Csendben ücsörgött a körben elhelyezett székek egyikén. Másik hét, hozzá hasonló szerencsétlen között. Akiknek az orvosuk szintén csoportterápiát javasolt. Mert csak akkor tud neki segíteni, ha ő is akar magán segíteni. Nem sok kedve volt az egészhez, de megígérte Ivánnak. Nem igazán látta értelmét. Mégis itt volt, és várt a sorára. Lassan körbeérnek a bemutatkozással. Mindannyian problémákkal küzdenek, és mind azt gondolják, hogy az övék az egyedüli és a legkomolyabb. Valahol persze igazuk van, de csak azért, mert nem láttak még valódi, életbevágó problémákat. Évi, Piroska, Sára, Léni, Nimród, Botond (aki nem szereti, ha Botinak hívják) és Andris. És a kör most elért hozzá. Minden tekintet rá szegeződött.

- Sziasztok. Jutka vagyok - kezdte, nagyjából ugyanazzal a hangsúllyal, mint a többiek. - Reménytelenül lúzer, aki se beilleszkedni, se tisztességes állást szerezni nem tud. Mintha nem is léteznék. Hogy mit várok az élettől és ettől a csoportterápiától? Nem tudom. Azt se tudom, hogy ki vagyok én valójában. Talán azt várom, hogy ne tegyek tönkre mindent.

- Szia, Jutka - köszöntötték a többiek, mint mindenkit.

- Köszönöm, hogy bemutatkoztatok, és elmondtátok magatokról azt a keveset, amit most tudnunk kell - vette át a szót a foglalkozást vezető Csaba. - Ezek a foglalkozások nem terápiák, itt nem csodák történnek, hanem magatokat tanuljátok meg gyógyítani. Szembenézni önmagatokkal. Itt nincsenek jó vagy rossz válaszok. Együtt megtanulunk odafigyelni önmagunkra, meghallani azt a kis belső hangot, ami figyelmet kér magának. Énidőt lecsípni magunknak a mindennapokból, mert mindenkinek kell énidő, ha csak tíz perc is, amikor csak a belső érzéseinkre figyelünk oda, vagyis önmagunkra. Bemelegítésként kezdjük egy meditációs gyakorlattal. Helyezkedjetek el kényelmesen, hunyjátok be a szemeiteket, engedjétek el magatokat, és koncentráljatok a hangomra, meg önmagatok legbelső érzéseire.

Szót fogadott. Becsukta a szemét, próbált Csaba kellemes, lágy hangjára koncentrálni, befelé figyelni. Kikapcsolni minden mást a fejében, a külvilágot és a gondolatait. Jó érzés volt, ahogy lassan megérezte a csendet, és kisimultak a megtépázott idegei. Üres volt. Békés. Csaba nyugodt hangja töltötte be a testét és az elméjét. Megnyugtató volt. Rég nem érzett már ilyen nyugalmat. Fellélegzett. Végre.

Azután rátört. Rettegés. Pánikroham. Tériszony, félelem, szégyen, sötétség, pofonok, erőszak, fuldoklás, megalázás és megalázottság, magány és csalódás, és eleven, égő fájdalom. Harag és kétségbeesés. Az iménti béke jeges pokollá változott.

„Mi történik velem?" - gondolta kétségbeesetten, letaglózva a rátörő érzésektől. Nem az ő érzései voltak. Emlékek öntötték el az elméjét. Mintha egy könyvet olvasna, az agya úgy lapozott végig a másik nyolc ember legrosszabb, legsötétebb emlékein. Akár akarta, akár nem. Képtelen volt kizárni őket.

Csaba hangja elveszett a fülében, és senki nem vett észre semmit, miközben ő a poklokat járta meg, és még soha nem érzett ehhez hasonlót. Hányingere volt. Szédült. Leizzadt. Ez kibírhatatlan! Mégis bírnia kellett, a már behunyt szemeit nem csukhatta be jobban. Mégis látott mindent. Élesen, tisztán. Kendőzetlenül.

