Rettentő megalázónak éreztem, hogy Taehyung és Jungkook is meztelenként látott ugyanazon a napon, csak pár óra különbséggel. A legutóbbi személy miatt kissé éreztem úgy, hogy tartanom kéne, mivel ismertem már annyira jól, hogy mikor tudjam, melyik arckifejezése perverz. Kellemeset csalódtam, amikor az egész "kivizsgálás"-t egyetlen egy arcrándulás nélkül kibírta és ordított róla az a ritka ártatlanság. Nem volt kellemes érzés, ahogy odalent megbámult és néha hozzámnyúlt, mégis biztonságban éreztem magam. Azután nem győztem hálálkodni és legalább ötvenszer köszöntem meg mindent, amit értem tett.

Jungkook szinte megparancsolta, hogy az engedélye nélkül ki ne merjem tenni a lábam még nappal sem, nemhogy este. Azt is felajánlotta, hogy legyek nála vagy ő legyen nálam, míg a szüleink vissza nem térnek, de azt már soknak gondoltam. Megvoltam elégedve azzal is, hogy minden mozzanatomat figyelte és szinte le sem vette a szemét rólam.

Azt is megtudtam, hogy Jungkook nagyon mérges Taehyungra és, ha a szeme elé kerülne, agyonverné egyetlen szó nélkül. Az is kiderült, hogy Taehyung napokra eltűnt és otthonában sem látta senki, ezért arra következtettünk, vagyis inkább Jungkook következtetett arra, hogy beijedt tőle és elmenekült, ahogy tenni szokta.

Egy hét után a szüleink hazajöttek, ami némi biztonságérzettel töltött el, miszerint nem egyedül vagyok a számomra hatalmas házban. Bár Jimin velem volt mindig és Jungkookban sem csalódhattam, szinte ők voltak a személyes testőreim. Végül úgy látszott, hogy a két srác kezdett összebarátkozni egymással, azok után, hogy elmeséltem Jiminnek, hogy mi is törtent velem és, hogy Jungkook segített mindenben. Örültem, hogy szép lassan minden visszaállt a normális kerékvágásba, azzal a kivétellel, hogy Jungkookot megkedveltem és a két fiú, akik a legfontosabbak a számomra, barátok lettek. JiSoo végre kilépett az életemből, hiszen a napokban volt a tárgyalása, ahol úgy döntöttek, hogy kényszermunkára ítélik egy teljes évre. Ugyan tisztában voltam azzal, hogy nem lenne jó ötlet beleélnem magam ebbe a csodaszép kis helyzetbe, hiszen jól éreztem, hogy mindez egy vihar előtti csend volt.

Hiszen Taehyung két hét után visszatért.

Jimin és Jungkook mellett lépkedtem és próbáltam felvenni a két fiú tempóját, hogy ne maradjak le. Közben azt is hallgattam, ahogy Jungkook tanácsokat ad legjobb barátomnak, hogy miként szedjen fel egy lányt és tartsa is meg jó sokáig maga mellett. Bevallom, kicsit sem lepődtem meg azon, amikor a téma elkanyarodott a perverzebbik irányba.

- Ti nem unjátok még azt tárgyalni minden reggel, hogy milyen egy női nemiszerv? - ráncoltam homlokom és mindkettő tarkóját megcsaptam. - Nagyön örülök, hogy ennyire jóba lettetek, de gondolhatnátok arra is, hogy én is itt vagyok.

- Nyugi, hercegnő. - vigyorgott Jimin, ahogy hátrafordult teljes testével, így velem szemben lépkedett, azonban hatrafelé, így nem vehette észre a mögötte agaskodó villanyoszlopot. - Basszus! - fogott fejéhez Jimin. Direkt nem szóltam neki, így visszatartott nevetéssel vártam, hogy nekimenjen az oszlopnak és szintén visszatartott nevetéssel léptem hozzá, hogy megnézzem, nem történt-e komolyabb baja, mivel a fejét ütötte be.

- Jól vagy, haver? - szólalt meg Jungkook is. Ő is odalépett mellém, hogy megnézze Jimin fején lévő apró kis karcolást, ami kezdett dudorodni.

Jungkook, bal kezét Jimin fejéhez emelte, ezzel is azt a látszatot keltve, hogy a sebet nézi, de eközben jobb kezével derekamra fogott és magához húzott. Meglepetten néztem fel rá, mire ő féloldalas mosolyával pillantott vissza rám, miközben kacsintott egyet. Ajkamat beharapva hajtottam le fejem, hogy elfojtsam a széles vigyorgásom. A napokban Jungkook közvetlenebb lett velem és néha-néha apró mozdulatokkal mutatja ki, hogy egyáltalán nem vagyok számára közömbös, ám még mindig szokott velem bunkózni és a határtalan arrogancia is ott lapul a fiúban, ami szerintem örökké ott is lesz. Arrogancia nélkül Jungkook nem lenne önmaga. Ezt már az ismerkedésünk utáni időkben megjegyeztem.

