Japer a szellem szálláson az ágyon ült és mosolyogva hallgatta Emilyt, aki fülig érő szájjal mesélte el a Weasley ikrek szökését és az utána keletkezet mámorító káoszt, amit Umbridge és Frics kénytelen volt élvezi; mert egyik tanerő sem volt hajlandó a kisujját sem mozdítani, hogy megkönnyítsék az életüket. Sőt a legtöbben cinkosokká lettek és segítették így vagy úgy a diákok csínyjeit, akik közül nem egy akart a megüresedett roxforti csínytevők helyére kerülni. Így Emilynek volt, mint mesélnie rég látott barátjának, aki utolsó találkozásuk óta kissé komorabbnak tűnt a borostája takarásában és gondterhelt fakókék szemeivel.

- Figyelsz rám? Hallgatott el Emily, mikor rá pillantott.

- Persze – felelte Japer – de ne haragudj, fáradt vagyok egy kicsit és nehéz követnem téged annyira lelkes vagy. Elszoktam tőled vagy bármitől.

- Sápadt vagy.

- Én mindig az vagyok – somolygott Japer.

- A szokottnál is – húzta el a száját Emily – eszel rendesen?

- Igen, ne aggódj.

- Hogy ne aggódnék érted, mikor az egyik legkedvesebb barátom vagy. Nem szeretném, ha valami bajod lenne – lépet Japer elé és közelebb hajolt hozzá, hogy bele nézzen, a szemébe kifürkéssze a komor arcot. Óvatosan megérintette a fiú arcát, aki kissé összerezzent a gyengéd érintéstől – igazad volt arról, hogy előbb nősz fel, mint én, mert már nagyon felnőttes gondokat kaptál az anyámtól. Eltűnt a mosolyodott és a huncutság a szemeidből. Egy megfáradt férfi ült itt előttem, aki elhagyta a borotváját valahol.

- Nem volt kedvem megnyesegetni magam - vont vállat Japer és megfogta Emily kezét, ami szinte elveszett a tenyerében. Régen olyan boldog lett volna egy ilyen gyengéd pillanatért kettőjük között, de most nem dobbant meg a szíve hevesen, csupán melegséget érzet és boldogságot, hogy az előtte álló lány aggódik érte. Japer óvatosan Emilyre mosolygott és megcsókolta a kézfejét – jól vagyok tényleg. Csupán fáradt vagyok semmi több. Látni akartam, hogy jól vagytok.

- Mi jól, de te nem – ingatta a fejét Emily és leguggolt eléje és aggodalmasan nézet fel gyerekkori barátjára –mond el mi bánt. Kérlek, Jay. Nézet rá könyörgően Emily és Japer felsóhajtott tudta nagyon jól, hogy a lány addig nem hagyja békén, amíg nem tesz vallomást.

- Úgy érzem, a széllel szemben haladok, és nem tudok segíteni anyukádnak pedig számít rám. Folyton zsákutcába futtok eredmények nélkül és mikor jelentem a semmit árulásnak érzem.

- Anya biztosan nem. Menj beszélj erről vele.

- Nem megyek oda – ingatta a fejét a fiú – nem merek a szemébe nézni. Esküt tettem neki, hogy szolgálom, ahogyan a szüleim teszik, de nem vagyok olyan, mint ők vagy a bátyám. Haszontalan vagyok.

- Beszélsz te itt butaságokat Jay. Nagyszerű varázsló vagy és elég dörzsölt is. Most elkeseredett, vagy de hidd el, hogy minden jobbra fordul a számodra. Magányos vagy? Kérdezte a nyilvánvalót Emily – igazából te soha nem szerettél egyedül lenni és most így kell dolgoznod ugye? Ez bánt? Ezért fura, hogy fecsegek? Elmondod mivel bízott meg anya?

- Hogy vigyázzak rátok a távolból. Néha itt húzom meg magam, de van mikor abban a barlangban ahol apád bujdosott.

- Miért nem jó ez neked? Biztosan jobb lenne itt neked nem?

- Talán, de itt meg bezárva érzem magam.

- Jaj, Jay – biggyedt le a lány ajka – menj haza egy kicsit nem lesz bajunk.

- Mikor nem figyeltem az a banya megbillogozott téged és a többieket. Tudod mennyi önuralmamba került, hogy ne vadásszam le, hogy megöljem – villant meg haragosan a fiú szeme és Emily megrebbent, ahogyan vörösre gyúlt a szeme és Japer a mellkasához kapott – inkább menj most.

- Mikor ittál utoljára vért? Kérdezte Emily szigorúan – tudom, hogy rühelled, de időnként neked is innod kell ezért vagy ilyen amilyen most vagy.

- Majd iszom, de menj, mielőtt feltűnik a hiányod valakinek.

- Ginny és a többiek falaznak nekem. Segítek – nyúlt a fiú csizmájához és kihúzta a tőrjét. Japer mielőtt szólhatott volna vagy egyáltalán megállíthatta volna Emily megvágta a tenyerét – most pedig igyál. Nyújtotta a kezét a fiú felé. Japer remegő kezekkel fogta meg a lányét miközben a szemei olyan izzó vörösre gyúltak, mint az előtt soha. Mohon szorította az ajkait Emily tenyerére.
Kellemetlen érzés volt Emily számára és igen zavarba ejtő is. Érezte, ahogyan barátja egyre csak szívja belőle a vért, de egyikőjüküknek sem volt ereje ahhoz, hogy megállítsa a másikat pedig igyekeztek szabadulni a másiktól. Az ősi varázs hatalmába kerítette őket.

- Nyugalom, most már elég lesz – szólalt meg csendesen és békésen a fülükbe egy kedves távoli ismerős hang. Japer eltolta magától Emilyt, aki mellkasához szorította a kezét. Percekig nem szóltak egymáshoz csak lopva néztek a másikra miközben a fejük fölött egy aprócska fény gömböcske, amit nem vettek észre figyelte őket.

- Sajnálom – mondta nagyon halkan Japer.

- Semmi nem történt – motyogta Emily – már jobban vagy?

- Sokkal, de ezt többet ne csináljuk.

- Jó - bólintotta Emily és a tenyerére nézet, amin a heg már elkezdett beforrni – ez, hogyan lehetséges. Fordította a tenyerét a fiú felé, aki döbbenten nézet rá, majd megragadta az orra elé húzta.

- Mi ez? Kérdezte ő is.

- Én voltam – szólalt meg egy vékonyka hang az ajtóból és a két gyerek egy lélekként ugrottak meg a hangra – nyugalom nem harapok.

- Mark! Kiáltott fel Emily.

- Hokudo! Csattant fel Japer.

- Jelen – vakarta meg a hátsó lábával a hosszú fülét róka alakjában Mark – szóval hogyan vagytok?

- Mióta voltál itt? Fakadt ki Emily – füleltél vagy Matt állított rám? Követtél? Kerekedett el a lány szeme, mire Mark a kis róka alakjában felvakkantott.

- Kószáltam egy kicsit és megláttalak ide osonni így követtelek. Megjegyzem aranyos vagy kutya alakodban.

- Köszi – mosolyodott el szégyellősen Emily, majd megrázta a fejét és szemöldök ráncolva meredt a rá meredő róka kölyökre – miért is követtél?

- Kíváncsi voltam miért vagy kint Matt nélkül. Erre itt vagy a vámpírkáddal, aki kóstolgat. Ejnye, te szégyentelen nem elég neked Matt neked kell egy másik bestia?

- Az életeddel játszatsz az összessel – villant meg Emily szeme.

- Róka vagyok nem macska, de nyugalom csak vicceltem. Ugrott fel az ágyra és a takarók alá bújva mocorogni kezdett. Japer gyanakodva állt fel és kíváncsian figyelték mit csinál. Emily felsikkantott, mikor Mark feje felbukkant és maga köré csavarvart lepedővel rájuk mosolygott.

- Tudtam, hogy kellett volna hoznom piát – ingatta a fejét Japer – nem volt jó neked a szőrgombóc formádban?

- Nem, így kényelmesebb bár szellősebb. De legalább így nem érzem magam olyan picinek – tekintett le Emilyre, aki csak felvonta a szemöldökét – add a kezed, ha így marad Matt agyvérzést kap, de ellőtte elver engem. Nem hittem volna, hogy képes vagy a véredet adni egy vámpírnak – tette a kezei közé Emilyt, ami kellemesen át melegedett.

- Ő a barátom.

- Oh, persze azt én is tudom. De tisztában vagytok vele, mit tetettek az előbb? Kérdezte a fiú és megpaskolna Emily meg gyógyított kezét, majd összefonta a karjait a mellkasa előtt. Ahogyan ott állt Japert egy ókori rómaira emlékeztette és olyan fontoskodónak tűnt is.

- Csak vért adott nekem.

- Hát nem éppen – sóhajtott fel Mark – de nyugalom semmi olyat nem tettek, ami a jövőtökre nagyon kihatásra lenne. Nem házassági fogadalmat tettek csak szimplán egy erős kötelékkel fontátok össze az életeteket. Semmi para.

- Tessék? Pislogott értetlenül Japer és a fiú felé lépet fenyegetően – ezt hogyan értsük?

- Mondom semmi olyan, amiért most izgulnotok kellene. Egy ősi varázslat szerint, ha egy magadfajtának önként adja a vérét egy halandó azzal örök kötelék alakul ki közöttük és ez igaz lesz a leszármazottaikra is. Így tett régen Plutosz is apáddal, hogy megmentse és azóta szolgál, ahogyan ti is az Arrowokat, de most te kötöttél szerződést Emilyvel. A te részedről még erősebb lett a szolgálat.