„Nem akarom!" - nyögte némán. De tudta, hogy hiába. Már nem ő irányított. Nem volt beleszólása. Engednie kellett a nyomásnak. És végül megtört. Engedett.

***

Csendben ült a székén. Részt vett a gyakorlatokban, rajzolt, ha arra kérték, beszélt, ha Csaba azt a feladatot adta nekik. A többiek elkönyvelték, hogy Jutka csendes, visszahúzódó és szégyenlős, és elfogadták őt ilyennek. Kedvesek voltak vele és egymással. Nem is tévedhettek volna nagyobbat.

Jutka már nem küzdött ellene. Azt a csatát már a legelején elveszítette. Minden foglalkozás, minden találkozó így zajlott azóta. Körbeültek, és Csaba segítő vezetésével azon dolgoztak, hogy szembenézzenek a félelmeikkel, megtanulják kezelni azokat a helyzeteket, amik elől menekülni szerettek volna, amik nyomasztották vagy stresszelték őket. Kivéve őt. Neki nem volt választása. Beletörődött. Most már nem érte váratlanul.

Mostanra kiismerte a dolog működését. Amikor mindenki elcsendesedett, a foglalkozás elején és végén tartott rövid meditációs gyakorlat közben, akkor jöttek a látomások. Megakadályozni nem tudta. Megtanulta kezelni. Miközben mindenki más a békét és a nyugalmat kereste azokban a percekben, Jutka agya akarva-akaratlanul az életük sorskönyvét lapozgatta. Már ismerte őket. Kicsit felületesen, de épp annyira, hogy meglássa a fájó pontokat. Azok vörösen világítottak a többi emlékük között.

Már tudta, hogy mit kell tennie. Azt nem, hogy helyesen teszi-e, de máskülönben semmi értelme sem lett volna az egésznek. Engedelmeskedett hát, és megtette, amit a rátörő érzés követelt tőle. Y átvette az irányítást, és elkezdett beleírni a többiek életébe. Óvatosan, apránként, és csak a legszükségesebbet. Hiszen az élet nem játék.

Azután jöttek az apró változások. És amikor egyikük vagy másikuk elmesélte, hogy mi történt vele a legutóbbi foglalkozás óta, mindannyian örültek, és reménykedve dőltek hátra, hogy működik a csoportterápia, amiben eleinte maguk sem hittek tán. Csaba mosolygott, és nagyon elégedett volt velük. „Ti vagytok a kedvenc csoportom" - mondta nekik, és ha rájuk nézett örült, hogy ezt a hivatást választotta.

- És te, Jutka? - vonta félre Csaba a foglalkozás végén a lányt. - Te mindig nagyon csendes vagy. Minden rendben?

- Igen, azt hiszem - hazudta Jutka. - Én nem vagyok olyan bátor, mint a többiek, de érzem, hogy kicsivel erősebb leszek. Köszönöm, Csaba.

- Csak a munkámat végzem. Apropó, a te munkáddal mi a helyzet?

- Ugyanaz. Dolgozom az egyletben, eljárok takarítani, segítek a barátnőmnek. Újraírom az önéletrajzomat. Hátha most sikerül majd.

- Gyakorlod otthon is a meditációs technikát, amit tanítottam?

- Igen.

- Jobban alszol már?

- Azóta igen - bólintott Jutka. Ez az egy igaz volt.

- És a barátod?

- Vőlegényem.

- Bocsánat. Vele rendeződtek a dolgaitok?

- Most megvagyunk. Iván szeret engem.

- Az jó. Hidd el, neked is menni fog, mint a többieknek - mosolygott rá bátorítón Csaba. - Lehet, hogy neked egy kicsivel több időre van szükséged hozzá. De gondolj bele: ők is elveszetten ültek itt az elején. Mostanra pedig már érzik a kedvező változásokat. Megtanultok hinni magatokban, tudatosan megélni az életeteket. Nincs itt semmi varázslat, csak a hit, és a kitartó munka. Menni fog. Nem tartalak fel tovább. Jó éjszakát, Jutka.

