A gyengélkedő hófehér falaira már ezüstszövésű köpenyt húzott az éjszaka örök, ám szeszélyes királynője. A szoba néma csendjét egyedül a végtelennek tűnő novemberi eső zavarta meg, mely szégyentillatú dallamot játszva kopogott az ódon üvegablakokon, szinte alig hallhatóan, mintha csak el akarná titkolni saját létezését is. A nyugodt ritmus morajlást keltett a kastély öreg, nyirkos falai közt, visszhangként kísérve az eső szomorú melódiáját.

- Ó, zongora,
te néma zongora,
ébredj a csendes, alvó lány-szobán,
dallal, holdfénnyel keltsd fel őt szelíden
és mondd el, hogy az én szomorú szívem
s holdfényes arcom érte halovány,
ébredj a csendes, alvó lány-szobán. -

A hatalmas, időtlen kőfalak védelmében most csupán egyeten ágy árválkodott, s annak tulajdonosa, ki hófehérre sápadt arccal aludta az igazak gyógyítónak remélt álmát, mely csak azoknak jár, kik kiérdemelték. Lélekzete lassú volt és oly könnyű akár csak az őszi falevél... Orcái a forró láz tüzében égtek ajkai viszont oly hidegek és szárazak voltak mint a sivatagi éjjelek. Mély, már szinte végtelennek tűnő álmát az eső pergő ritmusú tánca vigyázta az ablakokon immár hat holdtölte óta. Ám nem a szelíd táncú eső volt az egyetlen aki őrt állt a gyönyörű ifjú álmai felett.

- Ó, zongora,
te síró zongora,
ha a szobákba már mind alszanak,
riaszd fel őt, hogy mindig ott lebegjen
az én komor, éjfélsötét szerelmem
és lássa sápadt, vézna árnyamat,
ha a szobákba már mind alszanak. -

A szoba jótékony sötétjébe burkolódzva egy komor árny magasodott óvón a reszketeg ifjú fölé. Fakó arcán mély aggodalom tükröződött, kútmély tekintetének taván a féltés szikrái csillogtak.
Óvatosan mozgott, akár csak a hajnali szellő, nehogy felriasztja álmából megtört, sötét szíve legféltetteb kincsét. Az egyetlen dolgot mely még életben tartotta. Az egyetlen dolgot aki miatt minden reggel kinyitotta a szemét és mozgásra bírta meggyötört, fáradt testét. Az egyetlen dolgot ami miatt minden pillanatban ételmét látta levegőt préselni tüdejébe. Az egyetlen dolgot ami még ezen világhoz kötötte.
Az ő bűnös kincse, élete egyetlen értelme és ura immár. Minden áldott éjjelt az ő kincse mellett töltött, egyetlen pillanatot sem szándékozott botor módon az elmúlásnak ajándékozni. Éjjeleken át csak hallgatta ahogy az eső vadul veri az ezer színben pompázó, ősrégi üvegablakokat és olyannak tetszett számára mint a legtisztább szenteltvíz.
Belsejét tisztára mosta, lelkét megfürösztötte és mardosó bűntudatát, kínzó vágyát vízbefojtotta néhány röpke órára.
Szerette az esőt.
A tisztító esőt.

- Ó, zongora,
te zengő zongora,
süvölts az éjbe, lelkem hangszere
és háborogjon vészesen, mogorván
lelkedben a pihenő zeneorkán,
tengermorajjal, csókokkal tele
süvölts az éjbe, lelkem hangszere. -

De a férfi lelkében most ennek ellenér is vihar tombolt, százszor - ezerszer vadabb, mint amelyet tulajdon szemével valaha is látott. A tiltott szerelem zabolátlan, pusztító tüze égette lelkét elemésztve egész belső valóját, akár csak egy személyre szabott, örök kárhozat.
Minden porcikájára láthatatlan, mázsás súlykén nehezedett a csillapíthatatlan vágy, mely olyan erős volt, hogy szinte napvilágon is lázas álmok tébolyult tánca lebegett sötét szemei előtt.
A csillapíthatatlan vágy, mely réges - régen borzongató póklábbaként kúszott fel a gerince mentén, berágta magát a csontjaiba, és lényének részévé vált mint egy soha meg nem szűnő, örök parazita, mely életerejének minden cseppjét magának követeli.

- Ó, zongora,
te dörgő zongora,
tüzes szerelmek gyötrő éjjelén
ijeszd sötét halálmelódiákkal
hogy gyermeklelke félve zengjen által
és sírva, nyögve boruljon elém
tüzes szerelmek gyötrő éjjelén. -

Ahogy a férfi tekintetével a mindenségnek tetsző órák óta vigyázta szíve minden vágyának gyógyító álmát, úgy a szemében egyre hevesebben gyúltak lángra és csillantak fel az éhség szikrái. Olyan éhségé mely kielégíthetetlen közönséges földi kenyérrel vagy borral. Szomját csillapítani csupán a tiltott gyümölcs mézédes aromája lenne képes, mely mint a keserű méz, mámorítóan édes, de minél többet ízlel meg belőle az ember annál mérgezőbb.
És az ő testében a mérge már mindent megfertőzött, elemésztette egész bensőjét és elmélye többé már nem volt képes világos gondolkodásra. Ezt már a mostanra vadul tomboló eső jótékonyan tisztító vize sem tudta belőle kimosni.
Napéjeken át csak az ő bűnös vágya, életének immáron egyetlen értelme lebegett szeme előtt, a végtelenségig kínozva őt. Nem látott mást csupán a fiú felhőtlen örömét, a kéjtől szikrázó szemeit, vérvörösre tépett ajkait melyről az ő neve pereg végeláthatatlanul. Éberen is oly tisztán látta, éppen úgy, mint akkor éjjel.
Ő csak jóllakni akart, de az éhség egyre nőtt.

- Ó, zongora,
te fekete madár,
tárd szét viharvert, szörnyű szárnyaid,
dúld össze párnáját, tépd szét az ágyát
s hozd el nekem a lázas éjszakán át,
leányrabló, hatalmas, buja griff,
tárd szét viharvert, szörnyű szárnyaid .-

Hosszú csontos ujjai lágyan értek a fiú hószín bőréhez. Túl hideg volt. Jég hideg.
Szeme többé nem szórt szikrákat. Olyan halovány volt egész lénye, oly áttetsző, hogy a férfi őrült aggodalmában attól is félt, hogy még a holdfény is kárt tesz benne.
Az ő drága kincsében.
Mert az övé volt, akkor is ha ezt senki a világon nem tudta. Magának akarta, magának akarta egészen, mindenestül. Leszaggatni a bőrét, belébújni teljesen... egyé válni véle. Ott lenni mindig mindenkor és örökké. Újra érezni a bőrének savanyú almaillatát, érezni ahogy selyemként siklik az ujjai alatt. Sebesre csókolni dús, rózsás ajkait, mindenütt megjelölni, mindenét megízlelni. Kicsalogatni belőle a legszentebb hangokat melyeket ezidáig csak ő hallhatott. Boldoggá tenni újra.
A lágy selyemtakaróval óvón betakargatta az ő élete fényét. Halványan még érezni vélte a fiú lágy leheletét a kézfején. Majd miután tökéletesen bebugyolálta egyetlenjét, fejét óvatosan a fiú mozdulatlan mellkasára fektette.
Ahogy a kint tomboló vihar erőszakosan betörni készült az ezer éves üvegablakokon, a férfi úgy vált egyre nyugodtabbá és a szívét szorító aggodalma úgy kezdett egyszerre szertefoszlani. Mindene megvan amit csak kívánt. Ő sosem hagyja már el.
Örökre az övé.
Szerette az esőt, és a vihart is szerette.
A felszabadító tombolást.
Vágy most mar az égig zengett róla.

Vers:
Kosztolányi Dezső - Zongoradal

Megjegyzés:
Uhm.. bocsi?
Néha kellenek ilyenek is. Szeretek líraian fájdalmas lenni és szerintem valahol ezt ti is szeretitek. Egészen mélyen. :D

És nekem ez az egyik kedvenc versem, úgyhogy különleges ficet érdemelt. Remélem tetszik nektek ez a furcsa vers ihlette formátum.
Én nagyon szeretem.
Jó kicsit elereszteni néha a lírai énem is.

Extra tartalmakért és hírekért kövess bátran instagrammon: