- Kibékültetek már egymással? - kérdezte Noémi.

- Dolgozunk rajta - felelte szomorkás sóhajjal Jutka. - De nem egészen olyan, mint azelőtt.

- Szerinted ő még mindig Annát...?

- Nem. Ebben teljesen biztos vagyok. Végképp lezárta azt a fejezetet, talán egy kicsit az én trollkodásomnak is köszönhetően. De csalódott bennem. Másnak képzelt, lányosabbnak, ártatlanabbnak, kedvesebbnek. Most szembesült velem.

- Nem vett zsákbamacskát, hiszen már látta, hogyan bántál el Brigiékkel.

- Az csak gyerekes szópárbaj volt. Ez most más. Itt nyíltan megfenyegettem az exét. Nehezen emészti meg az igazi énemet.

- Az igazi éned nem ez, Yutta - mondta meggyőződéssel a barátnője. - Ez csak egy árnyalata. Viszont az őszinteség fontos. Meg kéne beszélnetek, hogy ne álljon közétek és a közös jövőtök közé.

- Az őszinteség egy nehéz sport! - sóhajtott Jutka. - Nem éppen az erősségem.

- Miért kezdtél el egyáltalán nyomozni Anna után?

- Voltál már valaha féltékeny, Noémi? Én eddig még nem. De hallottam ezt-azt róla, és nagyon dühös lettem rá, mert bántotta azt, akit szeretek. Nem akartam én bosszút állni, most sem akarok, csak úgy éreztem, tennem kell valamit, mert egyszer még szükségem lehet rá. És így lett. Iván csak két pohár italért ment el, és már ott bájologtak egymással. A csaj idegesítően fölényes. Lenéző. De viszonylag normálisan viselkedett, amíg meg nem jelentem. Attól megvadult. Bármi áron le akart nyomni, és tudod, hogy azt nem viselem jól. Pedig nem ártottam neki, csak összejöttem az exével. Mindegy. Most már legalább Iván is tudja, hogy képes és kész vagyok harcolni kettőnkért.

- Ezt azért nem nevezném problémának.

- Egyelőre előnyömre se vált. De ha már az őszinteségnél tartunk... Veled sem voltam teljesen őszinte, Noémi.

- Nem értem, miről beszélsz.

Noémi megállt a körút közepén, és értetlenül bámult a barátnőjére. Jutka komolyan nézett rá, bizonytalanul, és talán egy kicsit félve is.

- Az a baj, hogy én sem értem egészen. Azt sem tudom, hogyan mondjam el. Félek a következményektől is. Talán bolondnak tartasz majd, talán haragudni fogsz, talán betesz a barátságunknak. Nem tudom elmondani, erre nincsenek megfelelő szavak. Inkább megmutatom.

- Mit?

- Egy másik világot.

***

- Ez őrület! - motyogta Noémi. - Tuti, hogy nem versz át?

- Megmutattam. Látod a saját szemeddel.

- De ez Pest! A város, ahol élünk, az utcák, ahol naponta járunk!

- Vannak azért különbségek.

- Azt akarod nekem bemesélni, hogy létezik a miénk mellett egy párhuzamos világ?! Ahol mi nem létezünk, ahol csak vendégek vagyunk? Teljesen hülyének nézel?

- Ennyire hihetetlen?

- Szerinted? És erre csak te jöttél rá, tök egyedül? Magadtól átjöttél, mintha csak a sarki boltba ugrottál volna le, és beleestél egy itteni srácba, aki meg a mi világunkban nem létezik? Mi a fenét szedsz?

- Nem vagyok drogos.

- Eddig én is azt hittem.

- Az a baj, Noémi, hogy ez a valóság.

- És hogyhogy nem omlik össze ez a te „valóságod" azzal, hogy összevissza mászkálsz benne?

- Nem tudom. Talán túl jelentéktelen vagyok hozzá. És igyekszem semmi fontosat nem megváltoztatni.