- Jó éjszakát, Csaba.

Jutka hazafelé indult. Sokan jártak még az utcán. Jó idő volt. Fázósan összehúzta magát. A terápia mindig kimerítette, utána nehéz volt visszanyernie az erejét. Gyalog ment, azalatt is tisztult a feje. Az időjárás is vigasztalgatni próbálta őt. Sütött a nap, vagy elállt az eső, ha éppen azt akarta. Odahaza vesz egy forró fürdőt. Az segít.

Szeretett elmerülni a kádban. Ez volt az ő énideje. Egyszer el is bóbiskolt közben, Iván ébresztette fel. Iván, aki törődött vele, és teát meg meleg levest főz neki, mire hazaér. Azután mindig vigyázott, nehogy elaludjon a kádban. Idővel jobb lett, ahogy hozzászokott. Végül is ez sem kimerítőbb, mint bármely más koncentrálós szellemi munka. Iván türelmesen kivárta, míg végez. Hagyta, hogy magával foglalkozhasson. Mindent megtett érte.

Iván volt a tökéletes férfi a számára, aki szívből szerette őt. Az egyetlen, akinek Jutka sohasem írt bele az életébe. Iván önmagától volt ilyen. Jutka szíve megdobbant, ha rá gondolt. Bele lehet-e szeretni még jobban a szerelmünkbe? Vele ez történt.

„Nekem te vagy a terápia, amíg csak élek" - gondolta, miközben aznap este feloldódott a fiú gyengéd ölelésében.

***

- Jobban bírod már - állapította meg másnap reggel Iván, miközben reggeliztek, és megkente Jutka margarinos kenyerét is.

- Azt hiszem, kezdem megszokni. Nem könnyű az embernek szembenéznie a csontvázakkal a szekrényében, vagy a lelki szemetesládánk sötét bugyraival. De jó ez a gyakorlat, amire Csaba tanított minket. Segít egy kicsit ellazulni.

- Ügyes srác ez a Csaba.

- Pszichológus. És piszkosul jóképű - vont vállat Jutka.

- Kezdjek féltékeny lenni? - vonta fel a szemöldökét Iván.

- És én Imolára?

- Te akarod, hogy ennyit legyünk nála.

- Te pedig azt, hogy járjak terápiára. Minden kezelésnek lehetnek mellékhatásai.

- Nocsak! Felkeltette a figyelmedet a sármos terapeuta?

- Anyukád mondogatja mindig, hogy a párkapcsolatban hűséget fogadunk, nem vakságot - jelent meg egy rég nem látott, halvány, féloldalas mosoly a lány arcán.

- Ó, anyám ilyeneket tanít neked? Sürgősen beszélnem kell vele - vágott gondterhelt képet Iván, de a szája szegletében bujkáló mosoly elárulta. - Egyébként sosem fordult meg a fejedben? Neked én vagyok az első. Nem is tudtál még másféle tapasztalatokat szerezni. Nem hiányzik? Hátha jobbat is találnál.

- Rám untál, Iván?

- Úgy tűnt az éjjel?

- Nem éppen. Vagy jól tudsz színlelni. Ideadnád a sajtot?

- Persze. Miért is beszélgetünk mi ilyenekről?

- Te kezdted! - rántott egyet a vállán a lány. Ez a bosszantó játékossága már annyira hiányzott.

- Ha elhagynál egyszer, milyen lenne a pasi? - firtatta Iván.

- Gőzöm sincs - felelte tele szájjal Jutka. - De mit számít? Ha akarnám, megírhatnám magamnak a tökéletes férfit.

- És?

- Mit és?

- Miért nem?

- Unalmas lenne - tömött a szájába egy újabb adag téliszalámit a lány (mozgalmas éjszakák után mindig farkaséhes volt). - Egy kirakatbábu. Üres és mesterséges. Kell a fenének. Mondd, olvastál te valaha Asimovot?

- Tudod, hogy igen.

