Ashera ijedten rezzent össze az ismerős hangra. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki az, de azért hátranézett. És valóban, Arles nagymester magas, ösztövér alakját pillantotta meg, a félig letört ajtó mellett állva. A férfi aggodalmas tekintettel méregette őket egy pillanatig, majd óvatosan közelebb lépett, és a kezét nyújtotta a szőke lány felé. Ashera elfogadta, és hagyta, hogy a mester felsegítse, majd távolabb vonja őt Samerah-tól.

- Jól vagy? - kérdezte halkan. - Nem sebesített meg komolyabban, ugye?

- Csak néhány karcolás. - mondta Ashera, és egy kicsit megdörzsölte a karomnyomokat a nyakán. - Nem veszélyes. De mester... honnan tudtad, hogy...

- Drága lánykám, te komolyan azt gondoltad, hogy titokban maradhat előttem, mire készültök? - nézett rá a nagymester fejcsóválva, egy elnéző kis mosoly kíséretében. Ashera erre zavartan beharapta az ajkát, és nem válaszolt.

Samerah egyáltalán nem törődött velük. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy Ashera már nincs mellette, sem pedig azt, hogy valaki más is van már a szobában, rajtuk kívül. Ugyanúgy ült ott a sarokban most is, a térdeit felhúzva, és átkarolva, így próbált meg valamennyire uralkodni azon a görcsös remegésen, ami még mindig kínozta.

- Mi történik velem? - suttogta maga elé újra meg újra, kétségbeesetten. - Mi történik velem?

A válasz mélyen belülről, önmagából érkezett.

- Ez a szerelem... - hallotta meg a sárkánya halk, szomorú hangját a fejében. - Látod, ezt teszi velünk...

- De ez nem... én nem... ez nem én vagyok...

Ő nem akart... biztosan nem akarta megtámadni Ashera-t. Nem akarta bántani őt, azt sem akarta, hogy az őrök... Nem akarta, de mégis megtette! Miért? Miatta? Ezt Loki sem akarhatta, egészen biztos, hogy nem... Nem irányíthatta ő, amikor...

- Most már, ezek vagyunk...- szólalt meg újra a sárkány. - Ez vagy te. És én is ez vagyok. Ezzé váltunk. Az ő sárkányává...

Az ő sárkánya... Igen, az, az övé. Az övé minden porcikája, minden lélegzetvétele, minden szívdobbanása... és úgy hiányzott, annyira hiányzott neki! Olyan rossz volt távol lenni tőle, annyira fájt, hogy nem lehet mellette!

- Az ő sárkánya lettünk... - mormolt tovább az a halk hang a fejében. - Ő a mesterünk... és mi védelmezzük őt... Védelmezzük az urunkat... Bármi áron...

Bármi áron? Azon az áron is, hogy a saját fajtájára támad, hogy ártatlanokat öl? Az a két szerencsétlen testőr... ők nem tettek semmit... és Ashera... Azok csak szavak voltak, puszta szavak! Csak mondott valamit... Nem lehet elég már ennyi is... Egy sárkány megvédi az urát, igen. És ő is, bárkivel szembeszállna, aki Lokit bántani próbálja. Senki nem nyúlhat hozzá, senki nem emelhet többé büntetlenül kezet rá, amíg ő él. Védelmezni fogja a hercegét... ameddig csak él... Nem árthat neki senki. Nem fogja engedi. Nem bánthatja őt többé, senki. Sem tettel - sem pedig szóval, úgy tűnik. Ha visszagondolt arra, milyen hirtelen és milyen erővel lobbant fel a haragja ma reggel, csak mert Odin azt mondta, „az a semmirekellő fiam"... És később, mikor a lovag és Meda eljöttek hozzá... és mialatt ő Ademmel beszélt, hallotta, amint az asszony az orra alatt morogva „azt a nyavalyás ficsúrt" szidta... Ugyanaz a düh. Ugyanaz a harag. Ugyanazt érezte, mint azelőtt, hogy Ashera-nak nekitámadt. Valamiért akkor... az első két alkalommal, nem tört ki belőle... Talán mert túl rövid ideig tartott. Mindkettő csak egy röpke, futó megjegyzés volt. Nem úgy az utolsó... Az túl sok volt, ott már nem volt képes tovább uralkodni magán. Ez vajon már mindig így lesz ezután? Mindenkire rátámad majd, aki akár csak egy ferdébb pillantást is vet rá? Dühöngő fúriává változik, minden egyes alkalommal, ha valaki csak egy rossz szót mer szólni róla? A puszta gondolattól is rettegés fogta el, hogy ezután már minden szíre-szóra ártatlanok torkának ugorhat... Hát mégsem kerülheti el a sárkányok átkát? Mégsem menekülhet meg attól, hogy elveszítse önmagát?

- Én nem... én ezt nem... Nem akarok bántani senkit... Nem akarom... így nem...

Nem akart ezzé a szörnnyé válni, nem akart egész további életében saját magától rettegni. És Loki... Nem akarta, hogy a hercegnek folyton miatta kelljen aggódnia. Nem akarta ezt a felelősséget rá hárítani... hogy neki kelljen őt... a sárkányát ezentúl, kordában tartani. Nem értette, hogy hatalmasodhatott el ez az egész máris, ennyire rajta. Teljesen olyan volt, mintha... Arra az időre mintha egészen megbolondult volna. Annyiszor hallotta Ardela történetét, már kiskorától fogva. Minden szavát kívülről tudta. De erre mégsem készítette fel... Ugyanakkor, nála már eddig sem úgy történtek, nem úgy működtek a dolgok, ahogyan a legendák és a mesék alapján, történniük kellett volna. Talán egyszerűen csak... benne van a hiba...

- Nem a te hibád. - szólalt meg megint a sárkány, felelve a gondolataira. - Te nem tehetsz róla. Egyszerűen... ez az ára. Mi ilyenek vagyunk... és ez az ára annak, hogy szeretünk...

Ez az ára? Az ép elméje? Valóban ez lenne az ár? Az, hogy elveszítse az eszét, valahányszor valaki rosszat mondd rá? Nem sok tapasztalata volt ezen a téren, a szerelem sárkányokra gyakorolt hatásait illetően. Nem volt más, amire hagyatkozzon, csak az az öreg, régi mese. De ez, ami az imént vele történt... ez még az alapján is, túlzásnak tűnt neki. A történetben, Ardela csak azután vált kezelhetetlenné, azután lett erőszakos és agresszív, miután a harcost, aki uralkodott felette, felségárulásért kivégezték. Azután hatalmasodott el rajta a téboly, hogy elveszítette a szerelmét. De ő már most is ilyen, már most is veszélyes, holott az ő ura még élt! Nem volt itt vele, de sértetlen volt, élt. Loki jól van. Biztosan jól van. Nem esett semmi baja, nem... Biztosan nem...

- Samerah? - hallott meg hirtelen egy nyugodt, halk férfihangot, ahogy őt szólítja. Tétovázva emelte fel a fejét, és nézett rá az előtte álló magas, szikár alakra. Ismerte ezt a hangot... és ismerte az arcot is, amely most olyan féltő aggodalommal nézett vissza rá. De valahogy mégsem... Tudta, hogy ismeri. De hogy ki is ő, azt egyszerűen nem volt képes felidézni.

- Mester, mi ez? - hallotta meg most Ashera hangját. Az ő felismerése érdekes módon, egyáltalán nem okozott neki problémát...

- Mi ez? - kérdezte szőke lány újra, és még a mellette álló férfinél is aggodalmasabban nézett közben Samerah-ra. - Mi folyik itt, mi történik vele? Valamilyen bűbáj hatása alatt áll?

Ő nem hallhatta a sárkányt, - ahogyan a nagymester sem, egyébként - így az iménti párbeszédből, amit Samerah vele folytatott, csak annyit látott, hogy a lány furcsán mered egy pontra maga elé, és közben magában motyog. Természetesen Arles mester is csak ennyit látott, de neki elég tapasztalata volt már ahhoz, hogy megértse, minek a tanúja épp. Szinte biztosra vette, hogy Samerah a sárkányával beszél. Ezen kívül csak egy lehetőség volt ugyanis...

