-Szeretlek.
-Tessék? - tágulnak a kétszeresére Vernon szemei.
-Jól hallottad - sóhajtok hátradőlve. Ennek az egész dolognak semmi értelme nincs. Én szeretem, ő meg neheztel rám és számára olyan vagyok, mint a húga. Tiszta sor. Már megint nekem kell csalódnom, de így legalább nem epekedek érte titokban, hanem tudja mit érzek és az már az ő döntése, hogy reagál rá. Már csak azt remélem, hogy ezek után nem romlik meg a kapcsolatunk. Mondjuk ezt már a múltkori fegyelmezésemnél elrontottam, szóval ennyit az egészről. Az amerikai elnök lánya egy kész csődtömeg, ráadásul még élete sincsen. A romantikát meg valahol elhagyta jó pár évvel ezelőtt egy nyaraláson vagy csak szimplán elásta a kertbe, mikor elültetett egy virágot. Na, ennyit arról, hogy nem sajnáltatom magam. Komolyan, egy öregasszonynak kevesebb a problémája, mint nekem.

-És ezt miért mondod ilyen félvállról? - ráncolja össze a szemöldökét Vernon, folyamatosan az arcomat fürkészve.
-Mert tudom, hogy ezzel az érzésemmel csak megnehezítem a saját életem. Különben sincs esélyem nálad, nem? - kérdezem felépillantva, mire elkapja rólam a tekintetét - Na látod.
-Lucy... - mondja ki a nevemet lassan - Én...
-Nem kell kimondanod, tudom - szakítom félbe. Fájdalmasabb lenne az ő szájából hallani, mint az én gondolataimban kóstolgatni azt az egy mondatot, mely darabokra töri a szívem. - És nem haragszom rád emiatt, sőt, megértem azok után, amit mondtam neked.
-Sajnálom.
-Nem kell. Jó éjszakát - állok fel egy halvány mosolyt küldve Vernon felé, majd lassan kisétálok a nappaliból, ám amint kiérek látóteréből, eszeveszetten rohanni kezdek.
Bevágom magam mögött a szobám ajtaját és szó szerint beleugrok az ágyamba. Megfogom a párnám és egy jó párszor fejbe vágom magam vele. Ügyes vagy, Lucy, nagyon.

Aznap este későn alszok el, vagy inkább korán, hiszen lehetett vagy hajnali fél négy. Nem tudtam álomra hajtani a fejem, csak bámulom a sötét plafont, melynek felét a Hold ezüstös fénye világítja meg. Kavargó gondolataim nem hagynak nyugodni és folyamatosan a hamarosan bekövetkező esküvőn járnak a fogaskerekeim.

Végül csak sikerül elaludnom, de reggel olyan nyomott fejjel kelek, mint aki egész éjszaka bulizott, aztán meg a rosszuléttől nem tudott aludni.
Nagyot sóhajtva megyek be a fürdőbe és megnyitom a csapot, hogy vehessek egy kellemes fürdőt. A kád mellett térdelve várom meg, hogy a fehér fürdőszobabútor megteljen a forró vízzel, majd beledobok egy fürdőbombát, melytől lila színben kezd pompázni a kád. Mosolyogva mászok bele és mélyen belélegzem a finom virágillatot. Lehunyom a szemeim és csak élvezem a csendet, ami sajnos nem tart sokáig.
-Megőrültél?! Miért locsoltad meg whisky-vel a virágokat?! - kiabál valaki a fürdő ablaka alatt és még úgyis behallatszik, hogy csukva van nyílászáró.
-Azt hittem víz!
-Azt hitted?! Hát nem érezted, hogy milyen szaga van?! - folytatódik a veszekedés, amin nem tudok nem kuncogni. Nemsokára elhalkulnak a beszélgetésfoszlányok is, én pedig tovább élvezhetem a némaságot.
Nem sokkal később kiszállok a vízból, ami kezdett már kihűlni és egy törölközőt tekerek magam köré, majd visszamegyek a szobámba nyíló ajtón. Leülök az ágyamra telefonommal a kezemben és már tárcsázom is Jackson számát.
-Jössz? - szól bele a telefonba a vőlegényem köszönés nélkül.
-Ühüm.
-Oké, akkor gyorsan feltakarítok. Szerencse, hogy apám nincs itthon. Nem kell sietned, ha nem akarsz bombatámadásos lakást látni.
-Értettem - nevetek fel Jackson furcsa humorán - De azért inkább szedem a lábam. Nyomasztó az itteni levegő, mintha most készülnének felrobbantani egy bombát.
-Ne lopd a humorom - röhög fel a vonal túlsó végén lévő fiú - Na, megyek, mert vicc nélkül, borzalmas itt a helyzet. Szia!
-Okés, szia - teszem le mosolyogva a telefont. Jackson valahogy mindig fel tudja dobni a kedvem, mintha külön erre kapott volna egy képességet. Hogy embereket nevetessen meg.

-Jackson! Nyisd már ki! - ordítom, miután a harmadik csengetésre és a hívásaimra sincs semmilyen reakciója. Ráadásul a kapunál sem áll senki. Hova küldte ez a felelőtlen gyerek az itt dolgozókat?!
-Jaacksooon! - próbálkozok mégegyszer, de semmi eredménye nincs fáradozásomnak. Rátenyerelek a csengőre és addig nem engedem el, míg végre bele nem szól.
-Hehe, szia Lucy - nevet bele zavartan.
-Nyissd ki, most.
-Igenis - vágja rá gyorsan a fiú és már nyílik is a kapu. Gyorsan megyek be, mert már kezdtem fázni.
-Bocsánat, csak zenét hallgattam és nem hallottam, hogy csöngetsz - szabadkozik egyből, kezeit maga elé tartva.
-Tényleg jó hangosan hallgathattad - fújtatok egyet, miközben a cipőmet dobom le - És hol vannak a többiek?
-Többiek?
-Hát akik itt dolgoznak. Tudod, szobalány vagy mit tudom én mi.
-Ja, elküldtem őket.
-Hogy mit csináltál?!
-Elküldtem őket - vonja meg a vállát nyugodtan.
-És mégis hova?!
-Szabadságra. Apám elutazott egy teljes hétre, engem meg csak zavarnának itt.
-Akkor tegnap ezért mehettél el a barátodhoz - villan fel a kis körte az agyamban.
-Igen. Na, most viszont ki vele! Mit akartál elmondani? - terel be, vagy inkább belökdös a hatalmas nappaliba.
-Oké, de előtte nem akarsz körbevezetni?
-Nem, minek?
-Gondoltam, ha már összeházasodunk, illő lenne tudni, hogy hol laksz - forgatom a szememet. Jackson néha nagyon értetlen tud lenni.
-Oh, hogy azért? Úgyse itt fogunk lakni.
-Miért, te tudod hol fogunk?
-Van egy sejtésem - sóhajt fel és közben int, hogy kövessem. Felvezet az emeletre, ami ugyanolyan modern stílusban van berendezve, akár a földszint. A ház hatalmas, de nem nagyobb, mint a miénk, viszont látszik, hogy sokkal később építették. Itt minden a legújabb trend szerint van berendezve. Szögletes bútorok, fekete és fehér színek, egyszínű szőnyegek.
-Nemrég apám egy nagyobb összeget utalt át egy idegen számlájára és ennek az embernek kicsit utánanéztem - magyarázza Jackson, miközben a folyosó vége felé tart.
Ha jobban megfigyelem őt, akkor sem tudnám megmondani, hogy nem az ellenkező nemhez vonzódik. Teljesen normális. Bő pólokat hord és most éppen egy szűk fekete farmer van rajta, de mostanában ki nem vesz fel szűk nadrágot? Haja szőkített, de még ez sem ok arra, hogy olyanokat feltételezzenek róla. Nem használ szemceruzát sem, vagy bármi ilyesmit. Egyszóval olyan, mint egy hétköznapi huszonéves srác.
-Jackson...
-Igen? - fordul hátra mosolyogva.
-Semmi - rázom meg a fejem. Majd inkább később kérdezem meg.
-Öhm...oké - vonja meg a vállát - Szóval, amint mondtam, utánanéztem a pasasnak és kiderült, hogy ingatlankereskedő, ráadásul pont akkor adott el egy házat.
-Akkor...?
-Igen. Az lesz a mi házunk - nyit be egy szobába.
-Oh, ez a te szobád? - nézek körbe.
-Igen - ül le az ágyára, majd ölébe veszi mellette heverő laptopját. - Gyere - paskolja meg jobb oldalán a huzatot, mire letelepedek mellé.
Szétnézek a szobában és megállapítom, hogy tökéletesen illik Jackson-hoz.
A halványkék falak, fekete ágyneműje és fehér ágykerete, a világos színű asztala és a nagy gardrób, amely bele van építve a falba, tökéletesen tükrözi a személyiségét, szinte ordít róluk, hogy 'Jackson!'. Na, igen. Talán az egyetlen furcsa dolog a fiúban, az az, hogy szeret öltözködni.
-Tetszik a szobád - mosolygok a mellettem ülőre, aki viszonozza a gesztust.
-Örülök. De ezt nézd - fordítja felém gépe kijelzőjét. - Ez lesz nagy valószínűséggel a házunk.
-Ez?! - mutatok rá meglepődve.
-Ez - bólint egyet és tovább mutatja a képeket. Egy viszonylag nagy, kedves, kertes ház pillant vissza rám a fotókról és kifejezetten tetszik.
-Lucy - szólít meg komolyan, miután elteszi laptopját.
-Hm?
-Meg kell akadályoznunk ezt a házasságot - dől hátra franciaágyán, kezeit széttárva.
-Tudom - fekszem le én is mellé és a hűvös színű plafont bámulom.
-Találjunk ki majd valamit.
-Rendben.
-Amúgy, mit is akartál mondani? - néz rám kíváncsi tekintettel.
-Azt hiszem tegnap csesztem el az egész szerelmi életem - nevetek fel kínosan.
-Oh, akkor mesélj - ül fel Jackson egy vigyorral az arcán.

Elregélem neki az egész történetet az elejétől a végéig, közben lekerülünk a nappaliba, egy zacskó chips és egy nagy üveg kóla társaságába, amit felváltva húzunk meg.
-Szép történet - mondja a végén, egy megértő fejet vágva, ami nem nagyon jön össze neki.
-Ez egyáltalán nem vicces! - csapok a kezére, mikor egyszerre nyúlunk bele a chipses zacsiba.
-Hidd el, ha valaki, én megértelek. De jól tetted, hogy elmondtad - mosolyog rám bíztatóan.
-Biztos?
-Persze! Én is mindig ezt csináltam, ha valaki megtetszett. Az már másik kérdés, hogy volt egy olyan, aki konkrétan megvert - nevet fel őszintén, amin meglepődök.
-Ez egyáltalán nem vicces!
-Dehogynem! Az igaz, hogy akkor borzasztóan fájt, de utólag visszagondolva, megérte elmondani azért az arcért.
-Te aztán jól túlteszed magad a csalódásaidon.
-Azért én még mindig fiú vagyok - kacsint rám röhögve. Kicsit olyan, mintha berúgott volna, de a kólátol csak nem csiccsent be. Legalább most megtudom milyen, ha fel van pörögve.
-És te, hogy állsz a párkapcsolatokkal? - lököm meg egy kicsit, mire újra hahotázásban tör ki.
-Ugyan kérlek - legyint egyet - Egy döglött póknak több szerelmi élete van, mint nekem.
-Szép hasonlat - bólogatok elismerően.
-Egész végig arra készültem, hogy ezt elsüthessem.
-Jackson... - váltok komoly hangnemre. - Hogy értetted azt múltkor, hogy figyelnek?
-Egyszerűen. Apám figyelte az összes mozdulatom azon a héten, egy kezemre rakott órával, amit nem tudtam leszedni.
-De miért?
-Teljesen meg volt arról győződve, hogy van valakim.
-És...mik voltak azok a foltok a hátadon? Nem estél le a lépcsőn, igaz?
-Nem. Csak egyszer - emeli fel mutatóujját - De erről nem szívesen beszélek.
-Kérlek - teszem a vállára a kezem.
-Hah...rendben. De kérlek, ne mond el senkinek!
-Ha ezt szeretnéd, nem fogom.
-Kösz - mosolyog rám - Szóval, mint tudod, apám igen szigorú, anyám pedig már rég nem él. Apám régen is sejtette, hogy mi van velem, de akkor még nem volt ennyire durva, csak nem engedett fiúk közelébe. Nemrég viszont meglátta, hogy egy barátommal ölelkezem. Esküszöm nem volt semmi több, csak egy haver, akivel aznap szakított a barátnője három év után. Gondoltam egy baráti ölelés segíthet neki, de ezt apám teljesen félreértette és az volt az első alkalom, mikor megvert érte. Sokszor fenyegetőzik azzal, hogy kitagad, de ezt nem teheti meg, hiszen én vagyok a vállalatának egyetlen örököse. Azóta volt még pár ilyen alkalom, mikor ideges volt és rajtam vezette le a feszültségét.
-De erősebb vagy nála!
-Tudom, de Lucy. Ő az apám. És bármennyire is utál engem és én is őt, van bennem annyi hála, hogy nem ütök vissza, amiért felnevelt - mered maga elé elkeseredetten.
-Emlékszel arra a napra, mikor eljegyeztél? - kérdezem témát terelve.
-Igen, miért? - vonja fel egyik szemöldökét.
-Azt mondat nincsenek barátaid. Pedig kiderült, hogy vannak.
-Az igaz volt. Tényleg nincsenek. Ők csak inkább főiskolai haverok, bár ami azt illeti, mostanában gyakrabban találkozunk. De közel sem osztok meg velük annyi mindent, mint veled.
-Értem. De szerintem velük is biztosan barátságot fogsz kötni. Ráadásul a mi kapcsulatunkban is te vagy az optimistább, pedig azt mondtuk én leszek - nevetek fel, majd bekapok egy újabb chips darabot.
-Az is igaz - vigyorog Jackson.

Ott maradok nála egészen estig, elütjük az időt. Beszélgetünk minden féléről, filmet nézünk és még kínait is rendelünk ebéd gyanánt. Mellette tényleg nem lehet unatkozni.

Este hét körül búcsúzok el tőle egy öleléssel.
-Hidd el, meg fog oldódni a problémád! - kiáltja utánam, mire csak visszaintegetek neki vigyorogva, majd megkezdem az utam hazafelé tömegközlekedéssel, remélve, most is megúszom az eltévedést, mint reggel.

A házunkba két dolog miatt nem akarok belépni. Egy, Vernon, kettő, holnap érkezik vissza apám és semmi kedvem vele találkozni. Még arra sem méltatott, hogy szóljon egyetlen gyerekének, egy ideig nem lesz itthon. De ez úgy tűnik, örökre csak egy álom marad.
A házba belépve, egy kanapén ülő Vernon fogad, aki amint meglát, odasiet hozzám.
-Szia - köszönök neki, de ő most valami egészen mást talál ki.
Szorosan magához húzva csókol meg.