A képmutatás margójára, avagy milyen hatással van egy fiatal lélekre a folyamatos elnyomás és befolyásolás, és mi történik hogyha az oly gondosan arany ketrecbe zárt madárka kiszabadul börtönéből.

Harry Potter békésen és elégedetten lépdelt a Roxfort ismerős folyosóin. Szerette ezt a kastélyt, őszintén. Mióta csak meglátta akkor régen, az ingatag facsónakban ülve ahogy az éjszaka sötétében szinte ragyogott, mint egy lázas látomás, azóta szenvedélyesen szereti. Minden zegzugát kiismerte az itt töltött hosszú évek alatt. Tudja minden egyes festmény történetét ismeri a folyosókat, a falak tégláinak tapintását, a kertben a liliomok illatát, a nagyterem padjainak nyöszörgő recsegését, a kandallók tüzének melengető pattogását, a lépcsők szeszélyes hangulatát. Régi ismerősként köszöntik őt a falakon örökké figyelő vízköpők a rejtett átjárókat őrző apró jelek. Mágiája együtt lélegzik a kastélyéval, érzi ezen ódon épületnek végtelen energiáját ami körbe öleli és simogatja mint egy szerető anya a megfáradt gyermekét egy hosszú nap után.
A vénséges néni, a büszke Roxfort, és most végre újra hazatért.
Hisz ez az otthona.

Az otthonuk.

- mind tágabb körökben kering, s ha szól már,
nem hallja a sólyom, mit mond a solymár
széthull minden; már nem tart a közép;
a földet anarchia dúlja szét -

Finoman megszorította szerelme kezét, aki viszonzásul lágyan rámosolygott és éjsötét íriszeiben büszkeség és mély szerelem szikrái pattogtak. Harry szíve mindig kihagyott egy ütemet amikor párja igy nézett rá, ezzel a szenvedélyes, vad rajongással. Többek voltak ők, mint egyszerűen szerelmesek. Más ember talán a lelki társ szót használná de Harry ezt soha nem érezte megfelelő kifejezésnek. Olyanok voltak ők, mint a patentgomb. Aminek a két része tökéletesen illeszkedik egymásba és oly szorosan tartanak hogy bármekkora súlyt képesek elbírni. Együtt. Nem csak erejük hanem talán lelkük is összeforrt abban a pillanatban amikor mindkettőjük szívében megszületett az elhatározás hogy egymást akarják, örökre. Érezte és tudta is, hogy az, ami közöttük kialakult, nem csak hogy kivételes, de elpusztíthatatlan is. Mert ők együtt olyanok voltak, mint a hurrikán. Megfékezhetetlenek. És ő majdnem elszaljtotta felismerni ezt, ám minden egyes áldott reggel hálát ad, hogy nem így történt.

Biztos volt benne, hogy barátai is meg fogják érteni választását, hisz látják majd, hogy kivirágzott, hogy BOLDOG. Őszintén boldog. Végre megtalálta önmagát a létezésének értelmét. Es ezt szerelmének köszönheti.

- vérszín ártatlanság áldozata megfúl;
hitehagyott a jó, s a rosszakat
a meggyőződés szenvedélye fűti -

Megmutatta neki azt, amit ezidáig sosem látott, amit mindvégig titkoltak előle. Ráébresztette, hogy soha nem volt más csak egy báb, egy gyalog a sakktáblán, aki könnyen feláldozható a nagyobb jó érdekében. Akármit is jelentsen az, hogy jó. Megadta neki azt, amit soha senki sem tudott: őszinte, feltételek és elvárások nélküli szeretetet. És szabadságot. Nem kellett többé kétségei közt vergődve szerepet játszania, az Aranyfiú életét élnie, akiről mindenkinek megvan a véleménye és mindenki el is mondja bármi is legyen az. Mert ő volt a Kiválasztott, akinek mindig, minden körülmények között tökéletesnek kellett lennie, tökéletes döntéseket kellett hoznia, tökéletes és példamutató életet élnie. Egy kirakati bábu volt csak, megfosztva minden gondolatától érzelmétől és akaratától. Azt tette, amit mondtak neki, oda ment, ahova mondták, azt ette és azt viselte, amit mondtak neki. Mindenről mások döntöttek helyette, már születése pillanatában kijelölve a neki szánt utat, amelyen erőszakkal tartották rajta, mindezt úgy, hogy ő ebből semmit sem fogott fel. Neki ez volt a természetes, a megszokott. Ami nem csoda, hiszen sosem hagyták, hogy másra gondoljon csak a feladatára, a kijelölt célra, soha eszébe sem jutott, hogy lehet másképp is. Mert nem is lehetett.

Mert őt, Harry Pottert már születése pillanatában meggyilkolták.