- Bűbáj? - ismételte egy kissé szórakozottan, Ashera után. - Így is mondhatjuk, akár. Végtére is... a szerelem valahol tényleg... varázslat is egy kicsit.

- Szerelem! - ciccentett Ashera megvetően, mintha csak egy rossz viccet hallott volna. De a nagymester arcát látva kénytelen volt rájönni, hogy a férfi egyáltalán nem tréfált. - Mester... - nézett rá kérdően. - Úgy érted, hogy ő... Ő tényleg... szereti azt a...

- Igen. - vágott a szavába a nagymester szelíden, mielőtt még megint olyat mondhatott volna, amivel Samerah-t kiborítja. - Igen, szereti őt.

- Ettől tartottam... - sóhajtott elkeseredetten Ashera. - Gyanítottam már, mióta... de végig azt reméltem, hogy tévedek.

Egy újabb, szomorú pillantást vetett Samerah-ra, majd megint a nagymesterhez fordult.

- Semmit nem tehetünk már érte? - kérdezte.

- Nem tudom... - válaszolta a férfi elgondolkodva. - Nem tudom, mit tehetnénk. Megpróbálok beszélni vele. És a sárkányával is, ha engedi. Azután majd... meglátjuk, hogyan tovább. Téged viszont arra kell kérjelek Ashera, - mondta, finoman megfogva a lány könyökét. - hogy hagyj minket most magunkra. Fel kell tennem neki pár olyan kérdést is, amitől könnyen feldühödhet újra. Nem szeretném, ha akkor a keze ügyében lennél... Várj meg odakint. Rendben?

Ashera vonakodó bólintással fogadta el a javaslatot, és engedelmesen kifelé indult. De az ajtóból még egyszer visszafordult.

- Mester... Mi lesz, ha téged támad meg?

Arles mester halványan elmosolyodott az aggódó kérdésre.

- Emiatt nem kell félned. - felelte. - Samerah nagyon erős, de azért... én talán még elbírok vele. Most menj. Nem fog sokáig tartani. Ígérem.

Ashera, bár látszott rajta, hogy komoly kételyei vannak, és egyáltalán nem tartja jó ötletnek ezt az egészet, de nem akadékoskodott tovább. Csak bólintott egyet, azután távozott, ahogy a mester kérte. Nem ment azonban túl messzire, jól lehetett hallani, ahogy fel-alá járkál odakint, a ház előtti, kaviccsal felszórt kis ösvényen. Arles mester, miután magára maradt Samerah-val, sokáig csak töprengve figyelte a sarokban kucorgó, reszkető lányt. Majd egy óvatos, kiszámított mozdulattal letérdelt elé, és finoman megsimítva az arcát, az álla alá nyúlt, maga felé fordítva a fejét. Samerah nem ellenkezett, mintha észre sem vette volna. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy egyáltalán látná őt. A tekintete tompa volt, zavaros, és réveteg, mintha csupán csak testben lett volna itt jelen, de közben valahol egészen másutt járna. Ez is azt a gyanúját igazolta, hogy a lány a benne élő sárkányával beszélget épp. Nem szívesen zavarta meg őket. A sárkány és a hordozója közti kapcsolat egy nagyon összetett, és nagyon bensőséges dolog volt. Amikor egymással beszéltek, nem létezett számukra a külvilág, nem létezett semmi más. Durva és tolakodó dolog volt egy ilyen társalgást megszakítani. Samerah könnyen agresszívvé válhat ismét, ha ő most ezt teszi. De mindenképp muszáj volt beszélnie vele. Nem várhatott. Sóhajtva újra megsimogatta a lány arcát, és halkan szólongatni kezdte.

- Samerah... Samerah ébredj! Gyere vissza lánykám, beszélnem kell veled...

***

Lágy, gyöngéd simítást érzett az arcán, és egy pillanatra szédült, boldog öröm töltötte el, hogy ő az, hogy megérkezett, itt van végre. Itt van, eljött érte! De rögtön utána már tudta is, hogy nem így van, hogy tévedett. Nem ő volt az. Annyira vágyott utána, hogy egyből azt hitte... de nem ő volt. Ő most nincs itt, nincs vele... Nem az ő ujjai cirógatták, nem ő érintette meg. Férfikéz volt ez is... de nem az ő keze...

Tompa mormolásként érzékelt egy hangot, amint őt szólítja. Valahonnan nagyon... nagyon messziről hallotta, ahogy a nevét mondja. Mintha még a hangot is ismerte volna. Halványan felsejlett benne egy érzés, hogy engednie kellene a hang hívásának, hogy válaszolnia kellene, de nem volt képes megtenni. A kínzó gondolatok egyszerűen... nem engedték szabadulni. Egyre csak azon rágódott, miért történik ez vele, miért törnek fel az indulatai ilyen kezelhetetlenül, ilyen hirtelen, és még a sárkánya is hasztalan igyekezett, hogy megnyugtassa. Újra és újra végigpörgette magában Ardela történetét, hátha valami magyarázatra lel benne. A szerelem - és a szeretett személy - az idő haladtával egyre jobban eluralja a sárkányok elméjét. De ez a téboly... ez a legendában csak azután jelenik meg, hogy a sárkány elveszíti a kedvesét. Csak miután elvesztette a kedvesét... De hát, ő nem veszítette el a hercegét, akkor miért? Egyszer csak, váratlanul Ashera halk hangja csendült fel az elméjében. „Cserbenhagyott téged." Ezt mondta neki, nemsokkal, mielőtt rátámadt volna. Ezt, és még sok minden mást is... „Cserben hagyott..." - visszhangzottak újra a fejében, nővére szavai. - „Kihasznált... Megkapta, amit akart tőled, azután itt hagyott a pácban. Itt hagyott... egyedül..."

- Nem. - suttogta maga elé kábultan. - Ez nem lehet. Nem lehet...

Hiába küzdött azonban a gondolat ellen, az egyre makacsabbul fészkelte be magát a fejébe. Ahogy a kétely is, a szívébe. Talán... nem is csak azért támadt rá Ashera-ra, mert az Lokit szidta? Talán azért is, mert amit mondott... az az igazság volt? Az igazság... ami túlságosan fájt ahhoz, hogy elviselje... és ezért tört fel az a mérhetetlen erejű harag belőle...

- Nem. - suttogta újra, reszketve. - Nem, nem, nem...

Loki nem hagyta őt el, nem... biztosan nem... azok után, amit a múlt éjjel... Ha úgy lett volna, ahogyan Ashera mondta... ha csak kihasználta, és nem is szerette... akkor miért kérte, hogy a felesége legyen? Ha csak a testét akarta megkapni, ha tényleg csak annyit akart, hogy lefeküdhessen vele, miért vette volna el azután, hogy ezt már sikerült elérnie? Miért tette volna, ha csak ennyit akart tőle, semmi mást? De mégis ezt tette... Loki kérte a kezét, ő akarta... az esküt is... először ő kezdte, ő mondta... Nem csak ő fogadott hűséget a hercegének, hanem az is, neki. Az eskü varázsigéje most már őt is, éppen úgy köti. Miért tett volna ilyet, ha nem szereti? Nem lehetett csak egy hazugság az egész...

- Nem volt az. - szólalt meg újra a fejében a sárkány, hosszú csönd után. - Nem volt hazugság. Szeret. Tudom. Érzem, hogy szeret. Szeret, és nem hagyna el téged... minket... Nem hagyna el, sosem. Kérlek, hidd el nekem...

De nem tudta elhinni. Ő is így érezte, ő is, ezt remélte... de nem tudott már teljes bizalommal hinni benne. Azért sem, mert a sárkánya ugyan próbálta tovább győzködni... de ott volt a hangjában a kétely kis rezgése, amelyet nem tudott előle elrejteni. Ő sem lehetett biztos benne. Vele együtt, ő is, csak remélt. És őt sem hagyták nyugodni Ashera szavai...

