Nem mondanám, hogy nehéz volt egyetamistaként az élet. Persze nagyon sok tanulni valónk volt, ha sikeres életet szerettünk volna, de ezen kívül szerettem egyetemista lenni. Az a négy év, amit együtt töltöttünk, szinte mindennel felért számomra. Amikor betöltöttük a huszadik életévünk, Jungkookkal aláírtuk a papírokat és közös megegyezésre jutottunk, hogy egyetem után összeházasodunk.

Sok barátra leltem a négy év alatt és sok minden másképp volt, mint a középsuliban. Lány barátaim is lettek, akiket mindennél jobban szerettem. Jiminnek lett egy barátnője, mégpedig az a lány, akivel a közepsulis bulinkra jött el. SooHyeon az évek alatt a leges legjobb barátnőm lett, emiatt pedig Jimin majd' kiugrott a bőréből, olyan örömmel fogadta a mi barátságunk.

A csapatunk többi tagja pedig száznyolcvan fokos szögben változott meg, mind külsőleg, mind belsőleg. Hoseokot az egyik ügynökség vette szárnyai alá, ahol még híres táncos is lehet belőle vagy akár egy tánctanár is. Namjoon dalszerző lett, úgy mint Yoongi. Seokjin szakácsnak készült és egy éttermet is szeretett volna nyitni. Taehyung és Jimin gyakornokok lettek ugyanannál az ügynökségnél, ahol Hoseok, Namjoon és Yoongi is dolgozott. Jungkook és én pedig folytattuk tovább tanulást, hiszen mi a szüleink cégét vehettük át. Még nem lettünk hivatalosan is igazgatók, de amint a szüleink úgy gondolják, hogy kellőképpen felkészültek vagyunk, akkor nem lesz kérdéses, hogy a miénk lesz-e a cég vagy sem.

A bajkeverő tinikből, felelősségteljes felnőttek lettek és emiatt borzalmasan büszkék voltunk magunkra.

Ma volt a diplomaosztónk és rendesen rettegtem az egész naptól. A taláromat kiszerettem volna vasalni, hogy ne gyűrötten vegyem fel erre a különleges napra, de teljesen véletlenül megégettem az anyagot. Jungkook a diplomaosztó sapkáját hagyta el valahol az előző buli helyszínén. Reggel azon voltam, hogy minél gyorsabban szerezzek egy új talárt, Jungkookot pedig visszazavartam oda, ahol a tegnap éjjel bulizott a többiekkel.

- SooHyeon, segítened kell - szóltam bele a telefonba, miután legjobb barátnőm felvette. - Megégettem a taláromat és egy hatalmas lyuk lett rajta, mit tegyek?

- Először is nyugodj meg - szólalt meg kedvesen, mire muszáj volt egy nagy levegőt vegyek. - Az unokatesóm tavaly ballagott és megtartotta a ruhát.

- De nem biztos, hogy jó lesz rám! - kezdtem egyre idegesebb lenni, amikor az órára pillantva vettem észre, hogy alig három órám van elkészülni és az egyetemre érni.

- Ne aggódj, már miért ne lenne jó rád? Csak egyetlen egy baj van.

- Micsoda? - kezdtem el körmeimer rágni idegességemben.

- Busanban él - válaszolt, mire nekem muszáj volt leülnöm. - De ő is eljön a diplomaosztóra, szóval megkérhetem, hogy hozza el magával, te pedig gyere el nyugodtan a ruhádban és majd az egyetemen felveszed a talárt.

Kissé nyugodtabban bontottam a vonalat, miután mindent megbeszéltünk, majd lassan készülődni kezdtem. Később Jungkook is megérkezett, kezében a sapkával, mire egy megkönnyebbült sóhajjal tudattam magammal, hogy semmi baj nem lesz ezután.

Amint elkészültünk, szinte azonnal beültünk a kocsiba és indultunk Jiminékhez, hogy felvegyük őket, majd egyenesen az egyetemre vettük az irányt, ahol szokás szerint már a többiek ott voltak.

- Hol a talárod?! - ordított fel anyám, mire csitítgatni kezdtem, hiszen mindenki minket figyelt. - Még jó, hogy a házat nem égetted el! - emelte fel ismét a hangját, miután elmeséltem a történteket.

