Kétségbeesetten rohanok. Nem is figyelem merre, csak el akarok tűnni innen. El, jó messzire, ahová nem ér el apám keze. Bár erősen kétlem, hogy létezik ilyen hely...
Már egy ideje elmentem az otthonomnak nevezett helyről és eddig még szerencsére nem találtak meg, bár úgy sejtem nem is kerestek igazán. Talán megértették, hogy nekem most egyedüllétre van szükségem.
24 éves vagyok és még előttem az élet. Mármint csak lenne, de a mai napon úgy érzem ezt elvették tőlem. Még soha nem utáltam ennyire az apámat. Hiába mondta, hogy "majd hozzászoksz" meg "anyáddal mi sem szerettük egymást" ezek kicsit sem dobták fel elcseszett hangulatom...ráadásul anyám a legrosszabb példa. Mikor hat éves voltam lelépett egy másik férfival, azóta nem is hallottam felőle. Talán nekem is ezt kéne tennem...eltűnnöm innen valahova jó messzire...
-Lucy kisasszony! - szólít egy nagyon ismerős hang. - Lucy kisasszony! Itt van?
Vele sem akarok beszélni. Még kisebbre húzom össze magam és csak remélni tudom nem fog megtalálni az éjszaka leple alatt.
-Hát itt van... - hallok egy megkönnyebült sóhajt.
-Menj el, Vernon. - morgom fejemet a térdembe temetve.
-Tudja, hogy nem tehetem meg. - érzem teste melegét, mikor mellém ül de én még mindig nem nézek rá. - Hogy érzi magát?
-Tökéletesen. Ma volt életem legjobb napja! - mondom gúnyosan.
-Elhiszem, hogy nehéz de Ön erős és én hiszek Önben. Ugyanúgy túl fogja tenni magát, mint a többi esetben. - bíztat komornyikom.
-De ez most más. Ez az egész életemre szól... - könnyeim újból kibugyannak szemeimből, pedig azt hittem már teljesen kiszáradtak könnycsatornáim.
-Nézzen rám. - simogatja meg a hátam de én csak megrázom a fejem. - Kérem... - mivel még mindig makacskodok, óvatosan maga felé fordítja arcom én meg nem ellenkezek. A fák között beszűrődő Hold fénye megvilágítja alakomat és komornyikom észreveszi pirosra sírt szemeim és mostanra már gondolom teljesen elkenődött sminkem.
-Kisasszony... - suttogja aztán magához húz egy szeretetteljes ölelésre. Én úgy bújok hozzá mint egy kismacska és kisírom magam újból, immár egyetlen barátom vállán.
Vernon már egész kicsi korom óta velem van. Két évvel idősebb nálam és amúgy félig kínai félig pedig amerikai. A szülei meghaltak egy repülőgép balesetben és mivel apám szolgálói voltak, készségesen örökbefogadta Vernon-t aki először csak a játszótársam volt, majd szülőm kinevezte a komornyikomnak 12 éves korában. Ő volt a legjobb és egyben egyetlen barátom. Magántanítóktól tanultam és egyetlen kapcsolatom velem egykorú gyerekkel a többi politikus meg ügyvezető igazgató örököse volt...egyszóval nem valami humoros társaság. Apám az amerikai elnök és a világ egyik legnagyobb export cégének a tulajdonosa. Igen, én is csodálom de mindkettő munkájának elvégzésére van ideje, bár magánélete semennyi sincs emiatt. Mint egyetlen utódja, természetesen azt akarja, hogy átvegyem tőle a vállalkozást. Talán ezért is ilyen rideg velem. Fiú gyermeket szeretett volna, ehelyett pedig egy lányt kapott. Egy igen makacs és akaratos lányt, aki nem akar egész életében egy unalmas irodában görnyedni. Utazni szeretnék! Egyetemet elvégezni mint a többi gyerek és olyanokkal foglalkozni amik érdekelnek...! A tengerrel...tengerbiológus szeretnék lenni. De ez örökre csak egy álom marad...