- Második Alapítvány. Miért nem manipulálja soha az Öszvér Bayta Darell elméjét?

- Mert annyira fontos számára, hogy ő az egyetlen, aki igazi, őszinte és tiszta szeretettel fordul felé kezdettől fogva, hogy mindennél többre becsüli ezt a természetes érzést - mondta automatikusan Iván.

- Pontosan - bólintott Jutka. - Nekem te vagy Bayta.

- És a sármos Csaba?

- Kedvelem. Tetszik. Elhivatott, aki segíteni akar. Becsülöm ezért. Ennyi.

- De mindig lefáraszt a terápiájával.

- Az fáraszt le, amit a terápián csinálunk. Nem olyan könnyű. Gyere el egyszer, és meglátod. Úgyis egy defektes csaj pasija vagy, elmesélhetnéd a tapasztalataidat a csoportban, tanulságként.

- Nem arra vagytok kíváncsiak. És nem vagy defektes - rázta meg a fejét Iván. - Ma este később jövök.

- Szőke vagy barna? - kérdezte érdektelenül Jutka.

- Mindkettő.

- Gratulálok! Csúcs vagy, drágám. És mi van Annával?

- Újra feltűnt a színen. Bottal jár, és elég szarul néz ki önmagához képest, de nem bír a fenekén megmaradni. Munkamániás. De megváltozott. Talán halálközeli élménye volt. Már nem olyan goromba pokróc. Néha még mosolyog is, meg megköszön ezt-azt az irodában.

- Jaj, Armageddon! - tettetett rémületet Jutka.

- Nekem mondod? - mosolyodott el Iván. - Bizarr látvány. Fogalmam sincs, hogy mit ettem rajta annyira annak idején. De örülök, hogy megváltozott.

- Én is. Megyünk együtt a munkába?

- Menjünk. Elviszlek. Mi a kedvenc színed?

- Kék.

- De jó! Akkor busszal megyünk - sütötte el ismét a világ legrosszabb faviccét Iván.

***

- Na, mi újság, Rómeó? Sikerül végre megpuhítanod Júlia szívét?

- Nem áll jól neked a szarkazmus, Noémi - dörmögte Iván szemforgatva.

- Hé, én vagyok a legnagyobb szurkolótok!

- Holtversenyben! - szólt közbe Imola szigorúan.

- Én már akkor ismertem...

- Lányok, ne! Ugyanazért vagyunk itt.

- Bocs! - visszakozott Noémi.

- Én is - biccentett az Iván mellett ülő Imola. - Egyébként simán lehetnénk mi is barátok, ha már cinkostársak lettünk. Mindhármunknak fontos Jutka.

- Négyünknek - igazította ki Noémi.

- Hol van akkor Kristóf?

- Neki erről nem kell tudnia.

- Nem értem én ezt az egészet - csóválta a fejét Imola. - Valamit nem mondotok el.

- Miért tennénk ilyet?

- Azt nektek kell tudnotok. De beszéljünk Jutkáról! Mi van a terápiával? Használ? Mit mond róla?

- Kifárasztja. De látszólag jót tesz neki, javult tőle a kedélye - jelentette Iván.

- Az biztató! - bólogatott Imola.

- Igen. Ám van egy kis bibi - hűtötte le Iván. - Szerintem nem mond el mindent. Illetve konkrétan úgy érzem, hogy hazudik, mint a vízfolyás.

- Hogyhogy?

- Mert bármilyen is a kedve, a szeme sohasem mosolyog. Ti mondtátok, hogy nézzem a szemeit, mert abban mindig meglátom az igazat. A szemében csak fáradtság és szomorúság van. Meg végtelen szeretet és ragaszkodás.

- Igen, ez rá vallana - morogta Noémi, és a gondolataiba merült.

- Mi lehet igazából a baja? - töprengett Imola. - És miért nem mondja el nekünk? Legalább Ivánnak.

