Emily kábán ült a letakart kanapék egyikén és körmét a kézfejébe mélyesztette nem zavarva az, hogy felsebzi. Az idő megszűnt körülötte és a hangok is messziről jöttek számára csak azt látta maga előtt, ahogyan az apja védeni akarta Bellatrix támadásától és, hogy a sok átok egyesülve vagy hatástalanítva egymást a mellkasát felszakítva a mögötte álló boltívhez vágta az apját, aki azóta sem mozdult vagy ébredt fel. Emlékezett anyja kétségbe esett könyörgésére, majd a fenyegetésére, mikor az aurorok a közelükbe akartak jönni. Sőt a később megjelent medimágusokat sem engedte a közelükbe csak akkor eresztette le a feléjük vont furcsa erő mezőt, mikor Rorik megjelent. Szinte azonnal eljöttek onnan, hogy az ősi Arrow birtok adjon védelmet nekik, amit azóta jobban megerősített védő bűbájokkal láttak el, mint eddig volt rajta.
- Rorik! Pattant fel Liz a másik kanapéról és ez elég volt, hogy Emily is kizökkenjen a gondolataiból. Figyelte a Rorikhoz rohanó anyját, aki kétségbe esetten kapaszkodott a férfi ruhájába .

– Ugye nem halt meg? Ugye nem?

- Nem – felelte halkan – de nem is ébredt fel. A teste jól van, de még is olyan mintha mélyre zuhant volna a lelke. Ki kell derítenünk miféle átkok egyesültek és találták el őt.

- És akkor felébred? Kérdezte Emily – apa fel fog ébredni?

- Nem tudom, de bízok abban, hogy megtaláljuk a megoldást.

- Az én hibám – biggyedt le Emily ajka – ha nem rám figyel, ha nem a küzdelemre, akkor... akkor... akkor itt lenne, és nem lenne baja.

- Nem hiszem kislányom, ahogyan figyeltem a harcot szerintem vesztett volna, és most halott lenne – szólalt meg Mordon – Sirius felelőtlen volt és elővigyázatlan, de ahogyan téged védeni akart kizökkentette az ostoba küzdelem élvezetéből és rád koncentrál minden ideg szálával. Ami pedig a varázslatokat illeti –nézet Rorikra az öreg auror - Gyilkos átok volt Bellatrix részéről az biztos és taroló átok Liztől, hogy eltaszítsa az átok útjából mind kettőtöket, de hogy Sirius miféle varázslatot használt azt nem tudom.

- Nem mintha okosabbak lennék, ha tudnák – jelent meg Sharlotte is és levette a köpenyét, amit az egyik letakart asztalra dobott – főzetekkel és más varázslatokkal életben tudjuk tartani, de ha nem fogunk ki találni valamit meg fog halni. Mondta a kegyetlen valóságot a nő és Liz Rorikba kapaszkodva felzokogott. Emily csendben figyelte az anyját, majd lassan felállt és feléje mozdult, de meggondolva magát inkább kiment a szabadba pont akkor mikor megjelent a Mágiaügyi miniszter Dumbledore oldalán.

- Maguk mit keresnek a családom birtokán? Kérdezte nyersen Emily és Cornelius Caramel megtorpant.

- Beszédem van az édesanyjával Miss. Arrow.

- Black. Mondta ridegen Emily – a megszólításom nem Miss. Arrow, ha nem Miss. Black.

- Oh, igen. Elnézést – vette le a kalapját a férfi – megmondaná, hol találom az édesanyját... Miss. Black.

- A szalonban van, de nincs olyan állapotban, hogy bárkit is fogadjon, ha akar valamit üzeni neki mondja nekem – húzta ki magát a lány és Dumbledore lustán elmosolyodott – ez igaz mind kettőjükre.

- Emily az édesapád jogi helyzetét szeretné tisztázni a Miniszter úr. Kezdett bele Dumbledore.

- Az apám ártatlan. Mindig is az volt – mondta csendesen a lány.

- Tudjuk már – forgatta idegesen a kalapját a kezében a férfi – ha lehetne ezt a kedves édesanyjával...

- Maga nem hall? Az anyám összeomlott...