„Ha szeret, hol van most?" Ez a kérdés visszhangzott a fejében, újra és újra. „Hol van most?" „Miért nincs itt veled?" Nem tudott erre mit felelni. Loki önszántából nem maradna távol tőle. Eddig legalábbis, ezt hitte. Nem tudta, mi akadályozhatná meg benne, hogy eljöjjön érte, azon kívül, hogy történt vele valami. Ugyanakkor, valamiért abban is kezdett egyre biztosabb lenni, hogy ha a hercegének valami baja esett volna... azt ő tudná. Megérezné. Loki ép, és sértetlen. Ez biztos. De akkor, hol van most? Ha nincs, ami megakadályozza, de mégsem jön, mégsincs itt... akkor az talán azért van, mert tényleg... nem is akar eljönni...

Nem akarta ezt hinni, nem akarta elhinni. Minden sejtje vadul tiltakozott a gondolat ellen, de nem bírt tőle megszabadulni. Pedig hogy mardosta a bűntudat, a szégyen, amiért így kételkedik benne! Legalább annyira fájt, mint az, hogy távol kell legyen tőle. Erejét megfeszítve próbálta az áruló gondolatokat magától elűzni, de hiába... Nem ment... Úgy érezte, menten széthasad a feje, hogy az a tompa, lüktető fájdalom szinte orkánként tombol benne, ahogy egymásnak feszült az elméjében a két oldal - a saját kétségei, és a Loki iránti hűsége. Ha tényleg az ép esze lesz az ára annak, hogy szeressen... akkor ő azt már most, kamatostul megfizette. Az az őrület, ami úgy eluralkodott felette, amikor Ashera-t megtámadta... Az nem csak a védelmező ösztöne lehetett, más is kiválthatta...

- Hagyd abba... - csendült ismét az a halk hang az elméje mélyén. - Hagyd abba, elég...

De nem tudta abbahagyni. Egy öntudatlan mozdulattal a mellére tűzött rózsához kapta a kezét, de ezúttal a hűvös szirmok puha érintése sem tudta megnyugtatni. Ellenkezőleg. A virágról újra csak a hercegére kellett gondolnia. A hercegére, aki nem kereste, aki nem jött el érte, aki nem volt most itt vele... Rá, és arra a másik lehetőségre. Arra, hogy ugyan egy sárkány könnyen belebolondulhat akár, már magába a szerelembe is... de ha elveszíti azt, akit szeret... Egy sárkány, ha elveszti a kedvesét... Ha elveszíti a párját, a szerelmét, az életét... Attól szinte biztos, hogy megtébolyodik. És nem a halál az egyetlen módja annak, hogy elveszítsünk valakit...

- Hagyd ezt abba... - hallotta meg újra a sárkánya aggódó hangját. - Hagyd abba, kérlek... Ne csináld ezt. Ne gyötörd magad. Ne gyötörj bennünket...

Nem törődött vele. Nem tudott megálljt parancsolni a gondolatainak, képtelen volt. Ha Loki tényleg elárulta... ha elhagyta... akkor ugyanúgy elveszítette, mintha csak meghalt volna. Ő pedig akkor... ugyanúgy végzi majd, ahogyan Ardela... Tébolyodottan, bezárva, veszélyesen másokra és saját magára, míg végül bele nem pusztul majd az ura árulása miatti fájdalomba. Hacsak a Rendje még azelőtt meg nem könyörül rajta...

- Samerah... - hatolt el hirtelen a tudatáig egy halk, mélyen zengő hang, az önkínzás ködén át. Egy hang, amit nem tudott kizárni, hiába is akart. - Samerah... - szólította újra. - Samerah, tar ar ais...

Ugyanaz a hang volt, mint korábban. De most nem tudott rá nem odafigyelni. Ahogy a hívásának sem volt képes nem engedelmeskedni. Talán azért, mert ez a hívás, most nem neki szólt. A hang most a benne élő sárkányt szólította. És a sárkánya válaszolt is neki. Engedelmeskedni akart. Ő pedig túl gyenge volt már ahhoz, hogy továbbra is ellenálljon.

- Tar ar ais, Samerah! - hallotta újra a hangot. - Tar ar ais!

Furcsán kábultnak érezte magát, és egy hirtelen jött, sürgető kényszer arra késztette, hogy behunyja a szemét. Amikor ismét kinyitotta, Arles mester sápadt, aggódó arcát látta maga előtt. De csak egy pillanatra. Azután minden elmosódott előtte, és a következő percben elsötétült a világ...