-Kisasszony. Vissza kéne mennünk. Holnap lesz az eljegyzés és az édesapja nem fog örülni, ha nem a legjobb formáját mutatja. - töri meg a kellemes csendet Vernon. Nem emlékszem mikor kezdett el pontosan magázni, de van egy olyan sejtésem, hogy ezt is apám akarta. Nem mintha különösebben zavarna, mert ettől függetlenül ugyanúgy el tudunk poénkodni, csak ez így egy kicsit formálisabb. Vagyis sokkal formálisabb...na mindegy, ezen majd még később elgondolkozok.
-Nem akarok! Még maradjunk! - kérlelem Vernon-t kiskutya szemekkel, de sajnos ezek most nem teszik meg a hatásukat, pedig tudom mennyire nehezen áll ellen nekik! És nem, mi sosem voltunk Olyan kapcsolatban. Ő nekem csak egy nagyszerű barát, még soha nem gondoltam rá másként. Mivel együtt nőttünk fel, kicsit bátyámként is tekintek rá és ez nem is fog megváltozni.
-Nem, ezt nem engedhetem meg. Hideg van és nekem semmi kedvem nincsen Önt holnap egész nap ápolni amiért ma megfázott. - magyarázza. Na, ez mondhatom igazán kedves volt...
-Legalább akkor nem kéne elmennem az eljegyzési partira. Egyáltalán, hogy hívják azt a pasast akihez hozzáadnak? - forgatom meg a szemeim.
-Még ezt sem jegyezte meg..?
-Tudod milyen a memóriám. - nevetek fel a mai napon talán először.
-Jackson Skywalker.
-Mi? Most komolyan? Mint a Star Wars-ban?? - nézek nagy szemekkel barátomra.
-Igen. - mivel szemei teljesen komolyak, kitör belőlem a nevetés. Skywalker????
Már a könnyeim is kifojnak a röhögéstől, de egyszerűen nem tudom abbahagyni. Vernon is megmosolyogja, de közel sem szórakozik rajta olyan jól mint én.
Még mindig nevetek mikor komornyikom felkap és mint egy hercegnőt, elindul a kastéllyal vetekedő otthonom felé.
Nem vagyok nehéz, se magas így meg sem kérdezem elbír e, inkább csak élvezem, hogy nem kell magamtól járnom.
Körbenézek és realizálom hova is menekültem el a sorsom elől. A kastély melletti parkban vagyunk a kis ligetben, ami tele van gyönyörű fákkal. Mindig a legnagyobb tölgyfa tövébe megyek ha valami bánt és ezt Vernon is tudja. Ezek szerint ezért talált meg ilyen könnyedén. Már tudat alatt is ide jövök.
-Kisasszony... - kezd bele de nem folytatja. Már nem nevetek, a szomorúság és tehetetlenség érzete bekúszott újból bőröm alá és elfoglalta helyét a szívemben.
Elidőzik rajta a tekintetem. A sötétben csak karakteres állkapcsát és orrát tudom kivenni. Szemei mintha feketék lennének az éj leple miatt. Összeségében nagyon is helyes, pont ezért nem értem miért nincs még barátnője. Jó az egy dolog, hogy egész nap velem kell lennie hiszen a komornyikom, de ha megkérne adnék neki szabadidőt...
-Igen? Mond nyugodtan - mosolygok rá bíztatóan, bár nem hinném, hogy észreveszi.
-Kezd nehéz lenni. - vigyorodik el, mire kap egy tockost. Felnevet, de ez nem őszinte kacaj, olyan amit szívesen hall az ember, mert őt magát is jobb kedvre deríti. Nem. Ez olyan mintha a saját szánalmasságát nevetné ki elkeseredetten. És én ki nem állhatom ezt a nevetést, főleg nem ha valaki olyantól hallom aki számomra fontos.
-Vernon... - szólalok meg halkan.
-Mi történt? - kérdezi ijedten.
-Semmi baj nincs, csak fázom. - elég mérges voltam, ezért nem nagyon figyeltem mi van rajtam mikor eljöttem és ennek most érzem a kárát. Nem a legjobb dolog ősszel este egy szál vékony hosszúujjúban flangálni.
-Nagyon hideg a keze...! - Vernon letesz a földre és leveszi pulcsiját amit aztán a kezembe nyom. Felhúzom magamra és felugrok a hátára, ugyanis hulla fáradt vagyok.
-Így te fogsz megfázni. - suttogom a fülébe. Az utolsó gondolatom az, hogy a pulcsinak Vernon illata van. Szeretem az illatát...
Reggel a saját ágyamban kelek apám ordibálására. Ugyanaz a ruha van rajtam mint tegnap csak most egy meleg paplanba bújhatok.
-Jól van már. Felkelek...! - kászálódok ki az ágyból kelletlenül. Általában egy szobalány ébreszt de ma különleges nap van, így különleges ébresztésem is, ami abban mutatkozik meg, hogy apám dörömbölt még fél perce az ajtómon. Nem sokkal később egy szobalány jön be, aki kikészíti ruhámat a mai napra.
-Jó reggelt Ann. - köszönök neki mosolyogva, még egy kicsit kómás fejjel. Általában birom a korán kelést, csak most valamiért fáradtabb vagyok. Rossz belegondolni már csak az elkövetkezendő órákba is...
-Inkább jó napot, Lucy kisasszony. - nevet fel.
-Oh, már ennyi az idő. - nézek telefonom kijelzőjére, ami tegnap óta az éjjeliszekrényemen pihent.
-Ma sokáig aludhatott. De azt ajánlom menjen le valami keveset enni ebédre, mert sűrű délutánnak néz elébe. - mosolyog rám szomorúan.
-Nem vagyok éhes...
Nos igen, már dél van és három óra múlva a csarnokban kell lennem teljesen készenlétben. Ann az egyedüli Vernon-on kívül, akivel gyakrabban szoktam beszélni. Nagyon kedves és nemrég voltam az esküvőjén. A férje igazán illik hozzá, aranyosak együtt. Nos, az én esküvőm is nemsokára itt lesz...csak én egy ismeretlennel fogok összeházasodni. Juhú...
-Apád külön kérése, hogy ma ezt viseld. - mutat a ruhára. Odanézek és tekintetem elidőzik rajta. Igazán szép darab. Miután felvettem, megnézem magam hatalmas tükrömben, ami az ágyam bal oldali falán van. A ruha igazán jól áll. Krémszínű, a térdem alá ér egy kicsivel. Felül a mellkasomhoz simul, míg a derekam felett egy fekete szalag után már kiszélesedik. A szoknya részén csipke van, ahogy az ujján is átlátszik a szép anyag miatt a bőröm. Apám ma igazán ízléses ruhát választott. Egy fekete magassarkút kapok hozzá, aztán leülök egy székre a szobámban és engedem, hogy megcsinálja Ann a hajamat. Nem szól egy szót sem, csak mikor végez.
-Készen van. Igazán gyönyörű lett. - mosolyog rám a tükörből. Viszonzom az apró gesztust, csak mert így neveltek. Ma nem fogok őszintén mosolyogni.
-Köszönöm. - tényleg szép lett. Barna hajamban nagyobb loknik vannak és az első tincseim hátra vannak tűzve egy fekete rózsával. Tökéletesen illik a ruhámhoz.
Ezzel a művelettel elment két óra (ha beleszámolom a tusolást és hajmosást és sminkelést is).
-Megyek mert még segítenem kell az előkészületekben. - sóhajt Ann aztán mielőtt magamrahagyna visszaszól. - Ne feledje, egy nő legfontosabb kiegészítője a mosolya!
Nem válaszolok csak egy hamis mosolyt csalok az arcomra. Amint kimegy én felállok és elmegyek megkeresni komornyikomat.
-Vernon! - nézelődök körbe a hatalmas kastélyban. Mondanám, hogy soha nem szerettem itt lakni, de ez nem igaz. Kicsit rideg és hatalmas, én mégis szerettem itt bújócskázni és játszani kiskoromban. Rengetegszer vettem rá Vernon-t, hogy játszon velem hercegnőset. Ilyenkor beöltöztem királylánynak. Na és most jön a bökkenő. Nem komornyíkom volt a lovagom, hanem ő volt a rosszfiú akit le kellett győznőm, mert akaratom ellenére akart elvinni magával és feleségül venni. Ennyit a gyerekkoromról és arról, hogy normális vagyok.
-Lucy kisasszony! Erre jöjjön! - szólít meg egy szolgáló.
-Miért? - még van több mint fél órám az eljegyzési parti elkezdéséig.