Tulajdonképpen sosem hagyták megszületni sem. Ezidáig csak egy marionett bábu volt, mások gondolataival, érzéseivel, szándékaival és értékrendjével kitömve, akit könnyű szerrel rángathatták ahogyan csak szerettek volna. Harry Potter akkor született meg amikor jött valaki, aki felnyitott a a szemét és szembesítette mindazzal a kegyetlen játékkal amit vele játszottak.
Szerelme mellett önmaga lehetett, teljesen szabad. Nem szabták meg neki, hogy mit tegyen vagy mit ne tegyen, hogy mit gondoljon vagy mit ne. Az lehetett, aki valójában volt, és ezért nem ítélte el a másik. Sőt, segített megtalálni önmagát, leverte láncait és felszabadította. Mellette újjászületett, megtalálta hogy ki is az a Harry Potter. Megmutatta, hogy van más út is, hogy van kontrolja az élete felett. Van választása. Az lehet, aki csak lenni akar. Nem kell egy jóslat szerint élnie, hiszen joga van olyan életet élni, amilyet csak szeretne, joga van a döntésekhez az élete felett. A prófécia pedig nem az a jövő, ami mindenképpen bekövetkezik majd, hanem az, amely bekövetkezhet.

És ami mostanra már biztosan soha nem fog bekövetkezni.

Dumbledore és Voldemort pedig nem voltak mások az eddigi életében, csak játékmesterek. Játszottak egy bonyolult és felfoghatatlan játékot, amit csak ők értettek, olyan tétekkel amiket csak ők ismertek, egy koromsötét szobában, üres kártyalapokkal és egy olyan osztóval aki nem mondja el a játékszabályokat de közben végig nevet.

De a játéknak most vége.

- bizton a jelenés már közeleg;
Második Eljövetel közeleg;
a Második Eljövetel! –

Voldemort halott. Halott akár a koporsószeg. Nem ő volt az, aki megölte, habár részt vett benne és jó érzés volt végig nézni ahogy szerelme szinte művészién kecses mozdulattal vet véget a hajdani élete legjelentősebb jelképének. Nem volt sem hatalmas csata sem felesleges, ártatlan áldozatok, semmi nagy jelentőségű és világot megváltoztató dolog. Nem kellett más csak egy jó időben alkalmazott bénitó varázslat és egy éles kés... s lám a legsötétebb mágus így ért véget, nem bummal, csak nyüszítéssel*. Nem volt nagy diadalittas ünneplés sem könnyes szemmel összeborulás, sem boldog kiáltások sem megkönnyebbült vagy éppen elégedett sóhajok.

Hiszen nem tudott róla senki. Senki, kivéve őket.

Csak egy szerelmes csók volt mindaz, amivel elkönyvelték első jelentős győzelmüket kettesben, a gyakorlatilag lefejezett hajdani sötét úr vérbefagyott teteme felett. Nem volt idejük sem szándékok hosszas ünneplésre hiszen még rengeteg dolguk van és fűti őket a tettvágy. A birodalom csak most kezd épülni. És mint minden, a történelem során valaha volt nagy birodalomnak, az övéjüknek is sziklaszilárdságú alapok kellenek, amit hamarosan meg is teremtenek maguknak.

De legelőször is, egy bázisra, egy otthonra van szükségük.

- s alig ejtem ki a szót - a Spiritus Mundi
rémlik elém, sivatagi homokban
oroszlántestű, emberfejű lény,
szeme üres, kegyetlen, mint a nap,
combja megmozdul lassan, s körülötte
nyugtalan madár-árnyak kavarognak –

A Roxfort nagytermében összegyűlt és harcra kész varázslók mind elképedve, szemükben hol értetlenséggel, hol jeges rémülettel szemlélték párosukat, ahogy beléptek a hatalmas tölgyfaajtón.
Nem erre számítottak.

Nem RÁJUK számítottak.

Harry szíve dagadt a büszkeségtől, és az örömtől, ahogy szerelme oldalán csendesen lépdelt a sokkos tömeg felé. Talán most még nem értik, de Harry tudta, hogy meg fogják érteni. Látni fogják az okot, a miértet. És szeretni fogják az életüket, amit majd az ő uralkodásuk alatt élnek le. Hálásak lesznek nekik és boldogok.

-Voldemort halott. Térdre.

Szerelme hangja erős volt, magabiztos és végletekig tiszteletet parancsoló. Szerette ezt a hangot. És annyira nagyon büszke volt rá. Nem kellett hatalmas sereg, őrült tekintet, prófécia, sem halálfalók garmadája ahhoz, hogy érezze mindenki, milyen eget rengető az Ő párosuk, hogy egy új korszak vette kezdetét.
Elég volt három szó.
Kedvese kezében a bodzapálca olyan volt, mint egy ékszer. Mint a legszebb smaragdokkal és gyémántokkal kirakott királyi jogar. Hisz azok voltak ők ketten, királyok. És mindenki szerencsés volt aki hűséges lesz majd hozzájuk és a birodalmukhoz.