- Ez hülyeség! Kapj már az agyadhoz! - mérgelődött Noémi. - Ott van mindjárt a te Ivánod. Mi ez, ha nem fontos változtatás? Beleszerettél, jóformán hozzá költöztél, naponta jársz ide-oda, bemutatott a barátainak és a szüleinek, áthoztad őt hozzánk és összebarátkoztattad velünk, még le is feküdtél vele, ki tudja hányszor. Szerinted ezek nem lényegi dolgok? Gondoltál már rá, mivel járhatnak, hogy mivel játszol? Hol akarsz élni, hogyan akarsz élni ezután? Ingázol tovább? Vagy átjössz ide végleg? És mi lenne, ha csak egyszer is nem vigyáztok, és besikeredik egy baba? Az egyik világban terhes lennél, a másikban meg nem?

- Csak egy énünk van. Mindkét világban ugyanaz lennék.

- Akkor mit akarsz? Tudod már?

- Élni! - sóhajtotta Jutka. - Odahaza senkim és semmim nincs, rajtatok kívül. Itt vagyok végre valami: egy barátnő, egy társ, talán egy leendő feleség és meny, egy potenciális anyuka...

- És ha nem sikerül? Ha szakítanátok?

- Nem tudom. De otthon se vár semmi. Te is tudod.

Noémi mérgesen fújtatott. Sok volt ez így egyszerre. Tudta persze, hogy Yutta élete odahaza minden, csak nem tündérmese. De akkor is! Ki hallott már ilyet, hogy egy párhuzamos világba meneküljön? Bár az indokait megértette, még ha elfogadni nem is tudta azokat.

- Bárki át tud jönni?

- Nem. Eddig csak én.

- Hogyan?

- Gőzöm sincs.

- Lehetetlen egy legjobb barátnő vagy, ugye tudod?

- Nem vagy rám mérges?

- De igen, Yutta. Pipa vagyok rád. Nem csupán Iván nem tudja, ki vagy te igazából. De ettől még a barátnőm vagy, és valamiért fontos nekem. Úgyhogy nem, nem foglak kihajítani. Csak nekem is meg kell valahogy emésztenem ezt a sok szart, amit a nyakamba borítottál. Most pedig megtennél nekem valamit? Hazavinnél? Kissé nyomasztó ez a hely.

***

Noémi meglepetést okozott Jutkának, mert nem akadt ki annyira a történteken. Sőt, ismétlést követelt, és még néhányszor átvitette magát abba a másik világba. Kíváncsi volt, látni akarta a saját szemével, meg talán felfogni a felfoghatatlant.

- Ez őrület! - mondogatta. - Szép, érdekes, meg minden, de én bizony nem maradnék itt. Te is meggondolhatnád. Hiszen ideát nincs semmid.

- Miért, otthon mim van? - kérdezte csendesen Jutka. - Itt legalább szeret valaki (amikor épp nem mosolyszünetet tartunk), és boldog vagyok vele. Igen, tudom, ha úgy döntene, hogy kidob, akkor semmim sem maradna. De muszáj kockáztatnom, értsd meg. Ez annyival több annál, mint amim valaha is volt... Képtelen vagyok lemondani róla. Önzés, ha élni szeretnék, mint bárki más? Tudok adni másoknak magamból, az talán kicsit kompenzálja.

- Azzal sosem volt gond, odahaza se. Nem tetszik nekem ez az egész, de tedd, amit tenned kell. Csak nem akarom elveszíteni a barátnőmet.

- Nem veszítesz el, Noémi. Csak olyan lesz, mintha külföldre költöztem volna.

- Azért nem egészen. Fel tudlak hívni? Tudunk csetelni? Működik egyáltalán az a rohadt telefon, vagy a Messenger a két világ közt? Ugye, hogy nem ugyanolyan?

- Megpróbálok kitalálni valamit. Csak ne haragudj rám te is!

- Nem haragszom, én nem a pasid vagyok! - horkantott cseppet sem lányosan Noémi. - De akkor dobd be magad végre, hogy legyen értelme ennek az egésznek. Kérj tőle bocsánatot, még akkor is, ha nem kéne, mert a fiúk túl hülyék és büszkék hozzá, hogy ezt megértsék. Azután hódítsd vissza a szívét.

- Hogyan?

- Nehogy már nekem kelljen megmondanom! Szerintem ki tudod találni magadtól is, elég jó kis nő vagy hozzá. Az az elképesztő ebben az eszement science-fictionben, hogy tényleg összeilletek. Kozmikus karma, vagy mi a fene. Akkor hát légy boldog vele, és vigyázz a téridő kontinuumra, Yutta!

***

Jutka megfogadta a tanácsot. Nem voltak ugyan haragban Ivánnal, de a kapcsolatuk eddigi legmélyebb válságát élték át éppen. Aminek ideje véget vetni, és rendbe tenni a dolgokat. Végül nem is volt olyan nehéz dolga. Talán Iván is békülni akart, csak nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Hiába, az indokolatlan, bolond büszkeség nagy kerékkötő. Azt így sem bírta megállni, hogy egy kicsit „be ne szóljon" Jutkának, de ez most csak csipkelődés volt, ami a kapcsolatuknak korábban is szerves részét alkotta, hogy tabuk nélkül tudjanak hülyülni bármivel.

- Úgy látom, ma este beveted a nehéztüzérséget is - jegyezte meg a fiú.

- Mire gondolsz? - nézett rá ártatlanul Jutka.

- Erre a kis piros felsőre rajtad, szívem. Azt mondtad, sajnálod, meg bocsánatot kérsz, meg minden. Közben épp ezt vetted fel, mikor tudod, hogy ha meglátlak benne, semmi másra nem fogok tudni gondolni, mint...

- Egy kis tisztességtelen előnyre szükségem van, hogy legyen bátorságom.

- Mihez? Békülős szexet ajánlasz?

- Nem. Csak olyan kis egyszerű, hétköznapi, szerelmeset. Tényleg sajnálom, amit tettem, ahogy viselkedtem. Azt, hogy nem voltam teljesen őszinte veled.

- Én meg hülye voltam, és túlreagáltam - rándította meg a vállát Iván. - És még bevallani is hülye vagyok. De mindentől eltekintve, tetszett a kis harcias éned, az exem pedig rohadtul megérdemelte. Lépjünk túl rajta, az lesz a legjobb. Hiányzol.

- Te is nekem.

- Sejtem. De most képtelen vagyok koncentrálni ettől a ruhától. Ha legalább vettél volna alá... Á, nem, felejtsd el. Sokkal jobb így.

- Jaj, gyere már ide, Iván!

És aznap este végre helyreállt közöttük a béke, aminek már a megingása is merő ostobaság volt. Az ember időnként a saját életét nehezíti meg, önnön butasága miatt. Szerencsére az őszinte szeretet képes jóvátenni a hülyeségeinket. Ha hagyjuk neki és hallgatunk rá.

***

Kicsit elhanyagolták az utóbbi időben az írást. Iván a saját történetét, meg mindketten a közösen írottat is. Nem voltak hozzá megfelelő lelkiállapotban. Egy írónak ihlet kell. Amikor száguldanak az ötletek és a gondolatok, amikor nem stresszel valami miatt, mert az megöli az ihletet. Most, szinte varázsütésre visszatért minden. Ennyit számít, ha a lelkünk rendben van.

Most megírták ezt is, amit együtt átéltek. Persze fikcióként. De talán az egyik legőszintébb, legmélyebb, legjobban sikerült közös novellájuk lett. Minden sorából érződött, hogy átélték, és az egymás iránti érzéseik által lettek úrrá a problémáikon. Tooareg és Y „love storyja" betalált az olvasóiknál is. Talán, mert szívből jött, és amit szívből írsz, az valódi lesz és hiteles? Mert mások megérzik, hogy a lelkedet is beletetted, és ez elvarázsol, magával ragad. Kívánhat ennél többet egy (bocsánat, két) amatőr szerző?

***

Csak azért, hogy indokolatlanul tündérmesésen alakuljon minden, Imola élete is jobbra fordult. A reggeli rosszulléteken kívül, amire a sok stressz és bánat is rátett egy lapáttal, ráadásul a lány alapban sem volt az állóképesség bajnoka. De lassan alakulgatott azért a dolog (ki tudja, mennyi szerepe volt ebben az önkéntes segítő Jutkának). Imola kicsit nyugodtabb lett, elfogadta, hogy ez még nem a világ vége. Egyedülálló anyaként is van élet. Ráadásul a két barátja törődik vele, és Iván egy csomó dolgot megcsinált a háztartásban, amihez neki sem ereje, sem tudása nem lett volna. Nyilván nem várhatja el tőlük, hogy mindig körülötte ugráljanak, meg majd a babával is folyamatosan istápolgassák (pedig Jutka „fenyegetőzött" ilyesmivel).

Hármasban elmentek megvenni a kiságyat (meg egy csomó babaholmit). Iván megpróbálta összeszerelni. Némi szitkozódás árán sikerült is, mert egynémely szerelési rajz csak arra jó, hogy összezavarja az embert. Talán kicsit korai volt még, de Imolának jólesett, hogy foglalkoznak vele, hogy nem kell egyedül rettegnie attól, ami egy nő életének az egyik legjobban várt és legboldogabb eseménye. Így is egyedül volt, de már nem látta reménytelennek a jövőt. Kezdett egy picit megnyugodni.

Majd egy napon betoppant Laci. Félszegen és feszengve, és bocsánatot kérve minden addigi hülyeségéért. Igaz, nem ígért semmi konkrétat, csak azt, hogy majd együtt megoldják, és közösen gondoskodni fognak a kisbabájukról. De ez is több a semminél, és Imola reménykedni kezdett, hogy minden rendbe jön majd a gyermeke apjával. Hiszen Laci nem rossz ember. Csak sokkolták a történtek, ahogyan őt is. Nem kell házasság, semmi extra, csak legyenek együtt újra. Egy picike családként. Nem is vágyik másra. „Csak ő és én, meg a kisbabánk!" - gondolta a lány. Laci végül odaköltözött hozzá, és Imola végre újra boldog volt.

***

Közben teljes erőből beköszöntött a tavasz (vagy az a hibrid borzadály, amivé a klímaváltozás miatt lett). Fenyegetően közeledett az egyetem vége, a szakdolgozat leadási határidő, meg az utolsó, nagy vizsga. Iván ismerte az érzést, annak idején ő is végigcsinálta. Nem irigyelte Jutkát, akinek volt dolga elég. De ezzel jár, ha az ember diplomát kíván szerezni. Segítenie nem kellett neki a tanulásban. Nem is nagyon tudott volna, hiszen a villamosmérnök olyan messze áll a bölcsésztől, mint ég a földtől (vagy más szóval: a teológus a geológustól).

Jutka meg tette, amit kell. Iván pedig időnként elcsodálkozott, hogy honnan van minderre energiája. „Nekünk, regényhősöknek könnyebb, a papír mindent elbír" - cukkolta ilyenkor a lány. Egyetlen közös téma állt előttük, amiről mindenképpen beszélniük kellett, ha van rá idejük, ha nincs. A jövő. A közös jövőjük. Amiről Jutka már jószerével döntött. Átköltözik ebbe a világba, feladva a korábbi életét „odaát", és egy újat kezdve itt. Iván aggódott egy kicsit miatta, de a lány eltökélt volt, és nem bánt semmit.

- Nézd az én szememmel egy picit - magyarázta Jutka. - Odaát nincs semmim, se családom, se gyökereim, mintha nem is léteznék ott, ahol „megszülettem". A diploma után a társaság is szétspriccel a nagyvilágba. Mindenki éli a maga életét. Ezt teszem én is, csak kissé máshogyan és máshol, mint a többiek.

- Biztos, hogy nem lesz gond az átállással, meg a diplomáddal?

- Dolgozom rajta, hogy ne legyen, mióta régebben beszéltünk róla. Ó, elmehetnék konspirálni bármelyik kormányhoz egy karibi banánköztársaságba. Büszke lehetnél rám. Olyan élettörténetet rittyentek itt magamnak, amilyet egyetlen író beteg fantáziája sem bírna megálmodni. Ügyelek a legapróbb részletekre is, azt hiszem.

- És ha becsúszik valami váratlan?

- Akkor rögtönöznöm kell, és röptében átírni a történetem. De ebben jó vagyok.

- Nem fog hiányozni semmi a régi életedből? - firtatta a fiú.

- Mi hiányozna? Üres volt az életem, ezt csak most látom, hogy találkoztam veled. Noémi és Kristóf fog hiányozni egyedül. Mit nem adnék érte, ha ezt meg tudnám oldani valahogyan!

- Nem lehetne őket valamiképp...?

- Noéminek elmondtam.

- Tessék?!

- Legalábbis egy részét - mosolygott bocsánatkérőn a lány. - Nem akarta elhinni, és lecseszett, hogy hülyeséget csinálok. Aggódik értem. Áthoztam ide, és megmutattam neki „ideátot".

- Mit csináltál? Azt mondtad, nem szabad összevissza belenyúlni a világba!

- Nem tudtam mást tenni. Nem akartam örökké hazudni neki. Így is hazudtam. Nem meséltem el, hogyan és miben élünk mi odaát. Azt nem tudná feldolgozni. Inkább azt mondtam neki, hogy ez egy párhuzamos világ, mint egy többdimenziós univerzumban. Ezt felfogta (már amennyire felfogható), Kristóffal mindketten nagy sci-fi rajongók. Biztos, hogy hülyeséget csináltam, de képtelen voltam csak úgy, szó nélkül faképnél hagyni őt.

- És ha baj lesz belőle?

- Remélem, hogy nem. Nem akar itt maradni. Ő jól érzi magát a saját világában, ott boldog. Sokkal jobban félek attól, hogy mi lesz velük, ha majd egyszer befejezed a történetet. Nem akarom, hogy eltűnjenek. Egy igazi életet szeretnék adni nekik. Bárcsak képes lennék rá!

- Nem vagy mindenható, Jutka.

- Tudom. De a fantázia világában eléggé közel állok hozzá.

- Istenkomplexus?

- Bízom benne, hogy nem.

- Csak vigyázz! Te szoktál mindig figyelmeztetgetni a beláthatatlan következményekre. És most pont te hagyod figyelmen kívül őket.

- Ezért akarom, hogy a végén varrd el Yutta szálát a történetedben. Adj neki valamilyen „menekülési utat", hogy utána szabad legyek.

- Jó, megpróbálom - fújt egy nagyot Iván. - De azért nem vagyok teljesen nyugodt, akármit mondasz is, mert ingoványos talajra tévedtünk. Mi itt most nem egy regényt, hanem a valóságot készülünk megírni. És fogalmam sincs, hogy ahhoz van-e elég tehetségünk, vagy egyáltalán milyen készségek kellenek hozzá. Ha hibázunk, nagyot bukhatunk vele, fel sem bírom mérni, hogy mekkorát.

- Tudom, Iván, és köszönöm, hogy segítesz - nyomott egy hálás puszit a kezére Jutka. - Én is aggódom. Őszintén remélem, hogy nem szúrok el semmit, és végül Isten belájkolja a közös művünket.