-Már megérkeztek az első vendégek! Önnek is jönnie kellene! - hív magával a középkorú, kissé kövérkés nő.
-Rendben. - sóhajtok. Felesleges lenne elbújdosnom, akkor csak apám haragjával találnám szembe magam, ami sosem jelent jót.
Átvezet a kastély másik végébe ahol a bálterem van. Itt szokta apám tartani a partikat. Amint beérek minden szem rám szegeződik. Aztán kezdődik a szokásos ceremónia. Mindenki odajön köszönni és bemutatkozni, én meg illedelmesen folytatok velük egy roppant izgalmas bájcsevelyt, aztán megint ugyanez előlről. Csupa neves emberek, akikkel "nem ártana jóba lennem" ahogy apám mondja mindig. Nem is figyelek oda az emberekre, szemeimmel csak egy valakit keresek. Vernon-t.
Miután mindenki megérkezett én meg váltottam velük pát szót, már csak a leendő férjemet várjuk.
A nagy tömegben hamarosan meg is lelem komornyikomat.
-Vernon! Nem is láttalak eg... - itt elakad a szavam, mert bal keze mellett egy igen csinos, vörös ruhában lévő nő kapaszkodik karjaiba. Szőke haja egy kontyba van összefogva, de pár rakoncátlan tincs az arcába lóg. Szemei füstösen vannak kisminkelve, száján piros rúzs virít. Egy újfajta érzés kerít hatalmába, amit nem tudok hova tenni. Idegesít, hogy együtt látom őket.
-Ő kicsoda ha szabad tudnom? - fordulok kérdő Vernon felé, pedig nagyon is jól tudom ki ez a hölgy itt. A bártnője.
-Elnézést kisasszony, még nem mutattam be. Ő itt a barátnőm, Mary. Mary, ő itt Lucy kisasszony, akiről már meséltem. - mutat be minket egymásnak.
-Szia! Örülök a találkozásnak! - fog velem kezet. Kicsit meglepődtem, amiért letegezett, de végülis egyidős lehet velem, szóval nem bűn.
-Nagyon szép ma, kisasszony. - mosolyog rám Vernon, ám most valamiért nem nagyon tudom értékelni a bókját.
-Lucy Cloud? - kérdezi valaki mögöttem.
-Igen, én vagyok az. - fordulok meg gyorsan és szembetalálom magam egy kb 180 centis fiúval.
-A nevem Jackson Skywalker. - mutatkozik be. Szerencsére most sikerül visszafolytanom a nevetésem, helyette inkább feltűnésmentesen végigmérem.
Szőke haja van és egy egyszerű fekete, kissé szűk nadrágot visel egy fehér ingel. Nem, nem kék szemei vannak, hanem mogyoróbarnák és a herceg kínézete helyett inkább egy rosszfiúra emlékeztet.
-Arébb megyünk egy kicsit? - mutat maga mögé. Hátrapillantok Vernon-ra, aki csak szúrós szemekkel méregeti vőlegényemet.
-Persze. - bólintok és a terem egyik eldugott sarkába megyünk.
-Figyelj, nem tudom te hogy vagy vele, de én a hátam közepére sem kívánom ezt a házasságsodi dolgot. - vág bele egyből, mikor megállunk. Kicsit meglepődök kijelentésén, de teljesen egyetértek vele. Szókimondó a srác, az tuti.
-Hidd el, én sem...de bármit próbáltam tenni, apám nem enged. - mondom szomorúan. Tegnap mikor megtudtam ezt az egészet, próbáltam meggyőzni de mintha meg sem hallana. Mondjuk igazán kedves volt tőlé, hogy konkrétan egy nappal előtte szólt erről az egészről de túl jól ismer. Ha előbb mondja, én már itt sem lennék...
-Hát igen, ez nálunk is így van... - sóhajt fel.
-De attól még lehetünk barátok, nem? Meg hát a végén lehet, egymásba szeretünk, bár ezt kétlem... - rázom a fejem. Egyáltalán nem az esetem, csak nem akarom szemtől szemben mondani neki.
-Na igen, itt van a bökkenő, amiért ez sehogy sem fog menni. - emeli fel mutatóujját. - Én meleg vagyok.
-Oh...nembaj, megoldjuk!