2017.09.12

Első nap a középsuliban. Mekkora szívás már, hogy ismeretlen okok miatt hirtelen azon kapod magad, hogy a kocsi hátsó ülésén várod, hogy megérkezz egy teljesen új városba és környezetbe. Rengeteg ember közé, akiket még sosem láttál. Aztán már a suli hatalmas méretét szemlélve eszmélsz fel, hogy hol is vagy valójában. Gondolataim szikraként pattantak el fejemben, ezzel elárasztva elmém, így az odafigyelésem is akadályozta. Annyira elfoglaltak a fejemben filmként lejátszott képek, hogy nekiütköztem egy diáknak, így mindketten a földön kötöttünk ki.

Remek.
Az első benyomás megvan.

Szemeimet lehunytam és lassan feltápászkodtam, miközben próbáltam nem a sok szempárra figyelni, amik csakis rám irányultak, mint egy kirakat bábura.

- E-elnézést! - hajoltam meg előtte mélyen. Nem mertem ránézni, így csak remegő kezem nyújtottam ki, hogy segítsek neki felállni, de az illető erővel elcsapta a közeléből. Alsó ajkam beharaptam és bátorságot véve ránéztem.

Épp akkor állt fel, fenekét leporolva. Táskáját vállára csapta, majd indulni készült, de még visszafordult hozzám.

- Legalább nézz a lábad elé, szerencsétlen. - mormolta rekedtes hangján, majd távozott.

Az összegyült diákok szinte egy emberként nézték végig, ahogy a srác laza léptekkel a suli bejáratához sétál, majd belép rajta. Még az arcára sem emlékszem.

Lehajtott fejjel indultam el én is és próbáltam mindent elfelejteni és új erővel elkezdni, de akkor már én is tudtam, hogy azon a napon mindent elrontottam.

Nem sok kellett, hogy megtaláljam az osztályom. A második emeleten volt, így pechemre lépcsőzhettem minden nap. Remegő kezemet felemeltem és az ajtó kilincse irányába emeltem. Ujjaimmal körbefontam a hideg kilincset, majd nagyot szusszanva benyitottam. Talán egy kicsit túl nagy hévvel, mint azt gondoltam...

- Oh! EunSoo, drágám! - lépett hozzám a bent lévő tanár, aki természetesen az osztályfőnököm volt. Kedvesnek bizonyult, már a legutóbi találkozásunknál is megtalasztaltam, így nem tartottam attól, hogy leordítja a fejem, miszerint késtem két másodpercet.

Bizony, megnéztem!

- Örülök, hogy sikeresen megtaláltál minket! Kérlek mutatkozz be! - tette vállamra kezét, mire én izgatottan elmosolyodva néztem az osztályra, akik nem volt annyira sokan.

- Jó reggelt! A nevem Kin EunSoo. Busani vagyok, de Daejeonból költöztem ide a szüleimmel. Hm...Szeretek rajzolni. - erre a kijelentésemre egy srác felkapta a fejét a padról és egyenesen rám emelte fekete íriszeit. - Remélem, jól el leszünk!

- Köszönjük, EunSoo! Menj, foglalj helyett Jimin mellett. - a név hallatára kitágult szemekkel kaptam a fejem a tanárnő irányába, aki kedvesen mosolygva mutatott a fiúra.

Jimin...
Túl ismerős név ahhoz, hogy elfelejtsem.

Félve rápillantottam az újdonsült padtársamra, aki csak unottan pillantot vissza rám, majd fintorogva elhúzta a száját, majd kifelé jezdett el bámulni, az ablakon keresztül.

Féltem tőle. Nem akartam mellé ülni.
Ne izgulj, menni fog! Hiszen te vagy Kim EunSoo!

Arcát jobban megfigyelve, nagyon ismerős volt. Nagy szemek, pisze orr, vastag és dús ajkak, na és persze kicsi, de az enyéimnél még mindig nagyobb kezek.

Ő az.
Ő az a Jimin, akit már tízenegy éve hiányolok.

Nagyot sóhajtva lassan leültem a helyemre, mire Jimin a székkel elhúzodott tőlem, amit csalódottan fogadtam, hiszen mertem azt hinni, hogy érzelemmentes arckifejezése ellenére még kedves lehet.

▪️▪️▪️

Az első nap egész jól ment. Azon kívül, hogy az ebédlőben mindenki szeme láttára öntöttem nyakon Jimint egy tál levessel, teljesen véletlenszerűen. Ennél "jobbat" már nem is kívánhattam volna magamnak, de még ott volt az a rejtélyes üzenet is anyámtól, hogy ma beszélnünk kellene. Sosem írt nekem még ilyen üzenetet és sosem jelentette ki, hogy beszéljünk, mivel ha akartam vagy sem, akkor is elmondta, amit akart.

Sóhajtva csúsztattam farmerem zsebébe telefonom és siettem haza, hiszen állítása szerit nem késhetek. Ezzel a pár szóval teljesen felcsigázott és nagyon is kíváncsi voltam, hogy mit is akarna velem beszélni. Titkon reméltem, hogy visszaköltözünk, mivel nem tetszik nekik a hely vagy elmegyünk Disneylandbe, de persze, amint beléptem a nappaliba, a rózsaszín köd fokozatosan oszlott el fejem fölött, ezzel csalódottá téve engem.

- Szervusz, drágam! Gyere csak nyugodtan! - mosolyogtt anyám elég furcsán.

Zavartan indultam el az irányukba, hiszen rajtunk kívül még jelen volt három ismeretlen. A srác, aki a kanapénkon terült el telefonjával a kezébe, teljesen ismerős. Az öltözéke beleégett a fejembe, köszönhetően a ma reggeli incidensenk. Arcára emeltem tekintetem és azt hittem, azonnal elájulok jóképű és egyben írtóra cuki arcát látva. Valami volt abban a fiúban, ami engem megfogott. Lehet a "mindent leszarok" énje, hiszen végig a telefonján pötyögött, letojva a szülőket, akik próbálták a tudtára adni, hogy nem illendő ilyet csinálni, amikor társaságban van. Bár az is lehet, hogy a férfias és karizmatikus arca mellett ott bújkált némi kisfiús báj is, ami annyira elvette az eszem, hogy teljesen rajta maradt tekintetem, így észre sem vettem, hogy pont rámpillant. Szemei kitágultak, míg ajkai enyhén elnyíltak.

- Te... - mutatott rám ujjával teljesen döbbenten, mire az anyja gyorsan lecsapta kezét, azzal a szöveggel, hogy nem illik mutogatni. Addig én ajkamat beharapva próbáltam láthatatlanná válni.

- Ismeritek egymást? - csillantak fel anyám szemei. Nem tetszik ez a nézés...

- Mondjuk úgy, hogy belebotlottunk egymásba. - nevettem fel talán túl hangosan, mint ahogy azt én elképzeltem.

- Nagyszerű! - csapott egyet kezeivel az ismeretlen nő. - Azért vagyunk itt, mivel egy fontos dolgot szeretnénk nektek elmondani.

- Mivel egyesítenénk a cégünket a Jeon családdal, két örököst kéne összeházasítani, hogy könnyebb legyen minden a jövőt nézve. - mondta anyám, lágyn hangon.

- Mi itt a probléma? Miért kellünk mi..... - hagytam abba azt, amibe belekezdtem. Hirtelen beugrott, hogy pontosan mit is mondott anyám, ezért teljesen lefagytam. Szemeim kitágultak és könnyeim mardosták őket, míg kezeim ökölbe szorítottam. - Ne viccelj...

- És ezt csak így bejelenteni?! - csattant fel a velem szemben ülő srác. - Nem elég, hogy teljesen leszartok, de még el is döntitek, hogy kit vegyek el? Ezt? - mutatott rám undorral az arcán, ami kissé a lelkembe tiport. - Ezt?! Csalódtam bennetek...

Hangos trappolások közepette viharzott ki a nappaliból, hogy a bejárati ajtót erejével becsapja, hogy a plafonon lévő csillár megremegjen.

- Sajnáljuk! A fiúnk nevében is! Tudjátok, kissé aggresszív amióta eltiltottuk őt a bankkártyájától . - nevetett kínosan az anyja.

- EunSoo? - anyám kíváncsi hangja rázott vissza a kegyetlen valóságban, ahol szembesültem azzal a ténnyel, hogy a vérszerinti szüleim odaadtak egy ismeretlen srácnak és mindezt a karrierjük miatt.

Szótalnul felálltam és kizárva szüleim kiáltásait, kiléptem a hátsó ajtón, hogy egy kis levegőt szívjak és kisszellőztessem a fejem.

- Remek, nem hogy a menyasszonyom lett, de már a szomszédom is. - hallottam meg nem messziről a srácot, aki engem bámulva beszél magához. - Ugye tudod, hogy már utállak?! - szólt hozzám bosszúsan, mire lehajtottam a fejem.

- Nem tehetek róla és egyébként is, én is bele lettem rángatva ebbe az egészbe! - szóltam vissza éllel a hangomban, ugyanis már lassan kezdett elegem lenni a videlkedéséből.

- Ch! - forgatta meg szemeit, majd zsebredugott kezekkel fordított hátat. - Próbálj meg nem a szemem elé kerülni, szerencsétlen.

Nagyot sóhajtottam szavain, mert hogy is lennék képes őt elkerülni, amikor ennyire közel vagyunk egymáshoz.

Egész nap nem vágytam másra, csak egy ki nyugalomra és reméltem, hogy ezt meg is kaptam, erre jön ez a fiú és mindent lerombol a szüleimmel együttvéve. Nagyot sóhajtva rogytam le a földre és feküdtem ki a nap alá, hogy fehér bőrömet simogassák a sugarak, amik még így szeptember elején elég nagy erővel ostromolják bőröm. Szerncsére visszaszállt annyi életkedv belém, hogy realizáljam, mennyi bántás ért már ma, ezért az az egyetlen érzés is, amibe kétségbeesetten kapaszkodtam, azon perc elszállt és tudtam, hogy ennek még nincs vége.

Nagyon nincs vége.