- Köszöntsétek hát az új Uratokat.

Harry hangja békétől csengett, amely lágy visszhangot keltett a Nagyterem pompás falai között ahogy nézte a térdre ereszkedő Főnix Rendjét. Tudta. Harry biztos volt, hogy barátai megértik majd. Latjak majd a boldogságát. Nem volt szándékában bántani senkit, nem volt haragtartó. Megbocsátott nekik azért, amit vele tettek. Hogy elloptak 17 évet az életéből. Tudta, hogy a harag és a gyűlölet nem vezet semmire, erre nem lehet szilárd falakat építeni.

Ő csak bemutatkozni akar.

Nem voltak nagy elvárásaik, sem igényeik az emberekkel szemben. Csak legyenek hűségesek és engedelmesek, tartsák be a szabályokat és jó életük lesz, nem fognak hiányt szenvedni semmiben. Harry Potter szeretettel és hálásan végigfutottá ragyogó zöld tekintetét a Nagyteremben térdeplőkön, majd odafordult az egyetlen álló emberhez és kérdő tekintetét ráemelte keresztapjára.

- Ha... Harry.. de, de... hogyan és mi... miért? Mi történt? Én... nem értem.

- Szabad lettem, keresztapám, igazán szabad és szerelmes. Boldog.

- Boldog. Vele. Egy hazuggal, egy árulóval, egy tömeggyilkossal!

- Ereszkedj térdre, Sirius és tisztelettel beszélj az Uraidhoz. Nem ajánlom, hogy felhergelj. Nem kívánunk közületek senkit bántani amennyiben engedelmesek vagytok. Jó és boldog életetek lesz, mindent megkaptok majd.

- Harry, kérlek bármivel is babonázott meg, segítünk rajtad.

- Nincs semmiféle bűbáj rajtam. Hát ennyire képtelen vagy elfogadni a döntésem? Pedig hittem, hogy örülsz majd a boldogságomnak.

- Ő EGY SZÖRNYETEG!

A körülöttük lévő láthatatlan energiapajzs könnyedén elnyelte a feléjük küldött lefegyverző és sebző átkok sorozatát. Harry mélyet sóhajtott. Hát nem érzi az erejüket? Nem fogja fel, hogy milyen hatalmuk van? Voldemort ereje hozzájuk képest csak egy gyenge szellő volt. Sejthette volna hogy keresztapjával gondok lesznek, hogy kételkedni fog, és végtelen szomorúság lett rajta úrrá emiatt. Tudta, hogy szilárd alapokhoz erős jelenlét kell és ezt most kell elérniük, itt nincs helye gyengeségnek. Remélte, hogy kisugárzásuk, és az egész kastélyt átjáró energiájuk elég lesz ennek megteremtéséhez.

De tévedett és ez fájt neki. Ám amikor megérezte szerelme lágy, együttérző simogatását a derekán, tudta, hogy minden rendben lesz.

- Nem Sirius, a szörnyeteg mi vagyunk. Avada Kedavra.

Példát statuálni mindig kell.
Talán ez elkerülhetetlen.

- Álljatok fel. Engedelmesek voltatok így meg lesz a jutalmatok. Üljetek le, és ideiglenesen adjátok ide a pálcáitokat, elmondjuk mi fog történni ezután.

A tömeg egy emberként mozogva tette pálcáit az elővarázsolt gyűjtőtálakba, és foglalt helyet a hatalmas körasztalnál.
Harry ragyogó tekintetét szerelmére emelte, ahol egy elégedett, boldog mosollyal találta szemben magát és ettől neki is mosolyognia kellett. Mielőtt ők is helyet foglaltak volna az asztalnál, hogy megkezdjék a munkát, odahajolt szerelméhez és puha csókot hintett a hideg ajkakra.

- Köszönöm, hogy mellettem vagy.

- Mindig itt leszek.

- sötétség újra; de most már tudom,
hogy húsz évszázadig kényszerített rá
egy bölcső megkövült lidérces álmot,
s hogy - ideje jővén - miféle VAD
cammog majd Betlehembe, MEGSZÜLETNI -

Megjegyzés:
Nos ez egy versfic, vagy mi, tehát egy vers ihlette. Nagyon szeretem a verseket és régen akartam már ilyet írni, és ez most kiszaladt belőlem :D
A vers pedig:
William Butler Yeats : A második eljövetel

Valószínű a következő részekben (ha lesznek) más verseket fogok „feldolgozni" de már vannak ötleteim, esetleg ha van olyan ami kedvenc versetek akkor meg is oszthatjátok velem, szívesen venném. :)

*T. S. Eliot: Az üresek

Extra tartalmakért kövessetek bátran instagrammon: