-Micsoda?? - fordulok meg hirtelen, de máris megbánom a döntésem, mert arca így alig van tőlem pár centire.
-Tényleg ezt mondta - nevet fel Vernon. Ez nem vicces!
-Ennyire részeg lettem volna? - hitetlenkedek.
-Bánja amit mondott? - komorul el komornyíkom tekintete, amit nem tudok mire vélni.
-... - erre nem tudok mit mondani. Fogalmam sincs, hogy részegen jó döntéseket hozok-e. Nem bántam meg, mert nincs semmilyen bűntudatom, de úgy érzem nem volt helyes. És ez így is van. Férjhez adtak és innen már nincs menekvés.
-Ezek szerint bánja - fordul át a másik oldalára Vernon.
-Nem...! Mármint igen, vagyis nem. Ah, nem tudom! - akadok ki tehetetlenségemben.
-Ezt hogy nem lehet tudni? - nevet fel még mindig nem felém nézve.
-Nem tudom...csak annyit tudok, hogy sajnálom.
-Nem kell mit. Nem bántott meg.
-Biztosan? - kérdezem aggódóan.
-Biztosan.

Reggel viszonylag korán kelek. Vagyis hozzám viszonyítva korán, mert nyolc órakor még általában aludni szoktam. Lassan ébredezek és azt veszem észre, hogy derekam köré két kar fonódik szorosan és valaki halkan szuszog a nyakamba. Óvatosan megfordulok, hogy ne ébresszem fel a számomra oly' kedves illetőt.
Arca békés, vonásai kisimultak és meleg, barna szemei lehunyva raboskodnak. Szívem hevesebben kezd el verni és a gyomrom bucskázik egyet, hogy utánna a mindenki számára jól ismert pillangók is megjelenjenek. Mostmár biztos vagyok benne.

Szeretem.

Amint ez realizálódik bennem, szinte kiugrok az ágyból és egyetlen menekülési lehetőségként a fürdőbe rohannék, de az túl egyértelmű lenne, így felkapok pizsamámra egy pulcsit és a legközelebbi cipőmbe is gyorsan belebújok. Apám már rég fenn van ilyenkor, így utolsó lehetőségként hozzá megyek. Jackson-t nem akarom zavarni, hiába ő az egyetlen barátomnak mondható személy, Felix meg biztos apával van.
-Lucy - jelenti ki mikor meglát.
-Apám... - hajtom le a fejem.
-Mond mit akarsz gyorsan, mert nem érek rá egész nap - forgatja a szemeit idegesen.
-Csak...rosszul érzem magam - hazudom. Hiába vagyunk szinte egymás számára idegenek, nekem szükségem van valaki közelségére.
-Akkor miért nem az orvoshoz mész?
-Annyira nem nagy a baj...
-Nem értelek de mindegy. Csak menjél, ne zavarj a munkámban! - zavar el kicsit sem kedvesen szülőm, mire rájövök századjára is miért nem szeretem.

Kissé megalázottan megyek ki a dolgozó szobájából és azon agyalok, innen merre tovább.
-Lucy kisasszony! - hallom a túl ismerős kiáltást, mire elkezdek az ellenkező irányba sprintelni. Nem találhat meg! Én még nem vagyok felkészülve a találkozásra!
Lerohanok a középen lévő lépcsőn, a fordulóban nekimegyek egy cselédlánynak, majd elnézést kérve rohanok tovább.
Mire leérek a nappaliba, úgy nézek ki, mint akit megtéptek.
Őrülten dobogó szívvel, szaporán véve a levegőt állok meg, teljesen kifulladva és rávetem magam a fekete bőrhuzatú, hatalmas kanapéra.
Sóhajtok egy nagyot és kifújom magam, mikor újból meghallom a kiáltást.
-Kisasszony, hol van?! - megint felpattanok és először lebukva kommandózok ki a szobából, át a társalgóba.

És így megy ez egész nap. Jó kis program mi? Vernon keres, én meg menekülök. Csak tudnám miért nem adja már fel?!
-Kisasszony...tudom, hogy hallja amit mondok, végigjártam az egész kastélyt, benéztem mindenhova, ha itt sincs, akkor megszökött. Szóval sokkal egyszerűbb lenne Önnek is, meg nekem is, ha nem játszanánk ezt a bújócskát - sóhajt komornyíkom. Hah, még mit nem! Ha már estig bírtam, most nem adom fel!
-Rendben, akkor megvárom míg előjön - ül le az egyik vendégszoba ágyára, majd kényelembe helyezi magát és le is kapcsolja a villanyt. A kis álnok! Direkt nem néz be a szekrénybe, ahol gubbasztok, hogy nekem kelljen szégyenkezve kijönnöm! Na arra várhat!
Elhelyezkedek csendben a fogasok alatt és próbálom álomra hajtani a fejem, ami nagyon nehezen megy, főleg, hogy nyomja a hátam ez a hülye fal.

Reggel valami borzalmasan kelek. Kezdjük ott, hogy elaludtam a hátam és most meg sem bírom mozdítani.
Óvatosan kilesek a szekrény ajtaján, aminek résén keresztül pont rálátást kapok az ágyra.
Nincs itt.
Megkönnyebülten fellélegzek és konkrétan kiesek az ajtón. Szitkozódva tápászkodok fel és settenkedve osonok a vendégszoba bejáratához. Kilesek az ajtón, de nem látok senkit sem a folyosón. Óvatosan szaladok végig rajta, egészen a konyháig. A tegnapi macska-egér jaték miatt nem nagyon tudtam enni. A szakács mosolyogva köszönt, már ilyen korán reggel is itt van. Vagyis álljunk csak meg egy percre! Hány óra?
Felpillantok a konyhai órára és meglepődve tapasztalom, már tíz lesz lassan.
-Jó reggelt, kisasszony. Mit kér reggelire?
-Jó reggelt, Tobias. Nem is tudom...elég lesz egy szelet kalács, köszönöm - mosolygok rá a pufók úrra, aki máris elkezdi csinálni a reggelim.
-Tessék - nyújt át egy pirított kakaós kalácsot - és itt a teája is. Meggyes, mézzel. A kedvence.
-Köszönöm - veszem át a gőzölgő italt és kortyolok belőle egyet. Tobias nem adja forrón oda nekem, az évek során már megtapasztalta, hogy elég türelmetlen vagyok.
Néha úgy érzem a személyzettel jobb kapcsolatot ápolok, mint a saját apámmal...
-Itt van kisasszony? Mostmár igazán nem kéne bújkálnia - közelít Vernon, mire összerezzenek. Lerakom a kezemben lévő ételt és italt, majd eltátogok egy 'sajnálom'-ot a szakács felé és kirohanok a konyhából.
Futok, egészen addig, amíg az előszobában bele nem ütközök egy mellkasba, mikor befordulok.
-Oh, elnézést kérek.
-Lucy?
-Jackson! - húzódik mosolyra a szám. - Te meg, hogy kerülsz ide?
-Tegnap üzentem neked - lepődik meg a szőke hajú fiú.
-Kisasszony!
-Ajaj - pördülök meg a sarkamon és szembetalálom magam egy kissé talán mérges Vernon-nal. Najó, lehet nagyon mérges.
-Ezt akartam tegnap egész nap elmondani!
-Hogy jön Jackson?
-Igen! Küldött üzenetet!
-Levélben? - kérdezem a szemöldökömet ráncolva.
-Dehogy! Szerinted hányadik században élünk, tizennyolcadikban? - teszi a vállamra a kezét kiröhögve vőlegényem.
-SMS-t küldött az úr. Lucy kisasszony meg otthagyta a szobájában a mobilját, reggel meg meg akartam keresni és átadni, de Ön bújócskát játszott egész nap - forgatja a szemét Vernon. Komolyan, néha elgondolkozom, hogy egyáltalán tisztel-e engem. És erre mindig megtalálom a választ: Nem, Vernon egy kicsit sem tisztel engem.
-Bújócska? Na, erre kíváncsi vagyok - engedi be magát tök nyugodtan Jackson. Laza a gyerek, laza. Kezdjük ott, ha én mennék át hozzájuk, becsöngetés nélkül be se tenném a házba a lábam.
-Egyébként miért jöttél? - kérdem, miközben elkalauzolom a nappalinkig.
Rajtam, Vernon-on és az itt dolgozókon kívül nincs itt senki. Vagyis apám elment ki tudja hova, de nem is hiányzik.
-Azt hiszem, most magukra hagyom Önöket - megy ki a szobából Vernon.
-Szia - integet neki Jackson egy hülye vigyorral, amin nem tudok nem nevetni. Vernon visszafordul és mikor meglátja vőlegényem arcát, hasonló pofával távozik. Nagyszerű, két idiótával vagyok összezárva, az egyik a konornyíkom, akibe szerelmes vagyok, a másik meg a vőlegényem, aki meleg. Jól hangzik.
-Amúgy csak meg akartalak látogatni. Tudom, így is hamarosan az összes napunkat együtt fogjuk tölteni és eléggé elegünk lesz a másikból, de jobb megszoknunk egymás társaságát, nem igaz?
-De, igazad van - bólintok elszontyolodva.
-Na, ne nézz így, mert a végén bevetem a csiki-terápiám - nevet fel Jackson és jókedve némileg átragad rám is.
-Így jobb? - vigyorgok rá.
-Ja - bólint egyet - Akkor elkezdjük egymás megismerését? - csapja össze a tenyereit gyermekded lelkesedéssel.
-Ühüm. Kezdjük a rossz szokásokkal! Neked van valamilyen? - dőlök hátra a kanapén, mire Jackson is hasonlóan cselekszik.
-Hmm...rossz szokás? Rágom a körmeim.
-Engem nem zavar, Vernon is rágja - legyintek egyet.
-Te jössz - lök meg finoman.
-Szokásom forgolódni az éjszaka és csak az ágy közepén tudok elaludni.
-Külön ágy. Gond egy szálse!
-Jó ötlet - csettintek elismerően.
-Én utálom ha valaki szipog, de nem fújja ki az orrát.
-Jaj, az engem is nagyon idegesít!
-Akkor mindketten hordunk magunknál zsepit.
-Oké. Egyéb rossz szokás?
-Hát nem tudom, de az annak számít, hogy nem tudok elaludni, csak hálósapkában? Vagy, hogy sosem hordok zoknit? - kérdi érdeklődve, mire csak a fejemet tudom fogni. Ez a srác, egy nagy gyerek.
Lehajolok és megnézem a lábát. Tényleg nincs rajta zokni.
-Engem nem zavar, csak ha felfázol télen, nem én foglak ápolni.
-Megjegyeztem! - vágja haptákba magát, aztán tovább folytatjuk a beszélgetést. A téma elterelődik a kaják irányába, onnan pedig az állatok felé, ahol elkezdünk beszélgetni arról, hogyan vágják le a disznókat. Miután ezt jól kivesésztük, csak akkor vesszük észre, hogy a cselédlány, aki végig itt volt, elájult a témánktól. Egyből Vernon-t hívjuk, aki legyezni kezdi, míg szegény lány fel nem ébred.
Jackson itt is ebédel, csak késődélután megy haza.
Vernon-nal kikísérjük az előszobáig, ahol éppen a cipőjét veszi fel lehajolva, mikor megpillantok valamit.
-Jackson! Az ott mi? - kapok pólója után, de ő gyorsabbnak bizonyul.
-Mi mi? Nincs ott semmi - porolja le kicsavarodva a fehér, kicsit nagy póló alját.
-Nem ott. Hanem itt - fogom meg most sikeresen a ruhadarab végét és felhúzom a nyakáig, így rálátást nyerve csupasz hátára. - Jackson...ez...
-Csak leestem a lépcsőn - hajtja le a pólóját.
-Persze, én is ezt hazudnám. Na ki vele! - mondom ellentmondást nem tűrő hangon. Ha leesel a lépcsőn, nem lesz tele kék-zöld foltokkal a hátad, márpedig Jackson a lapockájától kezdve a derekáig tele van zúzódásokkal.
-Az előbb mondtam, leestem a lépcsőn.
-Jackson, kérlek! - nézek rá könyörögve.
-De már mondtam, baleset volt - sóhajt egyet, majd félretolva indul el a nappali felé. Vernon-nal csendben követjük őt. Megfog egy darab papírt és az asztalról felvesz egy ceruzát, majd lefirkant rá valamit és átadja nekem. Egy szó áll rajta.

"Figyelnek"

Többet nem is kérdezek, csak aggódóan nézek rá, mire egy gyengéd mosolyt kapok.
-Szia Lucy - ölel át, majd int egyet Vernon-nak is és kisétál a bejárati ajtón.
-Vernon...én aggódok érte - bámulom Jackson hűlt helyét.
-Ne aggódjon, nem az Ön dolga - szorítja meg a kezem, mire átölelem.
-De, egy hónap múlva már az enyém is lesz.

Mostanában már sokadjára, de jelen pillanatban is üres tekintettel bámulom a TV-t szobámban. Fogalmam sincs mi megy benne, de annyira sem köti le a figyelmem, mint egy atomfizikai előadás. Csak egy dologra tudok koncentrálni, az pedig az elkövetkezendő életem Jackson-nal. Ő egy kedves, vicces és törődő ember, csak a nemi indentitásánál van a baj. De legalább nem egy bunkó paraszt, sznob férfihez adtak, mert az a halálom lenne.
Csak egy dolog zavar Jackson-nal kapcsolatban, de az nagyon. Azok a lila zúzódások a hátán. Lehet összeesküvés elméleteim vannak, viszont nagyon gyanús nekem az apjától való félelme és az a könyörgése szülője felé, mikor legutóbb beszéltünk és nem tettem le a telefont.
-Lucy kisasszony - kopog be a szobámba Vernon, ezzel felébresztve elmélkedésemből.
-Gyere - kiáltok ki neki, de még mindig bambulva.
-Haha kisasszony, olyan fejet vág, mintha most akarná megoldani az ősrobbanás rejtélyét - ül le mellém nevetve.
-Honnan tudod, hogy nem azt próbálom? - vágok vissza neki egyből, mosolygó arcára kapva tekintetem.
-Azért annyira nem jó fizikából. Ha jól emlékszem én korrepetáltam mindig.
-Az is igaz... - sóhajtok egyet nosztalgikusan.
-Kisasszony... - halkítja le a TV-t komornyíkom. - Meg kéne beszélni pár dolgot...