- Szerintem végzetes csalódás - sóhajtott Noémi. - Hatalmas reményekkel kezdett bele a felnőtt életébe, és az egészből eddig nem lett semmi. Iván kivételével. A magabiztosság álarca mögött ő nagyon érzékeny, lelkizős és sebezhető, és utálja, ha mások gyengének látják. Magától semmit se fog mondani, és az holtbiztos, hogy nagyon nehezen vesszük rá arra, hogy segítséget kérjen.

- De hiszen eljár terápiára!

- Biztos vagy benne, hogy azért jár oda?

Noémi kérdése közöttük lebegett a csendben.

- Mi másért tenné? - pislogott értetlenül Imola.

- Iván kedvéért. Mert ő azt szeretné látni, hogy tesz valamit magáért, azért, hogy jobban legyen.

- Szerinted átver minket? A pszichológusát is?

- Szerintem igen - nézett Iván szemébe Noémi. - Nézd, nem vagyok pszichológus. Évek óta ismerem, de őt kiismerni egy élet is kevés. Szar legjobb barátnő vagyok, de kész vagyok elmondani róla bármit, tényeket, teóriákat, kis intim titkokat, mindent, ami segíthet. Nem akarom elveszíteni, és az egyetlen esélyünk erre te vagy. Mert senki másra nem hallgat, de fülig beléd van esve, így te talán sarokba tudod szorítani, ha ügyesek vagyunk.

Iván töprengve rágta a szája szélét, egyik lányról a másikra pillantva, majd határozottan kihúzta magát a széken.

- Legyen! - mondta. - Mondj el róla mindent, minden kis sötét titkát, hogy miket és hogyan csinált ebben a pár évben, mielőtt megismertem. Profilozzunk. Készítsünk stratégiát, és találjunk ki valamit, mert nincs az az isten, hogy én lemondjak róla!

***

Fáradtan kapcsolták ki a számítógépet. Kimerítette őket a sok gondolkodás.

- Mit mondtál a szüleidnek, miért kell ma vigyázniuk Lexire? - masszírozta lüktető homlokát Iván.

- Azt, hogy halaszthatatlan munkahelyi ügyben kell segítenem neked - vigyorgott rá Imola. - Te vagy az a varázsszó, amiért minden ilyen áldozatra képesek.

- Nem bánt, hogy becsapod őket?

- Ők kezdték, és ez most kapóra jön - vont vállat a lány. - Egyébként ezt én is kérdezhetném tőled.

- Mit?

- Azt, hogy téged nem zavar-e, hogy átejted Noémiéket. Vagy tudnak róla?

- Miről?

- Arról, hogy regényt írsz róluk.

- Tessék?! Honnan veszed ezt a hülyeséget?

- Onnan, hogy olvaslak, Tooareg! - fojtotta bele a szót a döbbent Ivánba Imola. - Mit bámulsz? Nem vagyok hülye. Túl sok itt a véletlen egybeesés. Yutta, Noémi, Kristóf, és mintha csak a regényed lapjairól léptek volna le. Tudják, hogy titokban kiírod az életüket a világnak? Vagy együtt találtátok ki, és ez egy real person történet? És én még azt hittem, hogy milyen regényes fantáziájú őstehetség vagy! Az egész Összefonódások, amit annyira szerettem, egy rohadt nagy átverés!

- Nem átverés - nyögte ki elszoruló torokkal Iván.

- Akkor mi a franc?

- Úgyse...

- Úgyse érteném? Ilyen hülyének tartasz?

- Úgyse hinnéd el.

- Kockáztass! Hátha mégis. A lányom keresztapja ne legyen egy gyáva, gerinctelen, szar alak! Nos, hallgatlak!

- Rendben! - csattant fel dühösen Iván. - Emlékezz arra is, hogy miket tettem érted! Azután szar alakozzál le! Tessék, te akartad! Az Összefonódások rohadtul a valóságról szól. Noémiék rohadtul léteznek, és ez rohadtul az ő történetük. Amit én találtam ki. Ők rohadtul az én képzeletem szülöttei, akik egy párhuzamos világban, egy másik dimenzióban élnek. És Jutka onnan jött át ide. Ő egy életre kelt mesehős egy online regényből. Akibe - én hülye - beleszerettem!