Ezután megvártuk SooHyeon unokatesóját, aki elég hamar ideért, ahhoz képest, hogy Busan három órára van innen. Nem győztem hálálmodni és előtte hajolgatni, amikor átnyújtotta a talárt, ami ugyanúgy nézett ki, mint az enyém. SooHyeon segített rám adni a ruhát, majd próbáltunk minél hamarabb a többieket utolérni, méghozzá magassarkúban.

A diplomaosztó közel két órán át tartott. Miután mindenki sorra került és megkapta a diplomáját, mentek amerre dolguk volt. Kitárt karokkal rohantam szüleim karjaiba és hagytam, hogy anyám a vállamon sírja ki magát, míg apám büszke mosollyal nézett le rám, ami megmelengette szívemet.

- Mindenki, egy csoportképre! - kiáltott fel szokásosan Taehyung, mire azt tettük, amit kért.

A mi kis csapatunk összeállt egy normális képre, majd a többi képeken viccesebbnél viccesebb pózokban álltunk be, a legvégén pedig kiáltva dobtuk fel sapkánkat a levegőbe, amit a fotós szerencsére lencsevégre kapott. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor. Még készítettünk pár fotót a szüleinkkel, aztán elindultunk az egyik étteremhez, ahol mindannyian egy asztalhoz ültünk.

Nem gondoltam volna, hogy ennyien leszünk, de nem is érdekelt. A szüleink nagyon jól megismerték egymást az évek alatt, így nem volt gond, hogy együtt ebédeltünk. Végignéztem a barátaimon, akik nevetve beszélgettek mindenféléről és el sem tudtam hinni, hogy idáig eljutottunk. Felnőttek lettünk, kijártuk az egyetemet is és annyi év után is legjobb barátok voltunk. Ennél szorosabb baráti csoporttal még nem találkoztam és remélem, hogy örökké ilyen jóban leszünk.

- Ugye nem fogsz megint sírni? - csúsztatta tenyerét Jungkook a combomra.

- Dehogyis - haraptam meg alsó ajkam, mire a többiek is engem kezdtek el figyelni.

- EunSoo már megint elérzékenyült~! - gügyögött Taehyung, mire kedvem támadt képen vágni. - A mi kis hugicánk már megint sír - imitált síró hangot, mire morogva adtam tudtára, hogy ha nem fogja be, azonnal megverem, mire a többiek csak kinevettek.

Amikor jól laktunk és rendesen kibeszéltük magunkat, úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, hiszen nem volt mit csinaljunk. Ám, amikor próbáltunk kiosonni az étteremből, szüleinket hátrahagyva, Jungkook apja utánunk szolt.

- Vidd el a kocsit! - dobott egy kulcsot Jungkook kezébe, mire mi értetlenül figyeltük a sejtelmesen mosolygó férfit.

Amikor kiléptünk az utcára, Jungkook megnyomta a slusszkulcs egyik gombját, mire az étterem előtt álló limuzin lámpái villogni kezdtek.

- Na ne! - lépett megdöbbenve Hosseok a limuzin mellé. - Ez most komoly?!

- Úgy látszik - válaszolt Jungkook. - Egyáltalán mióta van limuzinja az öregnek?

- Leszarom, hogy mióta, irány bulizni! - Taehyung már megint hozta a formáját és már be is ült a limuzin hátsó részébe, mi pedig követtük példáját.

Jungkook beült a volán mögé, Yoongi pedig mellé. A zene üvöltött a járműben, mi pedig egy jó kis klubbot kerestünk, ahol egy oltárit tudnánk bulizni. Ma még szórakozunk, holnaptól pedig kezdődhet a nagybetűs élet.

- Na és mikor lesz esküvő? - tette fel a nagy kérdést Namjoon, miután azt vártuk, hogy a többiek elhozzák a kikért italokat.

- Igazából még fogalmunk sincs - válaszoltam sóhajtva. - Ha nem idén, akkor jövő tavasszal már biztos, hogy lesz.

- Ráérnétek még, de a cég érdekében minél hamarabb egybe kéne keljetek. - szólalt meg Jin is, mire bólogatva adtam tudtukra, hogy ezzel én is tisztában vagyok.

