot, ahogy vigyázva letérdelt elé, és finoman megérintette a karját.

- Samerah... - szólította meg halkan.

Samerah úgy rándult össze, mintha csak megütötték, vagy a fülébe kiabáltak volna.

- Ne... - suttogta riadtan, és megpróbált elhúzódni a másik gyöngéden cirógató keze elől, de a fal az útját állta. - Ne nyúlj hozzám, ne...

Ashera azonban nem tágított. Óvatosan megint megsimogatta a karját, aztán a haját is, így próbálva a még mindig, minden ízében reszkető tanonctársát, testvérét megnyugtatni.

- Samerah, csak én vagyok... - duruzsolta közben. - Én vagyok, nyugodj meg... Nyugodj meg, minden rendben... Nincs semmi baj...

Samerah lassan felnézett rá, ám még a korábbinál is riadtabban hőkölt hátra, ahogy meglátta rajta a szorítása okozta foltokat, a karmai által hagyott sebeket, a nyakán a vér - és az arcán a könnycsíkokat.

- Istenek, mit tettem... - súgta maga elé rekedten, egy halk kétségbeesett nyögéssel, a fejét megint a tenyerébe hajtva. Mintha így elrejtőzhetett volna, mintha ezzel megóvhatta volna magát, az elméjét a valóságtól, attól, ami történt... Ashera azonban szelíden megfogta a csuklóit, és elhúzta az arca elől a kezét.

- Samerah... - mondta neki kedvesen, és nagyon próbált igyekezni, hogy a hangja nyugodt legyen, és ne remegjen. - Samerah, nézz rám.

- Nem... - rázta meg a fejét Samerah elkeseredetten. - Menj el, Ash... Kérlek, menj el...

- Eszemben sincs. Nem hagylak itt téged. Főleg nem így... Csak veled együtt vagyok hajlandó elmenni innét. Úgyhogy gyere és állj fel szépen. Amúgy is indulnunk kell. Imogen vár minket, emlékszel?

Igazság szerint itt kellett volna megvárniuk, hogy Thor eljöjjön értük. De a körülményeket tekintve Ashera most úgy vélte, jobb ha Samerah mielőbb kívül kerül ezen a házon. Sehogyan sem tudta azonban rávenni, hogy megmozduljon. Hiába beszélt neki, hiába győzködte, Samerah mintha egyetlen szavát sem hallotta volna. Mintha az iszonyat teljesen megbénította volna. Az, és még valami más is. Talán a félelem... Ashera-nak már az előbb is ez volt a benyomása egy pillanatra, és most már jól látta, hogy nem is tévedett. Samerah valóban félt. Sőt, rettegett. Mintha nem is ő lett volna az, aki a tanonctársát és az őröket az imént megtámadta. Ellenkezőleg, mintha őt bántották volna...

Hirtelen az villant az eszébe, hogy miről is beszéltek, mielőtt Samerah bedühödött volna. Épp azt a tenyérbemászó, alamuszi, álszent alakot szidta, mielőtt a torkának ugrott és... és Samerah egészen olyan volt... Olyan volt, mintha csak varázslat irányította volna. Látott már tőle dührohamot, akkor mikor a faluban a katonákat gyilkolta le. Ez a mostani pedig, bár nagyon hasonlított arra, de mégis... mégis más volt, valahogy. Olyan különös volt a szeme... Bosszúszomjas, haragvó, és hideg. Hideg, mint a jég... Mintha nem is az övé lett volna. Mintha őt is és a sárkányát is, valaki más irányította volna...

- Jaj, ne... - suttogta maga elé, holtraváltan. - Ne... Már el is kezdődött... Szóval, igazam volt. Tényleg igaz... te tényleg... megadtad neki, amit akart...

Samerah nem reagált, meg sem próbált rácáfolni. Csak ült a sarokban továbbra is, reszketve, és némán meredve maga elé.

- Szegénykém... - ölelte át a vállát Ashera szánakozva. - Én szegény... drága testvérkém... Mit csinált veled? Bántott téged?

Samerah most sem válaszolt, csak a fejét rázta meg párszor, tétován.

- Samerah... - Ashera finoman megszorította a vállát. - Samerah, nézz rám. Válaszolj, kérlek. Bántott téged?

- Nem... - érkezett végül a halk, tétova felelet, néhány percnyi csend után. - Nem dehogy... dehogyis bántott...

Ashera-t azonban nem igazán győzte meg ez a gyenge tiltakozás. Samerah még mindig, annyira furcsa volt... Olyan... mereven tartotta magát, annyira remegett... és mintha nem is lett volna egészen jelen, mintha még mindig nem lett volna önmaga teljesen. Ashera abban sem volt biztos, hogy egyáltalán... tényleg ő válaszolt.

- Ugye tudod, hogy nekem elmondhatod? - kérdezte halkan, bátorítóan újra megszorítva a másik vállát. - Elmondhatod, akármi történt is... Ha te nem akartad... ha bántott...

Samerah egy pillanatra rámeredt, azután csak megrázta a fejét és elfordult tőle.

- Hagyd abba Ash, kérlek... - mondta aztán halk, gyönge hangon. - Kérlek... ne faggass... ne kérdezz többet...

- Muszáj, Samerah! - felelte a szőke lány egy kissé ingerülten. - Sajnálom... de tudnom kell. Ha valamit csinált veled... ha kényszerített... Samerah, el kell mondanod, mi történt!

De Samerah most is, csak a fejét rázta és közben idegesen harapdálta a szája sarkát.

- Mit csinált? - kérdezett tovább makacsul Ashera. - Valamilyen bűbájt használt rajtad? Így volt? Azzal vett rá? Varázslattal? Most is azzal irányít, ezért támadtál meg? Samerah, kérlek! El kell mondanod, mit tett veled az a...

- Ne! - kiáltott fel Samerah rémülten, és a másik szájára tapasztotta a kezét. - Ne Ash, ne! Ne beszélj róla... Ne mondj semmit, csak... csak menj! Menj el! Hagyj itt! Menj, mielőtt még megint rád támadnék...

Megint felizzott a szeme egy pillanatra, és Ashera már-már azt hitte, Samerah tényleg újra nekitámad majd, mikor egyszer csak léptek csikordulását hallotta odakintről. Árnyék vetődött mindkettejükre és hirtelen egészen elsötétült a szoba egy percre, mintha valaki az ajtóban, elállta volna a fényt. Aztán egy mélyen zengő, nyugodt hang szólalt meg mögöttük.

- Jobb lesz, ha hallgatsz rá lányom. Hallgass rá és gyere el a közeléből. Nehogy megint baj történjen...