- Meghalt Black? Döbbent meg Cornelius és Dumbledore szeme is egy pillanatra megrebbent – oh, én mélységesen sajnálom, fogadják őszinte részvét...

- Nem. Az apám nem halt meg, de nincs is tudatánál. Erős átkok érték és kétséges, hogy valaha felébred. Így arra kérem az urakat, hogy egy ideig ne zaklassák az édesanyámat és, hogy minél hamarabb hagyják el a birtokot vagy kénytelen leszek meggyőzni magukat erről kevésbé barátságos eszközökkel. Nem szívesen látom magukat vendégül főleg magát Miniszter úr, aki belehajszolta a családomat és sokakat ebben a tébolyba nem beszélve arról, hogy az apám ügyét soha sem vizsgálták ki rendesen. Szívből remélem, hogy nem tervez sokáig a hivatalában maradni.

- Miss. A... Black – kezdett bele a miniszter, de Emily leintette és a melléje érkező Japerre nézet.

- Jay vezesd, kis őket kérlek.

- Igen – bólintott a fiú és a férfiak felé lépet – uraim kérem, távozásra kell szólítanom magukat. Jöjjenek velem – intett a hátuk mögé Japer. Dumledore Emilyre nézet.

- Majd vissza jövök egy alkalmasabb idő pontban – mondta csendesen és a lány kimérten bólintott.

- De nekem most...

- Távozzon – mondta ridegen Emily.

- Engem nem küldhetnek el – horkant fel Caramel.

- Megtehetem, mert a birtokomon van. Mondta ridegen Emily és olyan rideg tekintettel nézet a miniszterre, hogy az-az ajkába harapva lépet hátrébb egyet.

- Rendben – mondta sértetten a férfi – de még vissza jövök. Vette vissza a kalapját a miniszter és sietősen távozott míg Dumbledore lágy mosollyal nézet Emilyre majd bólintva a varázsló után ment.

- Nézz körbe kérlek a birtokon, hogy nincs még valaki itt, akinek nem lenne itt a helye. Ha találsz, valakit dobd ki – nézet Japerre Emilyre, majd sarkon fordulva be sietett a kúriába.

- Ki volt itt? Kérdezte Liz a belépő lányától.

- Csak a miniszter és Dumbledore, de elküldtem őket, hogy most nem alkalmas a látogattassuk.

- Köszönöm kicsim – mosolygott hálásan a lányára Liz és szorosabban fogadta meg a kezében a gőzölgő csészét – most nem lennék képes senkit sem fogadni.

- Menj, feküdj le anya mi vigyázzunk a kicsikre Mattel – nézet a babázó fiúra Emily.

- Nem lesz gond el leszünk, de neked valóban pihened kell. Dühös lesz Lotte és Rorik, ha még ébren találnak – vette fel az ölébe Bellat Matt, majd Regulust és úgy állt fel – most szépen adsz nekik egy jó éjt puszit és pihensz egy nagyot.

- Rendben – bólintott Liz és arcon csókolta a gyerekeit, akik Matthez bújtak – nagyon szeretnek téged Matt – simította meg gyengéden a fiú arcát Liz.

- Mindenkit szeretnek, akik foglalkozik velük. Na, hess – intett a fejével Matt és Liz sután elindult. Emily karon ragadta és az emelet felé vették az irányt.

- Nem lesz semmi baj manók – nézet le a karjaiban lévő kicsikre Matt – hamarosan a mami is mosolyogni fog, de előtte mit szólnátok, ha kapnátok egy kis hamit? A gyerekek boldogan felsikkantottak.

Liz az ágy szélén ült a sötétben és a kezeit tördelte a gondolataiba mélyedve így nem vette észre a belépő Rorikot, akik percekig figyelte mielőtt bement volna hozzá. Szótlanul ült le mellé, de végül Liz törte meg a közéjük telepedett csendet.

- Megátkozott mielőtt elment – mondta halkan Liz – mikor utána indultam meg fogadtam, hogy ezt megtorolom rajta, de most már még leteremteni sem tudom.

- Fogod még...

- Talán, de lehet, már nem tudok többet beszélni vele. Talán soha sem tudom rá olvasni a hibáit a meggondolatlan tetteinek árát. Talán soha nem ébred fel és olyan lesz a következő napok, hetek és a legrosszabb esetben az évek, mint, amikor Azkabanba volt. Ha előbb oda érek, ha ügyesebb vagyok, ha nem fordítottam volna neki hátat, ha...

- Nincs ha Lizi. Nincs. Ennek meg kellet történnie, sőt biztosra veszem, ahogyan téged sem lehetett volna ott tartani úgy öt sem. És ne is gondolj arra, hogy nem ébred fel ahhoz túl makacs, hogy olyan sokáig az ágyat nyomja. Meglásd, hamarosan rá jövök, hogyan rázzuk fel és akkor folytatja a morgását, de immáron szabad emberként, mert már mindenki tudja, hogy ártatlanul vágták a börtönbe.

- És majd jönnek, hogy visszakapta a rangját az aurorok között és minden lépésénél körbe akarják ugorni mivel az utolsó életben lévő Black kinek a vagyonára igen csak igényt tartanának éppen, úgy ahogyan az enyémre is. – ingatta a fejét Liz – a gyerekeink így is meg bélyegezzetek hiába derült ki az apjuk. És még téged is nagyon kényelmetlen helyzetbe hoztalak, most mindenki azt fogja gondolni, hogy kihasználtam azt a vágyadat, hogy családod legyen.

- Ne beszélj butaságokat. Ti így is úgy is a családom része vagytok. A gyerekeket ugyan úgy fogom szeretni, mintha a sajátjaim lennének. Ha lehet, két keresztapjuk az ikreknek miért ne legyen két apjuk is. Nem szabad elmaradniuk Emitől nem? Mosolyodott el Rorik és Liz halkan felkuncogott.

- Jó apjuk lettél volna, ahogyan nagyon jó apa kép voltál Emilynek is. Egy nap szerencsés lesz az a gyerek, aki valóban az édesapjának mondhat. Bízok benne, hogy az álmom rólad valósággá válik és meg lesz neked az a gyönyörű kislány.

- Nem hiszem, hogy valóra válik, de azért köszönöm a kedves szavaidat. Csókolta meg a nő kézfejét – de most inkább el kellene menned, aludni nehéz napod volt.

- Itt maradnál velem. Nagy kérés lenne? Kérdezte a nő halkan és Rorik felsóhajtott.

- Altatott ne énekeljek neked?

- Gondolom, az már túlzás lenne – somolygott Liz, mire Rorik halkan felnevetett és át ült az ágy melletti székbe.

- Nyomás aludni. A kedvedért elénekelem anyám altató dalát. Köszörülte meg a torkát a férfi miközben a nő befeküdt az ágyába és feléje fordult – szemeket becsukni – intett Rorik és Liz lehunyta a szemét és Rorik elkezdett halkan énekelni. A férfi hangja kellemes volt és megnyugtatta mintha az éneke minden kétséget és szörnyűséget elűzött volna, hogy aztán csak melegség és béke szálljon a lelkére. Békés álom nyomta el és az nap nem kísértetek a múlt szellemei.

- Hát ide jutottunk cimbora – figyelte a közeli fa ágán ülő Mark a kúriát és a mellette szálldosó fény gömbre nézet – te tudsz, segíteni Blacken vagy megint csak kivárod az alkalmas pillanatot? Oh, vagy még nem jött el az ideje, hogy közbe avatkozz? Vonta fel a szemöldökét Mark, mikor a gömb villogni kezdett – te tudod. Pedig azt hittem, hogy nem hagyod szenvedni a szeretett nőt. Érdekesek vagytok ti halandók – mondta csendesen Mark és elsötétült a tekintette, mikor a fénygömb többször megvillant - de irtózatos így látni őket a fájdalmukban roskadva. Pont úgy, mint akkor... pont, mint Ellenánál.

Rorik, amit énekel egy kelta altató dal, amit azanyák a kisgyermekeinek énekelnek: Éiníní

Kicsit később sikerült ezt a szöszt felraknom, mert elment azt időm a rámolással, de gondoltam most, hogy sikerült leülnöm végre felrakom ezt az új részt. Remélem tetszett nektek ez a szösz és ígérem igyekszem a következővel.