Megszokásból rápillantottam a jeggyűrümre, ami már fél éve az ujjamon díszelgett és mindig mosolyt csalt az arcomra, amikor visszagondoltam arra a téli napra, amikor Jungkook megkérte a kezem.

Lábaim alatt ropogott a hó, ahogy Jungkook felé közeledtem két pohár forró kávéval. Végre volt egy szabad napunk, hogy egymással foglalkozzunk, ezért Jungkook elhívott engem a város legnagyobb parkjába, ami télen volt a leges legszebb. Amint odaértem hozzá, meleg ajkait az enyéimre tapasztotta és egy csókot nyomott számra. A kávét kivette a kezemből, majd ujjainkat összekulcsolva indultunk el az egyik irányba.

Jungkook szeretett sétálni és ezt lépteiről is észre lehetett venni, hiszen ráérősen lépkedett, mintha nem lenne dolga. Miután mindketten megittuk a kávét, mindenféléről kezdtünk beszélgetni és már javában besötétedett, amikor egy nagyobbik fa alá vezetett engem.

- Tudod - kezdett bele kissé bizonytalanul - Nem készültem semmivel, mint ahogy romantikus filmekben szokás, de szeretnék valamit elmondani.

Értetlenül figyeltem, ahogy kissé ellép tőlem, kezeimet el nem engedve.

- Már évek óta a barátnőmnek tudhatlak, ami nagyon is boldoggá tesz engem. Sosem tudtam elképzelni, hogy valaha is ennyire szeretni fogjuk egymást, hiszen az ismerkedésünk nem indult zökkenőmentesen. Ezért is szeretnék bocsánatot kérni, borzalmasan érzem még mindig magam amiatt, ahogy veled viselkedtem és szavakban nem tudom meghálálni, amiért azokat a dolgokat elfelejtve szerettél belém. - mosolyodott el halványan. - Mindennél jobban szeretlek és sosem szeretnélek elengedni magam mellől, hiszen a páratlanul gyönyörű mosolyodat csakis én láthatom, csakis nekem mosolyoghatsz így csakis engem szerethesz így és semmi pénzért nem tudnám elképzelni azt, hogy más alatt is úgy nyögj, mitn alattam. - húzogatta szemöldöké pimaszul, mireegforgattam szemeimet. Belehalna, ha egy nap kihagyná a perverz megszólalásait. - Őnzőnek tűnök, de csakis magamnak akarlak tudni, hiszen ennyire szeretlek téged. Tudom, hogy az elején kényszerítve lettünk a házasságra, de most nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a feleségem légy és majd egyszer a gyerekeim anyja. Ezért is.. - engedte el kezeim, majd zsebébe nyúlva húzott elő egy dobozkát. Ezzel egyidőben féltérdre ereszkedett, mire nekem az első könny ki is csordult szememből, kezeimet pedig szám elé helyeztem, olyannyira ledöbbentem. - Kim EunSoo, lennék a feleségem? Boldogítanál életem végéig? - tette fel a kérdést, mire remegő kezeimet elvettem számtól.

- Igen! - borultam térdre, hogy nyakát körbeölelve öleljem meg és vállára hajtva a fejemet sírjam ki magam.

- Eunsoo? - szólított meg Jungkook, mire gondolataimból kizökkenve pillantottam fel rá és vettem el tőle a felém nyújtott italt.

Jungkook a csuklómra fogott, hogy felállítson, majd leült a helyemre, engem pedig az ölébe húzott és derekamat átkarolva tartott meg a combján.

Míg a többiek nevetve társalogtak egymással, addig én Jungkook arcát kezdtem el tanulmányozni és tudattam magamban, hogy vőlegényem még mindig olyan jóképű, mint amikor megismertem, csak az évek alatt férfiasodott, ami kicsit sem zavart. Ujjaimmal arcát kezdtem el simogatni, ezzel is azt elérve, hogy rám nézzen. Jungkook halványan elmosolyodott, majd kezemet elvéve csókolt kézfejemre, zavaromban pedig nyakhajlatába fúrtam fejemet.

- Szeretlek - suttogta fülembe, majd meg is puszilta az említett részt, engem pedig elfogott a jóleső borzongás.

- Én is szeretlek - csókoltam nyakára, miközben azon járt az agyam, hogy mivel is érdemeltem ki őt.

—————————
Már csak az epilógus van hátra🥺