***

A többiek megtapsolták. Évi elpirult. Pedig jólesett a lelkének. Egy kis sikerélmény. Pozitív megerősítés, mondta Csaba. És a csoport minden tagja megkapta a maga kis pozitív megerősítését a társaitól. Csaba elégedett, büszke mosollyal nézett körbe rajtuk. A kedvenc csoportja voltak. Együtt örültek a másik minden apró kis sikerének.

Évi megkapta az álomállást. Piroska szülei kibékültek, és ő is velük. Nimród lassan gyógyulni kezdett, elmúltak a pánikrohamai. Sára házassága talán megmenekül, a férjével elkezdtek párterápiára járni. Léni pedig összejött Botonddal. Andrisnak meg kiadták a verseskötetét. Kis példányszámban és magánkiadásban ugyan, de valahol el kell kezdeni. Mindegyiküket megtapsolták, mert kiérdemelték. Hétköznapi kis sikerek ezek, nem is olyan egetrengető dolgok, de ezekből áll az élet. Csaba büszke volt rájuk.

- És te, Jutka? - kérdezte a lányt.

- Nekem ennél csak kisebb dolgokat sikerült - felelte ő, bocsánatkérő mosollyal. - Nagyjából kiegyensúlyozott a kapcsolatom Ivánnal. Újraírtam az önéletrajzomat, és újfajta helyekre is beadtam. Újragondoltam a karrierterveimet, és kisebb célokat tűztem magam elé. Lejjebb adtam a büszkeségemből, és kezdem megtanulni elfogadni azt, aki vagyok. Elfogadni önmagamat, nem lázadozni. Attól csak boldogtalan voltam, hogy nem volt reális az önképem. Ti segítettetek megbékélni önmagammal, meglátni a tükörben az igazi önmagamat, és legyőzni az önzőségemet. Köztetek békére leltem. Köszönöm!

Megtapsolták őt is. Nem mindenki halad nagy ugrásokkal, sok kis lépés is célhoz vezet, ha a jó irányba tart. Jutka elpirult a barátságos tekintetek, a kedvesen rámosolygó arcok körében. Akik elfogadták és megkedvelték őt, őszintén örülnek egymás, és az ő picike sikereinek is.

Kár, hogy az ő részéről hamis és hazugság az egész. Itt mindenki tett egy-két lépést előre. Rajta kívül. Pedig az előbb egyetlen szavával sem állított valótlant. Csak nem úgy gondolta őket, ahogy azt a többiek értették.

Annyira könnyű volt minden. Többé már nem kötötte gúzsba a saját kezét. Jutka megértette végre, hogy miért van a világon. És többé már nem lázadozott a sorsa ellen. Hiszen ő valójában nem számít. Okosan, körültekintően, a szívére hallgatva, és minden eszébe ötlő kockázatot számításba véve, szabadjára engedte a benne élő Y-t. Elkezdett beleírni a barátai, az ismerősei, a csoporttársai, és ennek az egész őt körülvevő kis világnak az életébe.

Olyan végtelenül könnyű volt kibogoznia a sors fonalát, és elkezdenie rendbe hozni mások életét. Csak apró változtatások, egy-egy sor vagy bekezdés a sorsuk könyvében. Olyasmik, amikből talán nem lehet nagyobb baj, amik segítenek nekik a helyes úton elindulni, és tenni általuk is a jövőjükért. Hiszen Jutka nem Messiásnak jött ide, csupán őrangyalnak. Egy kis időre.

Már nem sírt, és nem szomorkodott miatta. Elfogadta a számára rendeltetett sorsot. Végül is azt teheti a hátralevő időben, amit a legjobban szeret. Szerethet másokat, szeretheti Ivánt, és írhat, boldogabb élettörténeteket. Hiszen írni valójában könnyű. Akár regényt írsz, akár a valóságot. Akár magát az egész világot, és az emberi életet.