- Elárulnátok, hogy mit csináltok? - zökkentett ki gondolataimból Jimin. - Ennyire brutális? - sokkolt le, mire kishíján felnevettem. Jungkookra pillanatottam, aki értette, mit szeretnék.

- Hát.... - húztam el a szót, ezzel bizonytalanná téve kijelentésem. - Eléggé..

- Ja, szerintem bekéne varrni. - szólalt meg Jungkook is.

- Mi?! - kiáltott fel kicsit sem férfias hangon, mire kitört kettőnkből a jóízű nevetés. Jungkook a combját csapkodva nevetett, míg én hasamat fogva görnyedtem be és próbáltam levegőhöz jutni.

- Mi ez a jókedv? - hallatszódott hátunk mögül egy ismerősen csengő hang. - Meséljetek, had nevessek én is.

- Szevasz, Yoongi! - rázott Jungkook vele kezet. - Semmi, csupán jókedvünk van.

- Ennek örülök. - mosolyodott el, majd tekintete rám terelődött. Alsó ajkam beszívva léptem Jungkook háta mögé és markoltam meg egyenruhájának anyagát. Féltem Yoongitól, még ha nem is bántott, de otthagyott engem, anélkül, hogy megpróbálta volna a többiekkel Taheyungot leráncigálni rólam. Arról nem is beszélve, hogy mennyire megkeserítették az életem ezelőtt pár hónappal. Tulajdonképpen Jungkooknak köszönhetem azt is, hogy leszálltak rólam. - Tőlem nem kell félned, Eunsoo. Barát vagyok.

- Akkor sem bízom benned. - szorítottam továbbra is Jungkook ruháját, mire hátranyúlt a szabad kezemhez, hogy ellépjek tőle.

- Nyugalom, Eun. - húzott elő háta mögül. - Ha Yoongi hyung azt mondja, hogy a barátod, akkor az úgy is van.

- Pontosan, elég ritka eset. - húzta félmosolyra száját.

Az eddig csendben meglapuló Jimin is előlépett és kezét Yoongi felé nyújtotta.

- EunSoo barátai az én barátaim is. - mondta komoly hangnemben. Meglepődve néztem rá.

- Rendben, öcsi. - kuncogott fel Yoongi a maga nem megszokott hangján, amit ritkán hallani, majd kezet ráztak.

- Most, hogy mindenki barát mindenkivel, indulhatnák is. - biccentett Jungkook a suli irányába. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy hova is indultunk ezelőtt, így az is kiment a fejemből, hogy első órán dogát írunk, ezért kerek öt percünk maradt beérni.

▪️▪️▪️

A dolgozatot sikeresen megírtuk, a tanár sem írt be minket hiányzónak, elvileg jó napja van. Minden simán ment, csak Taehyung jelenléte rontotta a helyzetet. Nem is törődtem vele, sem a szugeráló tekintetével, ami lyukat égetett hátamba. Egyszerűen figyelmen kívűl hagytam őt abban a másfél órában, míg órán voltunk. Megpróbáltam nem remegni és szaporán pislogni illetve nagyokat nyelni, amit észrevett volna. Nem akartam kimutatni az iránta érzett félelmem.

Az első két óra után Jiminnel együtt indultam meg a szekrények felé, ahol még percekig elbeszélgettünk mindenről, ami felhozódott. Épp a dolgozatban lévő matek egyenletek eredményeit akartam tőle megkérdezni, hogy helyesek lettek-e, még a kis lapot is odanyújtottam neki, amin a számítások voltak, hogy leellenőrizze, mennyit hibáztam. Azonban, amikor válaszolhatott volna, Jungkook erőszakosan megragadta a felkarom és maga után húzva vezetett ki mindkettőnket a szabadba. Szegény Jimin utánunk loholt, mint egy kiskutya. Próbáltam a kezemet kinyújtani, hogy elérhesse, de nem gondoltam volna, hogy a karja hosszúsága is egyenlő a magasságával. Végül utánunk futva próbált felzárkózni, ami nagy nehezen, de sikerült neki. Nem tudtam, hova megyünk, csakis a felkaromra koncentráltam és Jungkook kezére, ami egyre fájdalmasan szorította végtagom.

- Jungkook, ez fáj! - szóltam rá, mire meg sem rezdült, csupán gyorsabbra vette a tempót, így Jimin megint lemaradt. - Jeon JeongGuk! - tudtam, hogy a teljes neve hatással lesz rá, mivel azonnal rám emelte sötét tekintetét. - Kérlek, ez nagyon fáj!

- Oh... - formált "O" alakot ajkaiból, majd bocsánatot kérve lazábbra vette keze szorítását.

A suli közelében lévő erdő szélénél álltunk meg, ahol Jungkook bandájának többi tagja is jelen volt, Taehyung társaságában. A fiú érzelemmentesen nézett végig farkasszemet Jungkookkal, akinek esze ágában sem volt elengedni engem. Eközben Jimin is utolért minket nagy lihegések közepette. Térdeire támaszkodva lihegett hangosan, mire Jin odalépett hozzá.

- Most, hogy mindenki itt van. - kezdett bele Jungkook rideg hanggal. - Megmutathatom, hogy mi jár annak, aki megszegi a nekem tett ígéretet.

Jungkook végig Taehyung szemébe nézve közelítette meg az illetőt. Taehyung szemeiben megcsillant a halvány félelem és kétségbeesés, de nem tudtam tovább tanulmányozni tekintetét, mivel Jungkook akkora jobb egyenessel ajándékozta meg őt, hogy rendesen seggre esett szegény. Ezentúl Jungkook megállás nélkül püfölte ott, ahol csak érte. Idővel derekára ülve fogta le kezeit és arcát kezdte öklével eltorzítani. Rettentően megijedtem és abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mit tett az a srác velem, sem az, hogy ezzel magamat sodrom veszélybe, de muszáj volt közbelépnem.

Jungkook nevét kiáltva szaladtam oda hozzá, így rálátást nyerhettem Taehyung véres arcára. Furcsáltam, hogy hagyta magát és azt is, hogy végig vigyorogva tűrte a fájdalmas ütéseket.

- Ha mégegyszer hozzányúlsz, én kinyírlak! - csendült fel Jungkook rekedt hangja, ahogy Taehyung arcába ordított. - Még csak rá se nézz! Megértetted, szarházi?! Úgy lássam meg, hogy akár egy pillantást is vetsz rá, én esküszöm az égre, hogy addig élsz!

- Jungkook! - fogtam vállára, hogy megállítsam, de erőszakosan ellökött magától, így a földre estem. Jimin elhúzott onnan, de még mindig a földön ülve figyeltem a két srácot. - JeongGuk!

Keresztneve hallatára sem tántorodott vissza, szüntelenül csak Taehyungot ostromolta ütéseivel, aki már észméletlenül feküdt. Nem nézhettem tétlenül, ahogy halálra veri a srácot, nem bírtam tovább. Minden erőmet összeszedve álltam fel és rohantam a két fiúhoz. Amint melléjük értem, letérdeltem és testemmel Taehyungra hajoltam, hogy Jungkook ökle a hátamat érje. A fájdalom szélsebesen nyílalt gerincem vonalába, ezzel a lendülettel pedig egy fájdalmas nyögéssel ráestem az eszméletlen fiúra. A levegő bennem rekedt és gondolom a többiek sem éreztek másképp. Mintha az idő megállt volna, síri csend lett. Csupán hangos zihálásom és Jungkook kétségbeesett hangját hallottam, ahogy nevemet kiáltja.

Szemeimet összeszorítva tápaszkodtam fel az eszméletlen Taehyungról, majd Jungkook vállába kapaszkodva fordultam a fiú felé, hogy szorosan magamhoz vonjam a dühtől reszkető testét.

- Miért tetted? - remegett meg hangja. Jobb kezével hátamat simogatta, ahol az ütés ért, bal kezével pedig fejemet tartotta. - Miért avatkoztál bel?

- Mert halálra verted volna, azért! - csaptam egy erőteljeset hátára, majd elhúzódtam tőle. - Miért voltál ennyire aggresszív? - ütöttem mellkasára. Könnyeim már rég arcomat áztatták, bár fogalmam sem volt, hogy miért kezdtem el sírni. Talán a félelem miatt, ami annyira eluralkodott rajtam, hogy könnyek formájában szakadtak ki belőlem. - Miért kellet így megijesztened engem? Miért?!

Folyamatosan ütöttem mellkasát az öklömmel, ő pedig csukott szemmel tűrte a fájdalmat. Szüntelenül kérdeztem tőle, hogy miért tette, hogy mire volt jó, hogy mivel lesz ezután jobb. Teljesen kikészített ez az egész.

- EunSoo-ah... - fogott csuklómra finoman. - Nyugodj le. - szólt lágyan, majd ökölbe szorított kezemre nyomott egy puszit. - Sajnálom, csak nyugodj meg kérlek.

Fejemet Jungkook vállára hajtottam, míg keservesen zokogva adtam ki magamból a bennem felgyülemlett feszültséget.

▪️▪️▪️

Röpke fél óra után visszaindultunk a suliba. Legalább is a csapat fele. Jungkook, HoSeok, JiMin és én, Taehyungot vittük el a korházba. Kis idő múltán megtudtuk, hogy enyhe agyrázkódása lett és az orra is eltört. Haragudtam Jungkookra, amiért ennyire elrendezte szegény srácot. Akármit is tett, nem volt szívem a legrosszabbat kívánni Taehyungnak. Lehet a lágy szívem, vagy, mert lány vagyok és gyenge lelkű, de megsajnáltam őt.

Idővel elköszöntünk HoSeoktól, mivel ő bentmaradt, míg Taehyung fel nem kel, mi pedig hazafelé vettük az irányt. Miután Jimint kellőképpen meggyőztem, hogy hazamehet, én is fordultam volna a házunk irányába, ha Jungkook vissza nem húz magához. Testemet szoros ölelésbe vonta, amit kis habozás után viszonoztam. Mindvégig láttam szemeiben a megbánást és aggodalmat a történtek miatt, így tudtam, hogy tényleg sajnálja azt, amit tett.