- Én nem akartam még jobban a családunkhoz láncolni így is sokat tettek már értünk...

- Félre érted az egészet Emi. A szolgálat önkéntes mindig is azt volt, de a szívben kötött eskük erősebbek bármely varázslatnál. Jay szeret téged bár már nem, úgy ahogyan régen, de szeret. Ahogyan Ichabod szerette és tisztelte Plutoszt, ahogyan a fiát Argust is valamilyen szinten. Sőt amilyen erős barátság fűzte a nagyapádhoz, akit a fivéreként is szeret úgy téged és édesanyádat is mélyen szeret. Vannak olyan varázslatok, amik örökre szólnak, mert a lélekből és a szívből születnek, de akadnak olyan ritka varázslatok, amik ezekből táplálkozva fejtik ki a hatásukat úgy, hogy nem kötnek olyan láncokat, amik fojtogatnának. Ez is az. Nem kötelez semmire, mert nem is kell – fogta meg Japer kezét Mark, majd Emilyére tette – ahogyan Dumbledore professzor is sokszor mondja a szeretett a legerősebb varázslat. Hiszen mi mindent megtennék a szeretteinkért nem? Vérünket és életünket adnák értük.

- Mark – nézet rá döbbenten Emily.

- Te mindig magad elé helyezed mások érzéseit és segítesz rajtuk nem törődve semmivel és senkivel. Tovább látsz, mint bárki más meg látod másokban azt, amit még önmaguk sem tudnak, hogy bennük van. Így volt Mattel is és velem. Ebben nagyon hasonlítasz édesanyádra, aki testvéreként tekint a keresztapádra, aki vérfarkas. A jót észre veszed, sőt észre veszi a családod. Apád is. Ám nem innen ered a te köteléked.

- Mark mi van veled? Ráncolta a szemöldökét Japer – fura vagy.

- Honnét ered? Lépet a fiú felé Emily.

- Minden Plutosszal kezdődött, de Alexander fejezte be.

- Mit? Kérdezték egyszerre. Mark az ablak felé nézet ahol az első napsugarak kezdték át törni a bedeszkázott ablakok réseit.

- Hajnalodik, menned kell. Feltűnő egy fekete kutya. Lökte az ajtó felé Emilyt Mark – Jay elkísér.

- Mi van? Mi volt ez a duma? Kérdezte Jay.

- Semmi különös, majd később mindent elmondok – intett a fejével a fiú.

- Miért nem jössz velünk? Állt meg Emily.

- Időbe telik vissza változnom és nem volna jó, ha csupaszon látnátok – füllentette. Japer vállat vont és a vonakodó Emilyt maga előtt tolva kimentek a szobából, miközben lefelé menet azon beszélgettek milyen furcsa dolgokat mondott a fiú. Mark, ahogyan meghallotta a csapó ajtó csapódását a földszintről a szobába fordult. Kinyújtotta a karját és csettintett. A szobában lévő por felkavarodott, örvénylett, tombolt viharosan. Megrezzentek az üvegek és a deszkák, a rongyos függönyök lobogni kezdtek a szobában keletkezett viharos szél miatt. Mark köré csavart lepedő eltűnt és egy gazdagon díszített világoszöld kimonó jelent, meg rajta míg a kezében egy hosszú legyező. A romos szoba elvesztette régi formáját helyébe egy burjánzó élettel teli erdőség alakult ki patakkal, sziklákkal zubogó vízeséssel. Egy másik világ költözött a szobába a végtelenbe nyúlva.

- Tudom, hogy itt vagy – csapta fel a legyezőt a fiú – itt alakot tudsz ölteni. Mark feszülten figyelte a cikázó fénygömböt, ami jó ideje Emily és családja nyomában járt és kiről az apja is beszélt. Szemével követte az útját, ahogyan körbe járja a kis világot maga körül, majd lassan a fűre szállva erős fény kíséretében lassan felvette eredeti alakját. Mark közelebb lépet az alakhoz, aki döbbenten nézte először a kezét, tapogatta meg a mellkasát, majd rá tekintett a zöld szemeivel a szél borzolta vörös haja mögül. Mark elmosolyodott és egy kis ujj mozdulatával a szél kedvesen megcirógatta a férfit elrendezve rendezetlen külsejét.

- Mikor is volt, mikor utoljára találkoztunk? Kérdezte Mark csevegő hangon.

- Egy élettel ezelőtt – mosolyodott el Sebastian McOnnel.

Itt vagyok van ihlet :3 Én remélem a Japer illetve a Valentine család rajongói örülnek a felbukkanásnak. A Mark fanok meg az új fejleményeknek. Igyekszem a folytatással lassan kész, de még írnom kell hozzá és bővíteni mert meglepő de van ötlet. Remélem marad és bízom benne tetszett nektek a szösz.